Az örökség tiszteletéről írt könyvet Rostás Farkas György író, költő, újságíró. Az irodalmárnak tett föl kérdéseket a Présház.
– Mester, a XXI. században miért különösen fontos, hogy jelenünk köznapi értékévé tegyük az örökséget, a hagyományt, a múlt értékeit?
– Örökség, hagyomány, múlt – valóban kulcsszavak az én életemben, munkásságomban. A cigányok, de szerintem minden ember számára fontos az örökség. Az eleink ránk hagyták a féltve őrzött kincseiket. Ebben éltek évszázadok óta. Nem volt mit adniuk, csak abból adhattak, adhatnak az emberek, amilyük van.
Sokszor feledésbe merül a múlt, mert új világrend születik, de hála az Istennek van, amit nem lehet elfelejteni és tovább kell örökíteni. A gyermekeinkben, unokáinkban, utódainkban élünk tovább.
Gyakran tapasztalom, hogy az emberek nem őszinték, nem figyelnek egymásra, kérdeznek, de meg sem várják a választ. Elmennek egymás mellett, még csak nem is köszönnek… Nagyon aggaszt, hogy nem tudom, milyen örökséget hagyunk magunk után.
Ma az emberek a plázákban élnek, mindig új dolgokra, élményekre vágynak. A régi családi dolgokat, emlékeket sutba vetik. Én minden családi emlékre gondosan vigyázok, ahogyan a gyermekkor emlékeit, színhelyeit: a pusztákat és a tanyavilágot is a szívemben őrzöm.
Két dolgot tehetek: leírom, amit tudok és imádkozom.
– Hogyan tudjuk elérni, hogy a régi kincs új közösségeket alkosson?
– Hagyomány: A szó maga is kifejezi, amit a szívében és a lelkében őriz, hordoz az ember. Életmentő, hogy a szépséges szép hagyomány megmaradjon és tovább éljen az utókorban is, még nagyon-nagyon sokáig. Sok példát tudnék most felsorolni, de csak egyet mondok a sok közül.
Tegnap érkeztem meg vidéki körutazásomról. Otthon jártam a szülőfalumban, Újkígyóson. D. Domokos István belgyógyász-endokrinológus testvérbarátommal, hajdani osztálytársammal meglátogattuk neves néprajzkutató falusfelünket, Harangozó Imrét. Az otthona valóságos múzeum. Nem győztünk betelni a csodákkal. Ez a mi örökségünk.
Az újkígyósi öregek emlékezetében még mindig él. 1814-ben Weinkheim József Antal betelepítette ide a békési pusztákra Szeged környékéről a dohánykertész családokat, akik létrehozták ezt az örökséget. Nem tehetjük meg, hogy nem vigyázunk rá, nekünk is őriznünk kell. Az egész település olyan, mint egy ékszerdoboz… egy valóságos mesetár.
A mai életviszonyaink között már kiment a divatból, hogy az öregek mesélnek a gyerekeknek, az unokáknak, pedig a történelmet csak így őrizhetjük meg… csak így válhat valóságos, személyes élménnyé, épülhet be a lelkünkbe, formálhat közösséget… Én is ezt teszem szóban és írásban…
– Miből tudhatjuk, hogy a mai feszült korban is megy a könyvek által a világ elébb?
– Furcsa kérdés. Megy lassan, csak mendegél, mint a búvópatak… Már csak könyvek őrzik a letűnt korokat, a régvolt emberek gondolatait, érzéseit. A világ kereke nem áll meg… annak menni kell a saját útján, ahogyan eddig is történt évmilliárdok óta. Az ember életképes fajta, nem adja olcsón a bőrét. Ha már minden percért megszenvedett, arra vigyáz, mert nem tehet mást. Ha ezt időnként el is feledné, az élet újból és újból megtanítja arra, hogy vissza kell térni, vissza kell tekinteni. A mai kor gyermekeinek – a látszat szerint – más jelenti a kikapcsolódást, a felüdülést, mint valaha nekünk jelentette… de én úgy gondolom az írott szó nyomán a képzelet ma is újraformálja – teremti a világot. Ezért teremt a mese, a könyv közösséget. Csak így lehet teljes a kép, ha összeölelkeznek az emberi sorsok és egymásba is kapaszkodnak.
– Fedezd föl saját kultúrád – hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. A mai, az internet által kinyitott világban hogyan ismerik fel egyre többen az Ibér félszigettől a Baltikumig, Ciprustól Izlandig, hogy Európának önmagából kell ihletet merítenie jövőjének alakításához?
– Isten kegyelméből volt szerencsém eljutni más kontinensekre is. Megismerhettem más népek, nemzetek kultúráját, örökségüket. De én is mindenhová elvittem az én szülőfalum történeteit, meséit, „kincseit”…
Megcsodáltam a berberek kultúráját, életmódját. Testvérként fogadtak és elvittek a sivatagba is. Nagy élmény volt látni, ahogyan élnek, mintha a mesék világába kerültem volna.
Nagy hatással voltak rám a dravidák mai napig megőrzött hagyományai, hiedelemvilága is…
Ezt jelenti számomra a testvériség – a kölcsönös tisztelet a távoli kultúrák embereivel…
De a hajszálgyökerek ide kötnek, e kontinensre, e hazába… Itt nevelték fel őseim álmaikat, ebben a földben nyugosznak. Honnan is meríthetnék erőt, ihletet máshonnan.
„Lenn az Alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadult sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom…”