Kétezer évvel ezelőtt egy haldokló Király – a világmindenség Királya, Jézus Krisztus a keresztfán – övéit, akiket János apostol „képviselt” a kereszt tövében, Édesanyjának, a Boldogságos Szűz Máriának oltalmára bízza. És mit tesz ezer évvel később egy másik haldokló király, Szent István? A Hartvik-legenda szép párhuzammal lep meg bennünket.
Jóllehet, akkoriban dogma még messze nincs kihirdetve Mária mennybevételéről, de Szentlélek által ébresztett hitérzék és a liturgikus ünneplés, nem kevésbé pedig az egyszerű hívek imádságos gyakorlata – gondoljunk csak többek közt a feltehetőleg III. századból származó Oltalmad alá futunk kezdetű antifónánkra! – már akkor is régóta a magasba emeli a szíveket: Mária a Mennyei Atya dicsőségében van, számíthatunk rá, nála jó kezekben leszünk.
A magyar katolikus Mária-tisztelet ezeréves sajátossága, hogy Királynőként, Pátrónaként, Nagyasszonyként tekint Krisztus Anyjára. A Magna Domina alakja nem ölt egyetlen kizárólagos ábrázolási formát, a leghitelesebben talán a nemzeti jellegzetességeket (pl. hagyományos népi ruházat, régi koronázási jelvények) „viselő” képek, szobrok jelenítik meg. A magyar hívőknek Máriához fűződő „családias” kapcsolata a kultusz története során a liturgiában, a népi jámborságban és számos teológiai munkában is megmutatkozott, ahogyan a néprajzban, az irodalomban és a művészetekben is. Szép és kifejező ünnepneveink (pl. Gyümölcsoltó Boldogasszony), az adventi rorate szentmisék máriás árnyalatai, Mária „Asszonyunk”-nak szólítása, mely az Üdvözlégy Mária imádságában is helyet kapott, és egyéb vallási hagyomány szintén hozzájárultak ahhoz, hogy a magyarokat Mária-tisztelő népnek tekinthessük.
Kovács Zoltán mariológus, az esztergomi Érseki Papnevelő Intézet rektora
Kép: Mozaik a keszthelyi Magyarok Nagyasszonya-templom kapuja fölött
Magyar Kurír
A teljes esszé.
