Október 6-án, az aradi vértanúk napján mutatja be 21 órakor az M5 csatorna Pozsgai Zsolt Magyar Golgota című filmjét. A Balázs Béla-díjas rendezőt kérdezte a Présház főszerkesztője, Molnár Pál.
– Mester, a februárban forgatott filmmel, melyben Török Ignác aradi vértanú alakját idézik fel, eddig 28 nemzetközi fesztiváldíjat nyertek. Minek köszönhető, hogy a filmvilág megérti a magyar keserveket?
– A filmvilág mindig is értette a magyar keserveket. Gondoljunk azokra a filmalkotókra, akik a két világháború között, vagy azt követően szomorúan kitántorogtak Amerikába, és világhírű művészek lettek. Vagy nézzük a hetvenes-nyolcvanas évek sötét, lepusztult pesti bérházaiban játszódó filmeket, ahol amatőr vagy profi színészekkel az akkori értelmiség önakasztás előtti állapotát mutatják be, és sorra nyerték ezekkel a vasfüggönyön túli fesztiválokat. Mi akkor a moziban inkább a neorealista olasz filmeket, vagy Bunuelt néztünk, nem akartunk keserűségbe sorsult életeket átélni, de a sikereknek mindenki örült.
Aztán később, már a rendszerváltás után is nézd meg, milyen témájú filmek nyerték a legnagyobb fesztiválokat. Könny, borzalom, depresszió. Vannak rendkívül tehetséges alkotók, filmesek, akik ezeket érvényesen tárták a világ elé, aztán pár nem annyira tehetséges ember azt hitte, ez a divat, és gyártani kezdte a hasonló, de nézhetetlen filmeket.
Török Ignác esete azonban más, ez nem keserv. Az, hogy abban a korban valaki hitt a szabadság, a nemzeti függetlenség eszméjében, ezért még a császári seregtől is a forradalmárokhoz csatlakozott, eleve vállalta ennek következményeit. Világos volt, hogy ha elbuknak, ezért halál jár. Vagy fizikailag, vagy egzisztenciálisan. De a halál fogalma más volt, mint ma. Természetes következmény, vállalható. Gondoljunk csak a párbajokra, ott az egyik fél tisztában volt vele, hogy meghal. Vagy a hősökre, akik nekirohantak az ellenségnek, saját példájukkal bizonyítva, hogy nem félnek a következményektől, és ezzel erőt adtak az utódoknak. Török Ignác azért volt felháborodva, mert nem golyó általi halálra ítélték, hanem kötélre. Az pedig egy tábornoknak nagy szégyen. A halál minősége háborította fel őket. Ilyen példát ma nem sokat találunk, de nem is kell, ne is legyen olyan kor, amikor megint ilyenekről kell gondolkodni. Az utókor az Aradi Vértanúk szájába „utolsó mondatokat” adott, nem tudjuk, ezek elhangzottak, vagy sem. Mivel azonban a levelezéseik a börtönből fennmaradtak, azokban valóban ilyen hősi gondolatokat olvashatunk. Büszke rá, hogy a hazáért halt meg. A másik elintézi a gazdasági ügyeket, megírja, ha ő meghal, mi és hogyan legyen tovább otthon. Ezek igazi férfiak voltak. És Török Ignác köztük az egyetlen színmagyar ember. A többiek örmények, szerbek, mások. Példátlan összefogása ez más és más nemzetekhez tartozó embereknek. Gyönyörű példa.
– Ausztráliától a Felvidéken át Kanadáig érvényesnek érezték a történetet, amelyben egy hazafit a rémuralom mártírtársaival együtt átküld a másvilágra. Hogyan lehet, hogy a ma divatos kretenitás helyett a valódi emberi tartalom ér el nemcsak eredményt, hanem sikert is?
– Nem igazán hittem, hogy ez így lesz. Hogy értsd a nemzetközi fesztiváloztatás gyakorlatát: pár éve a MEGSZÁLLOTTAK című filmemmel megkerestem a kanadai Filmfreeway fesztiváloztató céget, ők az egyik legnagyobbak. Azt mondták, ez jó. küldik a fesztiválokat, ahova nevezhetek, ők intézik a többit. Küldték, én neveztem, és azzal is nagyon sok legjobb film díjat kaptunk Alaszkától Kalkuttáig. Most már a vancouveri cég megnézte az új filmet, és ezt már ő küldte el ajánlással a szakmai fesztiváloknak, nincs már nevezési díj, semmi, és csak az értesítést kapom meg, hogy bekerültünk a döntőbe, vagy nyertünk, és ha nyertünk, mit. Nagyon kevés filmet vállal így fel ez a cég. Valaminek tehát lennie kell benne, amitől. Úgy gondolom, van egy épkézláb, átélhető történet, egy egzotikusnak számító nép arrafelé nem ismert történelmi helyzete – és fantasztikus színészi alakítások. Érzékeny operatőri munka, remek zene. És úgy tűnik, ez még mindig meghozza a gyümölcsét. Hiszen nem „csak” a legjobb film díját hoztuk el, hanem sok esetben a legjobb színész, legjobb színésznő, legjobb színész-csapat /erre vagyok a legbüszkébb/, több alkalommal a legjobb jelmez, maszk, smink, fodrászat, legjobb vágó, legjobb zene. Valamit tehát sikerült úgy összehozni, hogy kivilágít belőle a közös munka öröme. Ez egy örömfilm volt, szinte mindenkinek. És azért is, mert volt bátorságunk elrugaszkodni a kliséktől. Elvben egy ilyen történet alatt zokoghatna egy cselló folyamatosan. Helyette megkértem Pásztor Sámuelt az Anna&The Barbies együttes frontemberét, írjon érvényes, mai hangzású, gondolatokkal teli zenét. Megtette, nem is akárhogy. Pásztor Anna pedig énekel benne. Egy 1849-es történetben. És ez így természetes együtt. Hiszen történelmi filmet a ma és a holnap közönségének készítünk, nem szeretem az olyanokat, amelyekkel megpróbálják elhitetni, hogy a török időben játszódó filmet akkor is forgatták. És gondold el, vagy harminc ország egy-egy nagyvárosában filmes szakemberek, zsűri, közönség, meg még akik – megismerhették a magyar történelem egy ragyogó korszakát, ezzel együtt kiváló magyar színészeket, ezzel már régen túlmentünk azon, hogy a magyar televízió egyszer levetíti a filmet, és néha ismétli. Ez a cél a fesztiválokkal, nem a saját magunk fényezése. És ez sikerült. A cikk végére, írd már le az eddigi fesztiválokat, majd elküldöm az okleveleket. És ez „csak” a megnyert fesztiválok. Nagyon sok fesztiválon „finalist”, „official selection” kategóriába kerültünk, vagyis ugyanúgy nézték, csak díjat nem vittünk el. De ezeket nem is teszem ki a közösségi oldalakra. Most vasárnap délelőtt van, mikor ezeket mondom Neked. Éjjel hír jött, hogy döntősök vagyunk Chicagóban és Vancouverben. Igazából ezt a sok elismerést már a film stábja is nehezen hiszi el. De olykor nem csak a kudarcot, a sikert is vállalni kell, és az se könnyű. Különösen itt a Kárpát-medencében.
– Az aradi vesztőhelyre vonuló európai hős nem gondolta volna, hogy halála után 172 évvel a róla szóló történet egy Sidney-ben levő fesztiválról négy nagydíjat hozzon el. Mi az az örök érték, amely a mártírsorsban ennyi idő után is fölfénylik?
– Adott egy történet, ami mindenhol érvényes. Miről van szó? Egy fiatal tiszt beleszeretett a császári bálon egy férjes asszonyba. Kapcsolatukból gyermek lett. A kislányt a nő szintén szerelmes férje felvállalta, vagyis eltűntek egy időre, míg megszületik. Hogy aztán a kor szokásainak megfelelően az ilyen nem kívánt gyermekeket intézetekbe adják, és soha nem ismerjék meg valódi szüleiket. Történetesen a magyarok által jól ismert Haynau is működtetett pár ilyen intézményt. Ami nem csupán árvaház volt, oda jártak bizonyos urak szórakozni, amikor az árván felnőtt lányok beértek legalább a kamaszkorba. Majd’ húsz év múlva az asszony megtudja, hogy az időközben forradalmár tábornok szerelmét Aradon ki akarják végezni. Rábeszéli a férjét, hogy szerezzen kegyelmi okiratot, utazzanak Aradra, és mentsék meg a férfit. A férj csodálatos módon meg is teszi ezt asszonyáért. Haynau azonban halottakat akar látni, és egész Európa ellenkezése ellenére kivégzést rendel el. És hogy megingassa ezt a „határozott családot”, oda hozatja a lányt, aki az asszony és a katona szerelméből született, és szembesíti őket a lányukkal. Azzal a lánnyal, akit akár az apja, akár az anyja megmenthetett volna egy olyan intézménytől, ahol a lemocskosabb dolgokat volt kénytelen eltűrni. Mit tesz ilyenkor egy korabeli apa? Belehal a találkozásba, így az akasztófára már csak a holttest kerül fel. És ez történelmi tény: Török Ignác szívrohamban hunyt el, nem az akasztófán. Ebben a történetben sorsok vannak, szerelmek, árulások, a szülők vétkei, és még sok minden más. Úgy, ahogy az egész világon filmsorozatokban, filmekben. Tehát érvényes bármely földlakó számára a történet. Az, hogy e mögött a magyar történelem van, és hogy – nem tudom eleget ismételni – a remek színészi teljesítmények, ezek együtt hozzák a sikereket. Elnézést, elfelejtettem, hogy az éjjel jött még egy hír, Észtországban, Tallinban megkapta a film a legjobb filmnek, és a legjobb operatőrnek járó díjat. Belegondoltam, ott az észtek megismerték mindezt, amiről írtam. És úgy gondolták, ez érvényes, igaz, legyen ez a legjobb. Nincs kapcsolat, nincs protekció. Maguktól teszik. Ebbe bele lehet borzongani. A pedig, hogy ezekről a díjakról keveset hallani itthon – mi van akkor? Semmi. Az a fontos, ami ott és akkor történik, abban az országban, városban, fesztiválon. A magyar történelem és a magyar film méltó képviselete.
– Mester, nem ide vágó téma, de muszáj megkérdezni, mert most aktuális: Ön pályázott az Új Színház igazgatói tisztjére, és bárki megismerhette a pályázatát. A bizottság azonban a hírek szerint 8:1 arányban leszavazta, maradt a régi igazgató. Hogy élte ezt át?
– Most már, ilyen idősen könnyen. Elég hosszú úton magamra szedtem igazgatási, rendezői, dramaturgi tapasztalatokat. Ezeket ilyenkor felajánlom, kell, vagy nem. De nem akarom, az más. Tíz éve Csurka István „kapta meg” ezt a színházat, együtt kezdtük el alakítani hárman, az én javaslatomra magyar dráma színházaként. És nagyon sok örömteli munkát végezhettem el ott, mint művészeti vezető. Hálás vagyok Dörnernek, hogy ezeket engedte és szerette. Kodolányi, Márai, Móricz, Tamási Áron, Kocsis István és még ki tudja, hány szerző remek drámáit vihettem színpadra, valamint a sajátjaimat is. Nem kellett szégyellni őket. Egy idő után nem értettünk egyet az igazgatóval alapkérdésekben, és eljöttem. Most, látva, hogy a színház beleszürkül az alkonyatba, jelentkeztem, ha kell, felfrissítem ezt a programot. Nem tartottak rá igényt. Tudomásul vettem. Adtam volna öt évet azért, hogy a magyar dráma még korszerűbb, értelmesebb módon hódítsa meg a közönséget, és főleg a fiatalokat. Nem kell. Teszem a dolgom, készítünk elő Tisza Istvánról szóló filmet, utána zöld utat kapott Károly Róbertről szóló történetem, a drámáimat bemutatják, minden rendben. A pályázatom nyilvános volt, mindenki olvashatta, olvashatja, ma is, fent van a neten. Leírtam olyan történeteket is benne, amely miatt morálisan vállalhatatlan volt az együttműködés. Én pedig szeretek jól aludni.
Díjak:
Kanada – legjobb történelmi film
Észtország – legjobb drámai film, legjobb operatőr
Bhután – legjobb film
Amszterdam – legjobb drámai film
Szinpapúr – legjobb film
New York – legjobb színész – Szabó Máté
New York /egy másik fesztivál/ – legjobb történelmi film
Szerbia – legjobb film, legjobb színész – Szabó Máté
Jaipur, India – legjobb film
Szentpétervár – legjobb film, legjobb operatőr
Isztambul – legjobb film, legjobb operatőr
Tagore, India – legjobb film
Sidney – legjobb film, legjobb rendező, legjobb operatőr, legjobb színésznő – Pap Katalin, legjobb színész Szabó Máté
Rheims, Franciaország – legjobb jelmez
Philadelphia – legjobb drámai film
Fuji, Japán – legjobb külföldi film
Hollywood Venus Awards – legjobb film, legjobb színészi csapat
Prága – legjobb külföldi film
Tokyo – legjobb drámai film
Svédország – legjobb film
Kalkutta – Arany Róka Díj, legjobb film
Róma – legjobb film
Only The Best Film Awards, Florida – legjobb film, legjobb színésznő-Pap Katalin, legjobb színészi együttes, legjobb vágó, legjobban „inspiráló film” díja.
