„Többször bizonyította, hogy az Orbán-rendszer elkötelezett ellenfele, és fáradhatatlanul fog harcolni a magyar emberekért” – szól a sajtóközlemény egy szélsőséges politikusról. Bánó Attila írónak, publicistának tett föl kérdéseket a Présház.
– Szerkesztő úr, a demokratikus pártkoalíció kétharmados többséget szerzett a magyar törvényhozási választásokon, ugyanakkor mintegy ötven megélhetési szerzet is bekerült a Parlament falai közé. Elkönyvelhetjük-e ezt úgy – és miért nem –, hogy ez a demokrácia „költsége”?
– Ez nagyon szellemes felvetés, amit ad absurdum odáig fokozhatnánk, hogy a demokrácia költséges mulatság, mert sokféle, tőle idegen jelenséget és politikust kell eltűrnie és finanszíroznia. Ellentmondásnak tűnik, hogy azokra költünk, akik ellenünk dolgoznak, de olyan időket élünk, amikor – sajnos – ez is része a demokráciának.
Nem arra gondolok, hogy egy demokratikus jogállam eltartja a kormánypárti és az ellenzéki politikai szerveződéseket, mert ez magától értetődik. Azzal van gond, amikor az ellenzék demokratikus választások útján kíván kormányzati hatalomhoz jutni, de közben bejelenti, hogy győzelme esetén, egyszerű többséggel fogja megváltoztatni az Alaptörvényt, amit csak kétharmados többség birtokában tehetne meg. Vagyis annak a demokráciának a felrúgására készül, amelynek a játékszabályait a hatalomra kerülésig elfogadja. És gond van azzal is, amikor ugyanez a társaság azzal fenyegetőzik, hogy a megszerzett hatalom birtokában börtönbe küldi legfőbb politikai ellenfeleit. Mondja ezt úgy, mintha már a zsebében lenne a független bíróság erre vonatkozó ítélete. Nos, egy ilyen ellenzéket – a kivételnek számító kicsiny részt leszámítva – eltartani nemcsak nagy fényűzés, hanem a magyar demokrácia szégyene is.
– Valaki évtizedekig „semleges” interjúvoló volt magán televíziókban, most pedig egy általa jóváhagyott hivatalos közlemény tudatja, hogy többszörösen bizonyítottan „az Orbán-rendszer elkötelezett ellenfele”. Az efféle politikai „me too” mennyire hitelteleníti a televíziósnak kifáradt, most pedig elfekvőként az Országgyűlést választó személyt?
– Ez a kérdés elvezet az újságírói tisztesség kérdésköréhez. Az újságírás – ide értve a nyomtatott sajtót és a médiát is – egyik alaptétele az objektivitás, az interjúalanyokkal szembeni tisztességes riporteri magatartás. Ebbe sok minden belefér, így az újságíró világnézeti hovatartozásából fakadó érdeklődés is, azonban nem fér bele az, amikor az újságíró szerepet téveszt, és politikusként kezd viselkedni, miközben műsort vezet. Persze újságíróból is lehet politikus – számos példa van rá −, csak ne legyen olyan, mint Georges Benjamin Clemenceau, aki lapszerkesztő újságíróból lett Franciaország miniszterelnöke.
− Vele nem volt gondunk, amíg újságot írt.
− Addig nem. Ady Endre kimondottan lelkesedett érte, és leírta, hogy Clemenceau sikere a demokrácia gyönyörű diadala. Azután 1920-ban ez az ember főszerepet játszott hazánk feldarabolásában.
− Akiről mi beszélünk, a Demokratikus Koalíció prominens tagjává vált.
− Igen, ahhoz a DK-hoz csatlakozott, amelynek a vezetője, Gyurcsány Ferenc éppen most nevezte az új magyar kormányt törvénytelennek. Ebből is látszik, hogy a Gyurcsány mögött felsorakozott ellenzék méltó utóda annak a 20. század elején szerveződött anarchista baloldalnak, amely meggyilkoltatta gróf Tisza Istvánt és létrehozta az úgynevezett Tanácsköztársaságot.
– „Harcolni” fog a magyar emberekért – ezzel a háborús szóhasználattal él a szélsőséges párt közleménye, mintegy jelezve, hogy várhatóak a köztelevízió ostromai, az utcai és persze a Parlamenten belüli hisztériakeltések. Mindezért azok a magyar emberek fizetnek az adójukkal, akikért a szélsőség busás javadalmazás ellenében „harcolni” fog. Hogyan lehet demokratikus eszközökkel megfékezni e „politikai kultúra” harcos rombolását?
– Nem könnyű, hiszen ennek a bandának vannak történelmi tapasztalatai. Példaképe lehet az említett anarchista baloldal, amely 1919. május elsején vörösbe öltöztette Budapestet. Képzeljük el, hogyan néztek ki a turisták körében ma is kedvelt terek, amelyeken a szobrokat és emlékműveket favázakra feszített vörös leplekkel burkolták. A magyar történelem jeles alakjai helyett e tákolmányokra helyezték – akkor még csak gipszből − Lenint, Szabó Ervint, vagy a hősies pózba merevedett kalapácsos embert. A legkirívóbb és legfelháborítóbb beavatkozást a Hősök tere ellen követték el. Az Ezredéves emlékmű keresztény Magyarországot jelképező oszlopát (az apostoli keresztet tartó Gábriel arkangyallal) hatalmas, obeliszket formáló lepellel takarták le. A honfoglaló vezérek helyére Marx Károlyt helyezték egy vasmunkás és egy bányász közé. A városban méltó helyet kaptak a vörös csillagok, valamint a „nemzetközi Szovjet Köztársaság”-ot éltető felirat is. És mindez eltörpült a Lenin-fiúk garázdálkodása, az ország védelmi képességének tönkretétele mellett. Ne feledjük, hogy ma ezek szellemi örököseiről beszélünk, akik úgy „harcolnak” a magyar emberekért, hogy a nemzeti trikolórt felcserélik az EU lobogójával, a nemzetközi Szovjet Köztársaság helyett pedig a nemzetközi Európai Egyesült Államokat éltetik. Hogyan lehet megfékezni őket? Csak nagy hidegvérrel és végtelen türelemmel, mert meggyőződésem, hogy az idő nekünk, nemzetben és kereszténységben gondolkodó magyar demokratáknak dolgozik.
Molnár Pál