„… embriódnak farka nő, és ha a fejlődés/ programot téveszt, egy egész élet sem lesz /elég, szégyenét lenyisszantani rólad” – írja „génmemória” című versében Kürti László Balassi-kardos költő. Költeményei az idei könyvhétre a Kalligram Kiadó gondozásában, „Apajegyek” címmel jelentek meg. A poétát kérdezte a Gondola képviseletében Molnár Pál, a Présház főszerkesztője.
– Mester, „eszméit lassan élte fel,/ zsírját a téli mackó./ de csonttá fogyva nevetett/ a végső hidegekre” – olvashatjuk téli medve című alkotásában. Egy költőnek mikor és miért kell jeges barlangba vonulnia, hogy eszméljen?
– Nem vagyok benne biztos, hogy kifejezetten csak a költőnek kell elvonulnia, pláne nem, hogy ezt valami kiváltságos önsanyargatásból lenne kényszerült, inkább, mint magánember borzonghat, juthat korszakok végére, új partok kezdetére. Eszmélhet bárki, mikor a csömör vagy az elmebaj hatalmasodik benne éppen. Akiben megvan még a kapcsolat az égiekkel, de az anyagi világot is képes tisztelni, annak működnek a reflexei a „kisütésre”, hátrébblépésre egyaránt. A régiek böjtöt tartottak, esőtáncot jártak, csitították a démonjaikat, ha már kiűzni nem lehetett őket, szóval volt egy zsigerből működő szellemi és fizikai irányítottság, tisztulás és önfegyelmezés. Most pedig a világot fölégető aszályok után vagyunk, és épp ugyan leszakadt az ég, de visz magával mindent a kora őszi áradatban. Valójában a belső tapasztalat, a „jeges barlangba vonulás” segíthet tisztulni, legalább „homlokodtól fölfelé”, ahogyan Szabó Lőrinc mondaná.
Kellenek az egyensúlyokra igyekvések, ellenpontozások, a figyelemelterelő boldogságmímelésben nem hiszek. Nem véletlenül tartja úgy a közbeszéd, hogy a költészetre legnagyobb szükség a bajban van, a háborúk, a gyászok idején. Ha valóban boldogságban van az ember, nem a versre, pláne nem az írásra figyel, hanem az élet flow-jában sodródik, és kész — az már egy egyéni, külön képesség vagy átok, hogy még ekkor is kívül vagy a lebegtető helyzeten.
A teljes interjú.
Kép: Juhász Katalin felvétele