Trianon súlyát hordozó emlékművet avattak Mezőkövesden. Vékony híroszlopban adott tudósítást a helyi és országos Média egy jelentős mezőkövesdi eseményről: Ünnepélyes keretek között leleplezték az Összetartozás és a magyar feltámadás emlékművét.
Ez az esemény azonban sokkal többet érdemel ennél, mert amit a Jezsuiták terén rendezett ünnepségen, Tállai András miniszterhelyettes, országgyűlési képviselő, Fekete Zoltán polgármester, valamint Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere mondott ünnepi köszöntőjében, annak minden szavát idézni kellene, mert nem papírízű és mások által megírt szövegek hangzottak el, hanem mélyen átélt beszédek álltak össze, s azokat megemelték a közreműködők: Sándor Péter színművész, Takács Norbert, a Mezőkövesdi Amatőr Színjátszó Kör Egyesület elnöke, valamint a Szent László Kórus.
Fekete Zoltán polgármester köszöntötte a testvérvárosi településekről, Felvidékről (Kiskövesd, Nagykövesd) és a Székelyföldről (Kézdivásárhely) érkező küldöttségeket.
(Kiskövesd 480 főt számláló község Felvidéken, a Kassai kerület Tőkésterebesi Járásban, ahol mindössze 32 szlovák él. Itt született Benkő Géza színművész. Nagykövesd: Felvidéken, a Kassai kerület Tőkésterebesi Járásban található, ahol 692 magyar és 70 szlovák él. Kézdivásárhely Kovászna megyében a legkeletibb magyar többségű város, ahol 18 491 lakosából 16 597 magyar, 1280 román, 9 német és 6 cigány él.)
Fekete Zoltán vázolta az alkotás folyamatát: „Az emlékmű a pro urbe díjas festőművész, Laczkó Pető Mihály alkotása. A tervek elkészítése után fordultunk Semjén Zsolt miniszterelnök helyetteshez egyedi támogatási kérelemmel, melyre pozitív választ kaptunk. A nemzeti kulturális alap terhére 12 millió forint összegű támogatásban részesültünk.
Olyan emlékművet avatunk most a Városunk napján, amely kifejezi mindazt, amiben elődeink hittek, mely életben tartott és reményt adott a legszörnyűbb időszakban is. 102 éve más sorsot szántak nekünk, nem először történelmünkben, hiszen már 907-ben azért indultak meg ellenünk Nyugatról, hogy beteljesítsék azt, mit a német császárutód, IV. Lajos elrendelt: „Decretum (…) ugros eliminandos esse” – azaz: „Elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak”. Nem sikerült nekik és azóta sem senkinek, pedig évszázadok folyamán elégszer próbálkoztak azt megtenni. Vérzivatarokban megedződve, hitünket el nem vesztve túléltünk mindent, mert hittünk magunkban, hittünk a jövőben és legfőképpen: hittünk az Istenben.”
Tállai András: „Az emlékmű nem csak a múltat jelképezi, hanem a magyarságba vetett hitet is. Az elmúlt száz év alatt hamvainkból feltámadtunk és bizonyítottuk, hogy a legnehezebb időkben is kiállunk magunkért. Bár nem számítunk nagy nemzetnek a világ térképén, de ennek ellenére bizonyítottuk, hogy számolni kell velünk Európa nagy színpadán. Kormányunk a diaszpóra támogatásával, sokirányú kapcsolat megvalósításával megerősíti, előre mozdítja a nemzeti azonosságtudatot az oktatásban, a vallásban, a sportban, és civil közösségekben, hiszen a több államban is élő magyarok részei az egyetemes magyar nemzetnek, mely államhatárok feletti összetartozása valóságos és a magyarok önmeghatározásának szerves eleme. Az erről szóló törvény meghozásával végre szembenéztünk a Trianoni békediktátum által okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémáiknak máig ható megoldatlanságával.
Minden harmadik magyar ember a határon kívülre került. Ezzel a magyarság halálos ítéletét írták alá. Nem volt még nemzet, mely ekkora csapást kibírt volna. De mi, magyarok, szívós és kitartó nép vagyunk, túléltük a lehetetlent.
Az emlékmű egy hosszas tervezés megvalósulása, sokan és sokat dolgoztak azon, hogy végre Mezőkövesden is méltó emlékműve legyen a múltnak és a jelennek, az összefogásnak, az összetartozásnak.
A Nagy-Magyarországot ábrázoló gránittömb mindannyiunkat egy 102 évvel ezelőtti, a magyarság sorsát megpecsételő eseményre emlékeztet, mely a gyász nehéz terhét rakta minden magyar vállára. Ez olyan fájdalmas pillanata volt a magyarságnak, amelyet azóta is a szívünkben hordozunk mindaddig, amíg magyar ember él a föld kerekén.
Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere önmagához hűen ezúttal is megmaradásból adott példát:
„Két esztendővel Trianon 100 éves évfordulója után különös dolog magyarként emlékezni az összetartozás emlékmű avatásán Mezőkövesden, testvérvárosi barátainkkal, bajtársainkkal, jó ismerőseinkkel. 100 évvel ezelőtt az elvesztésünkre koccintottak egy Párizs melletti palotában. Azt hitték, a halálos ítéletünket mondják ki, holott még a reményt se bírták kiirtani belőlünk. Úgy számoltak, 100 év alatt átvedlünk románná, szerbbé, szlovákká. Azt hitték, megfeledkezünk örökölt feladatunkról, hogy nekünk évezredes anyanyelvünket, ezt az őseinktől reánk hagyományozott mérhetetlen kincset féltve őriznünk, óvnunk kell. Ők nem tudták az Apáczai Csere János költő által megidézett testamentumról, miszerint „egyetlen batyunk, botunk, fegyverünk az anyanyelv” (Kányádi Sándor alapján).
Akkor még nem sejtették, hogy a magyar gyertyánnemzet, hajlik, mint az acélrugó, aztán újra, meg újra kiegyenesedik. Nagy terhet raktak ránk, de ennek viselésétől csak megerősödtünk, úgy másztunk ki a sírgödörből, hogy tudtuk, miért kerültünk oda, és nem felejtettük el, hogy ki lökött bele. Újra megtanultunk tervezni,építkezni, összefogni. Megtanultunk álmodni, hinni, kitartani, harcolni, felállni, újrakezdeni, magyarságunkra büszkének lenni. Mi nem hordoztuk a hazát, fölöttünk kergetőztek a határok. Teremtettünk újabbat és újabbat, döngöljük ma is a jövő alapjait. Nekünk a haza nem a magasban van, hanem a szívünkben. Rajtunk múlott, hogy több, mint száz év után is magyarul fakad tavasszal az élet, magyarul süt ki nyáron a nap, magyarul simogat az őszi szellő, hogy 100 év után sincs tél és csend és hó és halál. Betörhetnek orvul temetőinkbe, fenyegethetnek holtig zászlóinkért, száműzhetik szobrainkat, ostromolhatják iskoláinkat, zsarolhatják egyházainkat, de ezzel csak edzésben tartanak.
Dolgoznunk kell a következő 100 évért. A feladat nem könnyű, de ha könnyű volna, nem a magyarokra bízta volna a Jóisten. Van hozzá erőnk, van hozzá szívünk, van hozzá akaratunk. A nemzeti összetartozás jegyében jóleső érzés megállapítani, hogy nem tudtak legyőzni bennünket, a Kárpáthaza majd minden szegletében élnek még magyarok, akik tudják, hogy együvé tartozunk. Akik tudják, hogy egy a nemzet.
Ha több, mint 100 év után is itt vagyunk, megvagyunk, most már ne adjuk fel! Csak azért sem! Kossuth intő szavait véssük örökre az emlékezetünkbe: Soha le nem mondani, soha el nem csüggedni, ha kell, mindig újrakezdeni!
Az emlékművet a leleplezését követően Török László, a Jézus Szíve Egyházközség plébánosa áldotta meg. A márványból formázott Nagy-Magyarországba egy idézet van bemarva:
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.
Sajnálatos, hogy az idézet alól lemaradt a szerző, Papp-Váry Elemérné neve. Ez- a szerzői érdemeinek elismerésén túl – jó gesztus is lenne, mert a Felvidékről (Kiskövesd, Nagykövesd) két polgármester is eljött a nemes eseményre, ahonnan a verssorok írója származik.
( Sziklay Szeréna is felvidéki költő volt, Rozsnyón született 1881-ben és 1923ban halt meg. A Magyar Hiszekegy-ből vett idézetet a Védő Ligák Szövetsége és a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája által 1920-ban kiírt pályázatára írta.)
A márványemlékmű mögött egy égre törő fenyő áll, jelezve a megtörhetetlen gerincet. Az arra- és odalátogatók egész egyszerűen csak Trianon-fájdalom emlékhelynek nevezik, és egy könnycseppet ejtve fogadkoznak: ahogyan hitünk be van vésve betűkkel a márványba, mi úgy és olyan erősen hiszünk a lassan őrlő malom igazsághozamában és hazánk feltámadásában!
Szívet melengető, hogy a most avatott emlékmű közvetlen közelében helyezkedik el az 1998-ban Szíki Károly által állított Wass Albert emlékkő, így lélekben összefogódzva, egymást ölelve erősödik meg Válaszút, Kézdivásárhely és a nemzet, az összmagyarság legnagyobb írójával.
Heti Hang Szóró—-Hangosan mindenről, ami nekünk fontos
Kép: Tállai András, Fekete Zoltán.