Március tizenötödike alkalmából kiemelkedő színvonalú írói, irodalomtörténészi tevékenysége elismeréseként József Attila-díjban részesült: Ködöböcz Gábor irodalomtörténész, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Irodalomtudományi tanszék docense. Őt kérdezte a Gondola képviseltében Molnár Pál, a Présház főszerkesztője.
– Tanár úr, gratulálunk kitüntetéséhez! A szépirodalmat a mai világban számosan a süllyedő Titanicon is muzsikáló zenészek produkciójához hasonlítják. Közeledik-e mentőhajó?
– A szívből jövő gratuláció – hálás köszönet érte – jóleső érzéssel tölt el és erőt ad a folytatáshoz. A “Titanicon tüsténkedő holt költő, állócsillagokat kémlelő fedélzeti szolgálattevő” titulus – az adott helyzetre és feladatra reflektáló mozzanatként –
viszonylag gyakran megjelenik az író és költő barátaimhoz címzett leveleim végén.
A körülmények komorságát csillámló játékossággal oldani igyekvő
kitétel arra is utal, hogy nehéz és veszélyes időket élünk, de ha megtartjuk a hitünket, akkor a hitünk megtart minket. A valóban embert próbáló körülmények
közepette jó okkal juthat eszünkbe József Attila és Kányádi Sándor egy-egy időtlen szépségű hitvallása: “E világon ha ütsz tanyát, / hétszer szűljön meg az anyád!” ( A hetedik ); “építsd föl minden éjszaka / építsd föl újra s újra / amit lerombol benned a / nappalok háborúja” ( Felemás őszi ének ). Mintha mindkét
költő arra figyelmeztetne, hogy az életünk egyszerre lehetőség, felelősség és kötelesség. “Sors elől futva, mégis szembe sorssal” – írja Dsida Jenő.
– Fecseg a felszín, hallgat a mély – írta a díj névadója. Néha a hallgatáshoz is bátorság kell, ma miért kell mégis a hallgatag mélyet megszólalásra bírni?
– A Dunánál című vers hangsúlyos üzenetét magam is sokszor idézem a hallgatóim körében. Nem véletlenül, hiszen a tények erdeje és az információk
özöne elrejti előlünk a lényeget. A homályban vagy takarásban lévő mélységek és összefüggések – léttörvények és létigazságok – föltárása a költészet nagy
esélye és lehetősége. Olyannyira, hogy az igazság kimondásáért, illetve az igazság szellemének életben tartásáért a mindenkori írástudók a felelősek.
Mert – Nagy Gáspár örökbecsű tanítását idézve – “amiről nem szabad hallgatni, arról beszélni kell”. Akárcsak a hallgatásnak, ideje van a szólásnak is.
– Egerben, az Ön szűkebb hazájában annak idején legalább négy évet élt Balassi. Miért kell az ő alakját a mai egri egyetemisták elé magasítani?
– Balassi Bálintról szólván a humanitás és virtus, az emberség és vitézség teljességgel megkerülhetetlen. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ezen erényekre nemcsak a végek dicséretét tematizáló katonaköltőnek volt szüksége. Nagy László Balassi Bálint lázbeszéde című versének egyik ikonikus sora
– “Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó” – is azt példázza, hogy a digitalizált kultúrában élő s az irodalmi hagyományban léptéket és mértéket kereső
ember – adott esetben az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem hallgatója – jól teszi, ha etalonként tekint a világirodalmi rangú költőre. Már csak azért is,
mert az élethez mindenekelőtt bátorságra van szükség. Abban az értelemben is, ahogyan Ady Endre írja A tűz csiholója című versében: “Csak akkor
születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek / S ha százszor tudtak bátrak lenni, / Százszor bátrak és viharvertek. (…) Legkülömb ember, aki bátor /
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.”