Koszorúzással egybekötött megemlékezés
Elhangzott Egerben január 8-án, Wass Albert születésének 117. évfordulóján, a Gárdonyi Géza Gimnázium előtt álló Wass Albert kőnél, melyet 20 évvel ezelőtt állítottam amerikai barátaim támogatásával, Eger javára.
(A Gárdonyi Géza Gimnázium diákjai égő gyertyákkal érkeztek a helyszínre.)
Amikor Wass Albert szolgálatába álltam 1998-ban, a halálát követő napokban, akkor a bérem az volt, hogy sokan jöttek, velem. Emlékköveket állítottunk, zenés irodalmi műsorokat vittünk városról városra, országról országra. Velem jöttek sokan, de érte tettük mindnyájan, Wass Albertért.
Aztán eltelt 25 év, s körbenézve látjuk a lemorzsolódást, a nihilt, amivel a nemzet lelkiismeretének íróját az a szégyen éri, hogy azok győzedelmeskednek, akik állampolgárságot sem adtak neki, akik csípőből tüzeltek rá, lefasisztázták akik több ízben merényletet követtek el ellene.
Valamikor százával zarándokoltak el hozzá anyaországi, erdélyi, amerikai magyarok a floridai Astorba, a házához, majd a sírjához, de ma ott tartunk, hogy a fű benőtte a sírját, egyetlen elszáradt virág sincs a névtáblájára téve, a háza pedig rendkívüli rendetlenségben idegen nyelvűek tanyája lett.
Keresem az okát, mi történt?
Minden szolgálata a magyarság megőrzéséről, megmentéséről szólt. A fronton is helytállt a hazáért, mentette a bajba jutottakat, amiért kitüntették, majd kiűzték. Száműzetésében is szellemi és erkölcsi iránytű maradt azzal, hogy nemzetértékeket feldolgozó írásokat készített, regényeket, drámákat, verseket írt, melyeknek minden darabjában ott dobog a magyar szív, a hit, hogy lesz jobb, de ehhez megőrizni és teremteni kell.
A remény embere volt, de nem úgy, hogy palástban kijelentjük: 2025 a Remény éve lesz! Mert a remény önmagában jó érzés, de a várakozás lócájáról nem emel fel, ahhoz, hogy történjen valami, cselekedni kell, s nem csak cselekedni, de folyamatosan dolgozni, munkálkodni kell az egészségért és egységért, a megmaradás minden területén ügyködni kell.
Hogy hogyan? Mindenek előtt sokkal többet olvasni, képezni az embernek magát. Gondolkodjunk, s lássuk be, keveset olvasunk. Én évtizedekkel ezelőtt 70-80 könyvet olvastam el évente. Ma mindössze 30-40 könyvre csapok rá. Mi történt? Egyrészt áthelyeztem az írásra az energiámat és időmet, másrészt pedig az internetet, facebookot böngészem. Erre fordítok naponta, mert azt hiszem, attól okosabb és tájékozottabb leszek, nagyjából 30 percet. Ez éves szinten 180 óra.
Kérdezem, ki az, aki megáll a napi 30 percnél? 180 óra alatt legalább 15 könyvet elolvashatunk. A magyar fiatalok hétköznap 6-7, hétvégén 10-12 órát neteznek és állítólag nem regényeket, történelmi könyveket olvasnak, nem a viselkedés kódexet dúlják.
Csoda-e, ha nem jut idő Wass Albert könyveire? Megkérdezem: ki kapott Karácsonyra könyvet és ki ajándékozott valamilyen írásos művet?
Bármennyire is mondják: semmi közünk hozzá!, a felelősség nem vitatható el, mely a felnőtt társadalmat terheli. Hiszen egyrészt önhazugságban, másrészt fogságban tartja azokat, akik így élnek. Hogy egy példával világítsam meg: Hudini, a magyar származású szabadulóművész minden városban a fellépése előtt bement a börtönbe újságírók és rajongók társaságában. Bezáratta magát a börtönőrrel és pillanatokon belül kiszabadult. Egyszer egy meg nem nevezett börtönbe készült, de a börtönőr átváltoztatta a zárat úgy, hogy nem a szokott irányba nyílt ki. Hudini hosszú perceken keresztül próbálta feloldani a vesztegzárat, végül feladta a küzdelmet. Hogy miért? Mert a megszokás rabja volt, ami csúfos bukását okozta.
A hazugság olyan, mint a síelőnek a sáncon a vájat: attól letérni nem lehet. Mély és biztonságos. De onnan a síelő elröpül és ki tudja, hogyan fog talajt.
Rajtad múlik, hogy mit engedsz be az elmédbe, de ez eldönti életed minőségét egy időre, lehet, hogy örökre. Így nem mindegy az sem, hogy Wass Alberttel vagy nélküle éled le életed!
Ö az erőforrás, a bátorítás, a kútforrás, amiből inni, áldozatvállalásából meríteni lehet.
Ne a fejsimogatásra várjunk hát, hanem merjünk bátrak lenni, az életcélt, a tervet felállítani és azt véghezvinni. Mert mi a gátja annak, hogy népszerűbb, eredményesebb légy? Csak magad lehetsz a gát. A kultúrpolitika és a tanítás mindennapjainak kötelessége erre fényt vetni, amit most csak hajszálérnyi szinten végeznek felső szinten, holott a vastag erekbe kell préselni, hogy megértsd: tehetség szerint előbbre lehet jutni! Ezt kell segíteni, ebben ad támpontokat Wass Albert minden sora, s ha ezt elhallgatjuk előttük vagy ha magunkat fosztjuk meg szavai erejétől, hiteles reménykeltésétől, akkor nincs előrejutás, csak mindennapos vergődés.
Ö vető volt, elvetett gondolataiból gazdag termés szökkent szárba. Mi lennénk az aratók, de ha nem vagyunk aratók, akkor nincs nyereségünk, ami lelki táplálék formájában javítaná karakterünket, életminőségünket.
Mi annak az akadálya, hogy ezt nem tesszük, hogy nem aratunk? Sokszor az a válasz, hogy: nincs időm, meg leterhelt az agyam. Az időtényezőt érintettem: tizedannyi cseteléssel tízszer annyi időt spórolunk meg olvasásra. Hogy nincs rá agyad, hogy újakat tanulj? Ez önbecsapás, mert az embernek agya igaz, hogy csak 1,2-1,3 kilógramm, de a becslések szerint minden nap minden órájában, percében és másodpercében hárommillió éven át tudnál valamit tanulni. A kiaknázatlan potenciálba csak-csak beférne néhány Wass Albert vers, próza!
Az elménk háborús zóna. A külvilág is az, de a mi elménket sötét erők, a technika uralma és magunk téves ostorozása tartja ostrom alatt. Ott tart az emberek sokasága, annyira berángatták a sötét erők, hogy már úgy érzi: nincs élet a technika uralmán túl. De emberek!A technikát mi magunk, kézfeltéve szabadítjuk magunkra, amik ezeket a súlyos zavarokat okozzák, s ennek következménye, hogy nem olvasunk csak kapkodunk a telefon, a számítógép után. Ezzel a sátán szolgái lettünk, melyből kimászni legalább olyan nehéz, mint az alkoholból vagy a drogból. Korunk legveszélyesebb drogját tartjuk szemünk elé, rakjuk a fülünkre, s ez megfoszt az olvasás élményétől, a szívbéli örömöktől, elrabolja a függetlenségedet, a megelégedésedet önmagad és a közösségi élmény mezőjéről.
Csak gondoljunk bele, milyen nagyszerű óramű a mi szervezetünk, amit értelmetlen dolgokkal bombázunk: a szíved naponta 115 ezret dobban, mialatt a véred 20 ezer kilométert tesz meg, ami annyi, mint Budapest-Los Angeles oda és vissza. Eközben 18-30 ezer lélegzetet veszünk. Mindezekről nincs tudomásunk, pedig minden azért dolgozik, hogy jobb, értelmesebb ember légy, hogy közben kicsit olvass is és talán Wass Albertre fordítsd figyelmedet!
A pápa meghirdette a Reménység évét. De azt nem tette hozzá, hogy milyen reménységét? Mert reménykedni lehet cselekvés nélkül is, de abból nem jutunk messzire. Bármit remélhetünk, de hogy el is érjük, tettek is kellene hozzá. El kell indulni például és levenni egy kötetet a polcról és olvasni. Wass Albert is csak akkor marad a köztudatban, ha olvassuk és továbbadjuk.
De ahhoz, hogy a fenti tervezet megvalósuljon, keretbe kell tenni: a tanulási-, olvasási- hagyományápolási tervet. Minden cselekedetünket mentesíteni a régi szemléletmód irányítása alól. Úgy gondolom, nekünk, Wass Albert emlékét ápolóknak és azokra serkentőknek kell, hogy mutassuk az első példát! Nem lehet, hogy ilyen kis városban 3-4 Wass Albert kör is működik és szép lassan elfogyunk, ahelyett, hogy erőinket összeraknánk. Ennek alapja pedig az összefogás!
Legyen tehát 2025 a Remény és cselekvés éve!
Szíki Károly
Kép: wikipedia