Emlékezés Dénes János forradalmárra, országgyűlési képviselőre
Dénes János a Kőbányai Gyógyszergyár munkástanácsának elnökeként 1956-ban vezető szerepet játszott az ellenállásban és a sztrájkok megszervezésében. A forradalom leverése után először életfogytiglanra, majd 15 évre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult, és bár végzettsége vegyésztechnikus, egészen a rendszerváltásig munkásként dolgozott.
A Kőbányai Gyógyszergyár munkástanácsának elnökeként 1956-ban vezető szerepet játszott az ellenállásban és a sztrájkok megszervezésében. A forradalom leverése után 15 évre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult, és bár végzettsége vegyésztechnikus, egészen a rendszerváltásig munkásként dolgozott. Az ellenzék tevékenységébe a monori találkozón kapcsolódott be. Egyik alapító tagja a Magyar Demokrata Fórumnak. 1990-től négy évig országgyűlési képviselő volt. Az ötvenhatosok érdekeit, a forradalom eszméit keményen képviselte a parlamentben. A politikától évek óta teljesen visszavonult, emlékeinek, az unokáinak, a kertjének és a szőlőművelésnek élt.
Akarva-akaratlan szinte minden sajtóorgánum hallgatott arról, hogy néhány napja meghalt az 1956-os forradalom egyik legemblematikusabb, leghitelesebb forradalmára, aki súlyos börtönt ült a Kádár-féle megszállás után. 2006 véres terrorjára emlékezve sem jutott senkinek eszébe, hogy János bátyámat meglőtte a Gyurcsány-rendőrség?
Elgondolkodtató közömbösség lett úrrá urakon, hölgyeken, bűnözőkön és ártatlanokat.
Dénes János egykori országgyűlési képviselő 91 évet élt.
Korábban készített interjúm újrafogalmazásával emlékezem a karakteres, megalkuvást nem tűrő igazolt forradalmárra
Feleségével, Iluskával fogadott. Iluska frissen sütött finomságokat kínált.
A beszélgetés érdemi része a földszinti nagyteremben zajlott. Sok könyv, sok ’56-os rekvizit tárult a kíváncsi szemek elé.
– Valaki mondta, nem is olyan régen:„1956-ot nem tőlünk rabolták el, hanem jogos örökösétől, a magyar néptől, a magyar fiataloktól” .
– Kisapám, ezt én mondtam. Klasszikus lettem? Látom, készültél.
– Ugorjunk kicsit 1956. október 23-ára!
– Kőbányáról a Kőfaragó utcán keresztül szerettem volna eljutni a Magyar Rádióba. Itt hallottam, hogy…
– „Üres szoba, korgó gyomor, ledőlt már a Sztálin szobor”.
– A rádiónál az ÁVH katonái a levegőbe, majd a földre tüzeltek, megakadályozták az újonnan érkezőket abban, hogy segítséget nyújtsanak a rádió ostromlóinak. Másnap hajnalban biciklivel ismét a rádió felé tartottam. A Rákóczi téren fiatal lányok és fiúk a fegyverekkel ismerkedtek. Ezután bementem a munkahelyemre, a Richter Gedeon Gyógyszervegyészeti Gyárba dolgozni. Felbolydult az üzem, egész Kőbánya megmozdult. Otthagytuk a gyárat, teherautókra szálltunk, és elindultunk a városba. Én a Horváth Mihály tér környékén kötöttem ki. Itt láttam meg az első halottat. A Harminckettesek tere felől három-négy páncélos jött, piros-fehér-zöld zászlókkal, rajtuk ünneplő tömeg.
– Ez egy átvágás volt…
– Igen. Később kiderült: a nemzeti színű zászló azért kellett, hogy a felkelők által ellenőrzött zónákon átjöjjenek, a telefonközpont biztosítására küldték őket. Ezek után megfordították a páncélágyúkat, lesöpörték a rajtuk lévő embereket, és sorozatlövéseket adtak le. A civilek rettegve menekültek.
A Kilián laktanya felé sodródtam. Ott már szétlőtt, égő tankokat láttam, és a kidőlt laktanyakaput, rajta Nagy Imre felirattal: „Statárium!”. Letéptem a Kilián faláról a statáriumot hirdető a plakátot. Közben a körút felől hömpölygött a tömeg, és három teli teherautó érkezett a helyszínre kadétokkal. Tőlük kaptam egy géppisztolyt. Akkor még nem tudtuk, hogy létezik Corvin köz. A forradalom lényege pontosan az volt, hogy higany módjára terjedt szét, harcoló magyar felkelők sok száz kis csoportja jött létre. Ha valaki letette a géppisztolyt, jött a másik, amelyikben még volt bátorság, megfogta a fegyvert, és tovább harcolt.
– Ez volt 1956, és ebben volt legyőzhetetlen, mert a fegyvernek mindig került gazdája.
– A Kilián elfoglalása után visszamentem Kőbányára. Részt vettem a forradalomban, mindenhol megfordultam, ahol harcoltak, de október 30-ig névtelen maradtam a forradalom számára. Mikor beérkeztem a gyárba, megtudtam, hogy már megválasztottak munkástanács-tagnak.
– Az anonim emberből úgymond ismert ember lettél.
– A gyógyszergyárban elszabadultak az indulatok. A legfontosabb feladatom volt távol tartani a fegyveres akciókat a gyártól, mivel tűz- és robbanásveszélyes volt az üzem. 1956. november 4-e után az egyetlen talpon maradt demokratikus intézmény a munkástanács volt.
– A szovjetek és a pufajkások többször letartóztattak, majd kiengedtek.
– A kőbányai kerületi munkástanácsok ülésén két-három napos országos sztrájkra tettem javaslatot. Ezt elfogadta a kerületi munkástanács, és küldöttként engem javasoltak a Központi Munkástanács ülésére 1956. december 9-én, szombaton. De már korábban, december 6-án a Nyugati pályaudvarnál dördült a sortűz, majd december 8-án Salgótarjánban munkásokat gyilkoltak meg a pufajkások, több mint száz embert géppuskával lőttek agyon. December 11–12-én országos sztrájk jött létre.
– A sortüzek miatt a magyar nép nemet mondott a kádári diktatúrára.
– Ekkor tartóztatták le Bali Sándort és Rácz Sándort, és még sokakat közülünk.
Február 26-ig a helyemen tudtam maradni. A vállalat élére kormánybiztost neveztek ki, és „Bach-huszárokkal” szállták meg a gyárat.
– Akik zsinóros atillát viseltek, piros-fehér-zöld sapkarózsával, nemzeti színű karszalaggal.
– Az első napon én voltam a nap hőse. Szorongatták a kezemet, ölelgettek. Másnap azonban Niederleiter elvtárs, a minisztérium MSZMP-s párttitkára már fekete báránynak festett le. Megszövegeztek egy táviratot Kádár elvtársnak, hogy egyetértenek a kemény kéz politikájával, sőt még keményebben kell fellépni az ellenforradalmárokkal szemben. Tudtam, hogy a napjaim meg vannak számlálva. Ezután nem sokkal letartóztattak.
– Népbíróság elé kerültél.
– Először csak internáltak a Sas-hegy alatti objektumba, majd Kerepestarcsára kerültem, ahol rögtön áttettek a B épületbe. A kétszer hat hónapot meghosszabbították, így újabb hat hónapra internáltak, majd az ügyem nyomozati szakba került. A pribékek meggyaláztak, összevertek: délutántól egész éjszakán át másnap reggelig tartott a verés. Izgatás vádjával a Fővárosi Bíróság elé kerültem, s amikor felmentem az utolsó irategyeztetésre, közölte velem az ügyész, hogy elvették tőle az ügyet, mert most már nem izgatással vádolnak, hanem szervezkedésben való tevékeny részvétel címén a népbíróság elé fogok kerülni. 1957 decemberében már a Markóban voltam. Tutsek vérbíró elé kerültem. Hamarabb elítéltek, mint Rácz Sándorékat.
– Az 1963-as amnesztiával szabadultál.
– Miután sohasem voltam büntetve, egy fillérrel sem tudtak elmarasztalni, kivéve azt a csekély 22 milliárd forintot, amit rám olvastak, mondván, hogy a kétnapos sztrájk, ennyi kárt okozott.
Rácz Sándorral találkoztam a börtönben, ami tovább mélyítette bennem azt a megbecsülést, amit mindig is éreztem iránta. Ezután nagyon kemény tortúra következett a gyűjtőben. Az első szállítmánnyal átvittek a váci börtönbe, ahol tizennégy hónapra bezártak a lordok házába, szigorított körülmények közé. Ez a börtönön belül egy fallal elkerített, szigorított részleg. Részt vettem az éhségsztrájkban is, amiért szintén egy év szigorítottat kaptam Sátoraljaújhelyen.
– Valóban elrabolták a forradalmároktól 1956-ot, ahogyan Pongrátz Gergely is mondta?
– 1956-ot nem tőlünk rabolták el, hanem jogos örökösétől, a magyar néptől, a magyar fiataloktól.
– Az MDF színeiben országgyűlési képviselő lettél. Tavasz ez vagy tél?
– 1990-től négy éven át. Hittel voltam az, mert hittem abban, hogy a történelem számunkra futószalagon hozza 1956 világraszóló igazsága alapján a történelmi lehetőséget.
– Megbuktatok az ukrán-magyar, magyar-ukrán alapszerződéssel…
– Amely hazaárulás volt. Mélységesen csalódtam. Szörnyű dolgokat követtek el a magyar nép ellen! A taxisblokáddal meggyalázták 1956-ot. A taxisblokád idején még a napok is úgy estek, mint 1956 októberében. Ellopták minden öröm lehetőségét, ellopták a nemzet felemelkedésének reményét. Ellopták az Expó megrendezésének jogát.
– A ’94-es szörnyű bukás után jött Horn Gyula a vaskoronával.
– Meghívtak a TIB-hez 1994-ben, mikor Horn a kormányát alakította. Szánt szándékkal késtem 10 percet és imígyen köszöntem be: „Szabadság, elvtársak! Dénes János ellenforradalmár, bűnöző vagyok” Hát a pufajkás Horn Gyula kormányt alakít! Ellopták tőlünk 1996-ban a negyvenedik évfordulójának méltó megünneplését is.
– Egyszer így kezdted a Parlamentben: Tisztelt Országgyűlés! A magam részéről még nem térképeztem fel 1949-tõl a mai napig a vamzerjaimat. És mára sikerült megtenni?
– A tégláim és a rólam beszámolók névsorát és hovatartozását mai napig nem tudom. Sokadrangú kis kapcabetyároktól a főbűnösökig, Marosánig, egynéhány társát a legmegfelelőbb büntetésben kellett volna részesíteni, jó néhány csirkefogót bebörtönözni.
– Ez egy kicsit erős volt ez a konszolidációra hajlamos és konc-szolidáris elvtárs-uraknak.
– Miért? Lehet másként?
– Lehet.
– Lehet, de nem szabad! Ebből következik, kérem szépen, hogy szembe kell nézni azzal a ténnyel, ami van.
– Ami nincs. Vagyis nem valósult meg: a Zétényi-féle elévüléssel nem -évüléssel foglalkozó törvényjavaslat.
– A Tisztelt Ház törvényjavaslatnak elfogadta, de a köztársasági elnök, valamint az Alkotmánybíróság (Sólyom) a törvény rangján – nem hagyta jóvá.
– Így maradt el az elszámolás és szemünkbe röhöghetnek a besúgók, ügynökök, tömeggyilkosok.
– De az a lényeg, kérem szépen, hogy ez a megegyezés az ország feje fölött, a nemzet feje fölött, a társadalom feje fölött történt. Sőt, a részt vevő pártok feje fölött, a résztvevő pártok vezetői feje fölött).
– Előre kiagyalt emberekkel.
– Tragédia, hogy az MSZMP-mederben kotorták ki az átalakulást. S ebben a mederben tülekedtek hazaárulók zömmel, és alulmaradt ebben a mederben az a nemzeti szárny, amelyik még valamit tett volna a nemzetért.
A magyar nép jelesen vizsgázott 1956-ban, tizenkét év kemény diktatúra után. Aztán jelesre vizsgáztunk a Hősök terén is a rendszerváltás előtt, amikor százezrek tűntettek az erdélyi falurombolás ellen. Őfelsége a magyar nép jelesre vizsgázott az 1990-es választáskor is, amikor keresztény, nemzeti programmal kormányzási lehetőséget adott a Magyar Demokrata Fórumnak és koalíciós partnereinek.
– Érdemes volt-e a forradalomért küzdeni?
– Ez nem üzlet. Hozzáteszem, hogy 1956-ban már teljesen készen álltam a mártíromságra. Ha nem lettem volna kész, akkor nem csináltam volna semmit. A világot mindig azok az emberek vitték előbbre, akik vállalták az áldozatot.
Szíki Károly
Kép: szabadriport.files.worldpress.com
