Az idei Szinkronszemle záróakkordjaként, ebben az évben újra élőben, az Uránia Nemzeti Filmszínházban rendezték meg a Szinkronünnep és Díjátadó Gálát. Az ünnepélyen összesen hét, az elmúlt évtizedekben a szinkronizálás területén maradandót alkotó művésznek járó életműdíjat többek között Lőte Attila vehette át. Őt kérdezte a Gondola képviseletében Molnár Pál, a Présház főszerkesztője.
– Művész úr, a szinkronizálás mitől nagy élmény?
– Mindenképp hasznosnak tűnik, hogy megemlítsem azt a korszakot, amikor Magyarországon egyáltalán elkezdődött a külföldi filmek szinkronizálása. Ez azt hiszem összefüggött azokkal a változásokkal, amik a színházi és a média világában is végbementek nagyjából az ötvenes évek közepétől, végétől, a hatvanas évek elejétől kezdődően. Azt hiszem, kevesen vagyunk már, akik átéltük azt az időszakot, amikor a társadalmi berendezkedés az államforma ellenére bizonyos fellendülés jött létre, a kultúrában magyar klasszikus művek, új magyar drámai alkotások, a nyugati drámai irodalom, a nyugati filmalkotások bemutathatósága terén. Feltétlenül szeretném megjegyezni, hogy minden művészeti ág egyik fő célja az igazság keresése.
Ennek a korszaknak egyik kitűnő színházi embere, irodalmár színi kritikusa volt Mátrai Betegh Béla, aki ezt írta máig ható érvényességgel: „Az igazság különös és rakoncátlan cselekvő erő, folyvást őrizni kell. Ha nincs mindig szem előtt, elvetemedik és tűri, hogy nevében bűnözzenek.”
A teljes interjú.
Kép: A Maszk nélkül című kötet címlapja.
