– Mester, „Viaskodunk, nehogy elkanászodjon az enyészet, / föláldozzuk a részt, hogy megnyerjük az egészet? / A legenda több, mint az élet? / Ha így van, adj erőt, Árpád-házi Szent Erzsébet”! írja Nem csoda című költeményében. Imavers, amilyet Balassi is, Kölcsey is, Babits is és még seregnyien írtak. Most, a XX. század harmadik évtizedében miért hoz újat, nekünk, mostaniaknak szólót a költői fohász?
– Nem csak az idézet, hanem maga az egész vers is áttételeken át tárja fel magát. Többszörös visszhanggal térül meg. Nem véletlen, hiszen a legközvetlenebb téma, a Szerelem a legközvetettebb közvetítőkkel jut el hozzánk, az Emberhez, énünk tudatához és tudatalatti régióihoz. Valljuk be, elég körülményesen, sőt, bonyodalmasan. Nem túlozva, maga a Teremtés vonatik górcső alá, még akkor is, ha csupán emberek a vizsgálandó felek. Nem vagyok meggyőződve valódi alkalmasságuk felől. Igazából az édeni pár legendáriumából is alig futotta a harmadik évezred elejéig. Ezalatt bedarálta a mindenevő embertelen történelem a servantesi búsképű lovagot, az örök ártatlan végidőt, vagy a kezdetek kezdetét a Shakespeare-i Rómeó és Júliát.
A közbülső esemény és eszmejátékok – mindenféle hajlamaikkal, kinövésükkel együtt – éppen kuszaságuk folytán kioltották egymást. Mintha Sodoma és Gomora nem is lett volna. A hozzájuk hasonló maiak szintúgy elfelejtenek Noétól bárkát rendelni. Az amnéziát – az egyénit és a nemzetit, mely gyakran egyet jelent – nem illik elfelejteni. Bár arra megvannak kiképzett, tevőlegesen mindig kész rosszérzésű emberek, hogy ezt észben tartsák és időben figyelmeztessenek.
A teljes anyag.
Kép: lira.hu