A békéhez „tényleges népszavazásra van szükség, melyet nem csak maguk az oroszok ‘szerveznek meg’, hanem több ezer semleges megfigyelő jelenlétében az oroszok és az ukránok együtt” – írja Bíró Béla erdélyi professzor a Krónikában (kronikaonline.ro). Őt kérdezte a Présház.
– Professzor úr, a kolozsvári Krónikában olvastam a népszavazásnak mint a vitás nyelvi-kulturális kérdések megoldásának hatékony eszközéről szóló kisesszéjét. Elgondolkodtatott. De Magyarországon egy nagy településen többször is megválasztották vezetőnek azt a politikust, aki egyértelműen hungarofób. Kellő agymosással ugyanis a fiatal nemzedékek önmaguk ellenségévé válhatnak (az idősebb generációk is). Hol vezet innen a kiút?
– A demokrácia valóban súlyos válságban van. Ezt a nyugati lapokban is egyre többen ismerik fel. Elég, ha csak a Die Welt szeptember 26-ai számának Per Hinricks és Alexander Dinger által jegyzett Korruptionsrepublik Deutschland („Korrupciós köztásaság, Németország”) című írására utalok, mely a német korrupciós ügyek imponáló katalógusával szolgál. (A német sajtó ugyanis kényszerű szolgalelkűsége ellenére sem minden vonatkozásban annyira korrupt, mint amilyennek sokan vélik.)
Ugyanott Harald Martenstein arra is figyelmeztet, hogy a törvénytelenségek nem újkeletűek. Amikor Türingia polgárai a mindenki által utált korábbi posztkommunista miniszterelnök helyett (a szélsőjobb szavazók támogatásával) választottak maguknak liberálisat, Angela Merkel pusztán azért, mert az AfD (szélsőjobb érzületűnek, azaz – nyilván nem hivatalosan – fasisztának tekintett) szavazói is az új miniszterelnök mögé álltak, a választások érvénytelenné nyilvánítását követelte. Merőben alkotmányellenesen. Merkel óhaja mégis teljesült. A törvényesen megválasztott miniszterelnök szelíden visszalépett, hogy egy szobatisztábbat ültessenek a helyébe. Ez csak egyetlen példa, talán a legsúlyosabb, de a szerző egy egész csomaggal előrukkol.
A korrupciós botrányokba vagy törvénytelenségekbe keveredett politikusok visszahívásáról sem a választók döntenek ma már, hanem a pártelit, mely csak akkor megy bele a visszahívásba, ha az illetőt a továbbiakban nélkülözhetőnek tartja, de ha bármilyen szempontból hasznosnak tekinthető, mindig megtalálják a módját annak, hogy noha tisztességét elvesztette, tisztségében megmaradhasson. Érvényes ez a mai német kancellárra, Olaf Scholzra, vagy akár az Unió elnöknőjére, Ursula von der Leyenre: A Covid-oltások uniós szerződéseiből került sok tízmillió euró. A világra szóló botrány mindkettejük esetében a bürokrácia útvesztőiben vesztegel. Bennük meg föl sem merül, hogy visszalépjenek, s az sem akad, aki visszahívhatná őket.
Martenstein cikkének címe: „A kínos érzés, hogy a választások már nem is fontosak”. S minekutána fölsorakoztatja (én csak nyomokban utaltam rájuk) azokat az antidemokratikus „húzásokat”, melyekkel a nyugati elitek hatalmukat bebetonozzák, cikkét azzal a kérdéssel zárja: „Mit mondhatna az ember, ha ezek a dolgok Magyarországon esnének meg?”
– Mit mond ő?
– A kérdés természetesen retorikai. Úgy érzi válaszra sem szorul. Döntsön ki-ki ízlése szerint… De a fenti esetek kapcsán a divatos izraeli történész, Yuval Noah Harrari „Az emberiség rövid története” című eredetileg gyerekeknek írt – de tudományos intencióiban nagyon is komoly – könyve jut az eszébe, melyben a szerző arra a kérdésre keres választ, hogy „miként válhatott képessé a látszatra oly gyönge-ártalmatlan homo sapiens arra, hogy meghódíthassa a világot?”
Harrari válasza amilyen meghökkentő, épp annyira találó is. A homo sapiens (a bölcsességes ember) fő erénye abban rejlik, hogy történeteket, azaz meséket képes kitalálni és azok szerint rendezni be az életét. A neandervölgyieken is azért győzedelmeskedhettünk, mert megalkottuk a halál utáni lét, a Paradicsom narratíváját. Ennek birtokában győzhettük le azt a halálfélelmet, melyet a neandervölgyiekhez hasonlóan – biológiai alkatunkból következően – mi is magunkban hordunk. Más történetekkel azt a tudatot ültettük el magukban, hogy a természet fölötti uralomra teremttettünk.
Az emberi társadalmakban a hatalom birtokosainak is történetekre volt szükségük. Mi történt volna a királyokkal, ha nem az Istenek garantálják számukra a hatalmat? Amikor az emberiségben megingott az istenhit, ők is épp olyan esendőkké váltak, mint bárki más. Jobbára vérpadon vagy száműzetésben végezték. S ezt már én teszem hozzá: viszonylag szabadon váltogathatjuk is narratíváinkat, mind szebb meséket találhatunk ki. Ezt a folyamatot neveztük el evolúciónak. Így vált az is sajátos narratívává.
A demokrácia nagy narratívája – az emberfaj evolúciójának csúcsa – a népuralom mámorító meséje. Minden hatalom a szuveréntől, a néptől ered. A néptől, mely tökéltesen egyenlő és szabad tagjai közül maga választja ki az uralomra legalkalmasabbakat. (Ebbe a mesébe is becsúszott tehát némi következetlenség: az egyenlőség csak ideál, valójában, mindig akadnak, sőt akadniuk kell egyenlőbbeknek is.) Így aztán segédnarratívák is szükségeltetnek. Ma már az elitek azok, akik már a jelöltek kiválogatásának szakaszában megalkotják azokat a történeteket, melyekre az adott helyzetben esedékes hatalom éppen alapozható. Ilyen történet az ukrán demokrácia mítosza, illetve a magyar és a lengyel autokrácia meséje is. Persze minden mesének többé-kevésbé elfogadhatónak kell lennie. Ukrajna valóban védelmez a demokráciákra is jellemző elemeket, például a közösségi önrendelkezést. És Magyarország, illetve Lengyelország is a törvényesség határait feszegetve próbál megszabadulni a kommunista diktatúrából visszamaradt antidemokratikus struktúráktól. Egy olyan értelmiségi elit hatalmi túlsúlyától, melyet az intézményi autonómiára hivatkozva demokratikusnak tetsző módszerekkel lehet „apáról fiúra” örökíteni. S közben a régi hagyományokat folytatva maga is enged – ha a nyugatiaknál némileg szemérmesebben is – a korrupció gyöngéd csábításainak.
– Ezért érdemes tehát óvatosnak lennünk a népszavazás intézményével is?
– Ezért is, de főként azért, mert gyakorta elfeledkezünk arról, hogy a választási küzdelmekben felhasznált narratívákat karban kell tartani. A közember sem ostoba. Ha világos és tényekkel alátámasztható érvekkel találkozik, nem engedi becsapni magát. A probléma – mely az Ön kérdésében is bennerejlik – az, hogy a politikai narratívákat nagyrészt a pedagógustársadalom alakítja ki. A fiatalok jóval könnyebben manipulálhatók, mint a felnőttek. A mai pedagógussztrájkok is jelentős részben arról szólnak, hogy ki koordinálhassa a fiataloknak szóló narratívák „termelését”. Az iskola, család, a fiataloknak szánt (újabban főként internetes) sajtó? A hatásköröket világosan el kellene határolni egymástól. Egyik fél sem válhat ellenőrizhetetlenül dominánssá. A konszenzus csupán az ellentétes vélemények ütköztetésén alapulhat. És főleg a vitakultúrán. (Ennek szerepére vonatkozóan mindenkinek figyelmébe ajánlom Galló Béla és Mohai V. Lajos kitűnő, Meggyőzni vagy legyőzni című remek könyvét.) A mai gyakorlat amikoris az ellentétes ideológiákat valló vitapartnerek a moderátor jelenlétében is a nélkül ugrálhatnak az egyik témáról a másikra, hogy az egyes érveket mindkét oldalról fegyelmezetten felsorakoztathassák és ellenőrizhető tényekkel támasszák alá, értelmetlen. A moderátornak tárgyilagosnak kell lennie, addig nem engedheti meg egy részkérdés vitájának lezárását sem, amíg a hazug vagy továbbra is vitatható érveket mindkét fél részéről sikerül kiiktatni. Ez fáradtságos munka, de meg kell tanulni. Ilyen esetekben az agymosások a véleménybuborékokba szoríthatóak vissza. Annak, aki azokból kimerészkedik, vállalnia kell a vitával járó kockázatokat. Az értelmes vita legveszedelmesebb buktatói a tabuk. Manapság minden Ukrajnáról szóló vita minálunk is azzal kezdődik, „Kétségtelenül Oroszország az agresszor”. Ez a mondat már eleve kizárja, hogy Ukrajna orosz kisebbség ellenes agresszióit, Oroszország ellenes provokációit vagy éppenséggel az ukrán nácizmust szóba is hozhassuk…
– Témánknál vagyunk, és ennél a témánál (is) különösen vigyáznunk kell arra, nehogy összetévesszük a históriát a hisztériával…
– A területi kérdésekről szervezett népszavazások kevésbé manipulálhatók. Itt a tények döntenek. Aki orosznak érzi magát Oroszországra szavaz, aki ukránnak Ukrajnára. Valakit közvetlen erőszak vagy fenyegetés nélkül nem lehet lebeszélni az identitásáról. Ezeknek a népszavazásoknak az esetében az erőszakos beavatkozásokat kell kiiktatni. S erre a megfigyelők intézménye lehetőséget teremthet. A népszavazás voltaképpeni célja, hogy – bármi legyen is az eredmény – mindenki oda tartozhasson ahová tartozik, saját közösségéhez. Az nem föltétlenül az államhatárokat kell megváltoztatni, hanem a közösségek önrendelkezést kell garantálni. Legyenek azok kisebbségiek vagy többségiek. Erre valók a tagköztársaságok, vagy az autonóm területek (melyeken belül a „kisebbségben maradó többség” is élheti a maga szuverén életét). Egy ilyen rendszer azonban, csak nemzetközi felügyelet alatt, semleges megfigyelők ellenőrzése alatt valósulhat meg.
– Ez valóban jól hangzik. De a „több ezer semleges megfigyelő” között tömérdek lehet a spekulánsok által fölbérelt ügynök. Miért naivitás az úgynevezett „semlegesség” óhajtása?
– Akár az is lehetne. De a lényeg az, hogy mindkét fél szimpatizánsai jelen lehessenek Ez esetben a kérdést (mármint azt, hogy a választás törvényes keretek közt zajlott-e vagy sem) a valóban semlegesek dönthetik el, lévén ők a mérleg nyelve. Azt kell garantálni, hogy az ilyenek minél többen lehessenek. Az, hogy mindenki semleges lehessen, valószínűleg elérhetetlen. De nem is kell mindenkinek annak lennie, elégséges, ha semlegesek is szép számmal vannak. És az idegeneknek is mindkét fél érveit meg kell hallgatniuk. Azaz őket is fel kell készíteni. És ez sem lehetetlen. Szakszerűség kérdése.
– Magyarországon két szélsőbalos hisztériakampány is hatalmas kárt okozott az adott két népszavazással. Amelyiket elvesztette a szélsőbal, ott érvénytelenségi propagandát kezdett. Ezzel maga a demokrácia is ingoványba süllyedt. Hogyan lehet onnan kiemelni?
– Itt is a fenti érvek az érvényesek. A hisztéria ellen a leghatékonyabb fegyver a nem érzelemmentes, de mindenképpen nyugodt és higgadt érv. És csak olyan érvekkel szabad előhozakodnunk, melyek minden vonatkozásban támadhatatlanok. Következésként csak olyasvalaki érvelhet, aki az adott kérdés minden fontos összefüggését képes áttekinteni. Az ingovány a szilád talaj hiányával kezdődik, tehát nem szabad sikamlós, pusztán indulatokra alapozott érveket vitatémává tenni. Érzelmekről, hitekről, benyomásokról nem lehet vitázni. Csupán tényekről…
– De a mai politikában sajnos vannak „alternatív tények” is, a tényeket is nem mi kreáljuk?
– Nagyon jó kérdés. Itt ismét Harrarira kell visszatérnem. Tényleg magunk teremtette narratívákban élünk. Ez esetben a tényszerűséget főként a logikai következetesség jelenti. Hiszen a tényeket is erre alapozva kreáljuk. De nem a semmiből. A narratíva is a valóság sajátos értelmezése. És meg vannak a maga szabályai. Történeteink is alapfogalmakon, ún. definíciókon alapulnak. Az alapdefiníciók meg érzeteken, tapasztalatokon érzelmeken. Főként intuíción. Érzeteink – a színek a formák, az ízek, a szagok önmagukban nem léteznek – szakszóval fajspecifikus szubjektív élményeknek nevezik őket. Ezek is elektromágneses impulzusokon alapulnak. Az emberi tudat, alakítja azzá őket, amik. A sárga mint szín nem létezik, csupán az elektromágneses rezgés megfelelő hullámhosszúságú nanométerei léteznek. De azoknak nélkülünk, élőlények nélkül nincs színértékük. A politikai narratívák fogalmait is mi definiáljuk. Definícióink nélkül nem léteznek. Ezeknek a definícióknak azonban csak a narratíva egésze adhat értelmet. Ahogyan a színeknek is csak az a világ, mely fajspecifikus szubjektív élményeinkből összeáll. Ha működőképes társadalmakban akarunk élni, belül kell maradnunk az érvényesnek tekintett narratíván, ami idővel ugyanolyan gyermekmesének bizonyulhat ugyan, mint a sámánhit, de amíg hiszünk benne, addig a történet a mi életterünk, tiszteletben kell tartanunk a játékszabályait.
A mai világ a játékszabályokat rúgja fel. A demokráciáról szónokol és közben megveti a választókat. A békét tartja alapértéknek és közben ész nélkül fegyverkezik. Az egyenlőségről szónokol, s közben semmibe veszi, megalázza, sőt felszámolja a kisebbségeket. Nem csak a nyelvi-kulturálisakat, de a politikaiakat is. Az egyént tartja a társadalom alapjának, de minden geszttusa az egyéniség felszámolására irányul.
Amíg valaki nem talál ki egy új, életképes narratívát a régihez foggal-körömmel ragaszkodnunk kell. Az úgynevezett transzhumanizmus, amelynek orvostudománya programvezérelt robotokká operálna át bennünket, aligha válhat azzá.
Még életképes narratívává sem…
Molnár Pál