I. M. Jaczkovics Mihály és paptestvérei
Február van, csípős hideg. Szalacsra, a Partiumba adományokat vittünk, kórustalálkozó volt. A felvezető szövegem után nem sokkal a hajdúdorogi férfikórus lépett színre. Úgy énekelték a történelmi dalokat, hogy szinte megmozdult a föld. Akkor döbbent belém, hogy két nap múlva emlékest lesz Hajdúdorogon, Panachidával emlékeznek meg Jaczkovics Mihály püspöki vikárius vértanúhalálára.
Elkötelezett vagyok a Jackovics családdal kapcsolatosan, tervbe vettem már korábban, hogy ott leszek, de a kórus összekovácsoló ereje újabb lendületet adott, hogy ott legyek.
A rendezvény helyszíne a Szent Bazil Görögkatolikus Gimnázium volt, az emlékest a kápolnában filmvetítéssel indult. Az alkotás az 1914. február 23-án történt terrorcselekményt dolgozta fel, amiben Jaczkovics Mihály életét vesztette. A megdöbbentő fél óra után Jaczkovics Mihály dédunokáiból, ükunokáiból összeállt kórus panachida szertartással (megemlékezés az elhunytakról) emlékezett az áldozatokra.
Itt találkoztam a Budapestről és Mogyoródról érkező Jaczkovicsokkal, Tamással és Józseffel, akiktől olyan családi információkat kaptam, melyeknek segítségével megírtam ezt az anyagot.
(Jaczkovics Tamás épületgépész mérnökkel és édesapja Jaczkovics József gépészmérnök, akinek 2 testvére van: Jaczkovics Tamás, akivel szorosabb barátságot ápolok, Amerikában él. Másik testvéres Jaczkovics László, aki Budapesten él. Ők hárman Jaczkovics Mihály mártír édes testvérének az unokái.)
A program koszorúzással folytatódott a középiskola lépcsőfordulójában kialakított Jaczkovics Mihály emléksaroknál. Az emlékezők ezt követően a nagyterembe vonultak, ahol méltató beszédek után nagyszabású művészeti előadás keretén belül hajthattak főt az áldozatok előtt.
Jaczkovics Mihály 1858. november 8-án született az Ung vármegyei Alsódomonyán. Szülei: Jaczkovics Sándor és Romzsa Mária. Ungváron egyházmegyés pappá szentelték 1882. március 5-én. Felesége, Csopey Anna, hét év házasság után meghalt, így 4 gyermekével egyedül maradt. 1911-ben hajdúdorogi külhelynökké nevezték ki. Ő volt a harmadik, egyben utolsó vikáriusa. E minőségben vette át a hajdúdorogi egyházmegyéhez csatolt parókiák jelentős részét, és megszervezte Miklósy István sátoraljaújhelyi parókus püspökké szentelési ünnepségét. A felszentelésére 1913. október 5-én Hajdúdorogon került sor. Jaczkovics Mihály 1913-tól a hajdúdorogi egyházmegye általános helynöke lett és a városi képviselőtestület tagjává is megválasztották.
Életrajzában így fogalmaz: „Jaczkovics Mihály, születtem 1858. november 8-án estvéli 8 órakor, csütörtöki napon Alsó-Domonyán, Ung megyében. Kereszteltettem és bérmáltattam november 14-én.
Tanulmányaimat megszakítás nélkül Ungvárott végeztem. Az érettségi vizsgát jó sikerrel 1877. jún. 10-én tettem le. Ugyanezévi aug. 10-én vétettem fel a Munkács Egyházmegyei papnövendékek sorába. A teológiai tanfolyamot 1881. jún. 13-án végeztem be. A tonsurát mint írnok vettem fel, 1878. február 11-én a szeminárium búcsú napján.
Szeretett drága nőmet, Csopely Annát, ki született 1862. december 8-án Beregszászon, 1881. november 12-én kértem meg, kivel az évi dec. 18-án ünnepélyesen váltottam jegyet Perecsenyben, a búcsún. Esküvőnk 1882. évi február 7-én (keddi napon) volt.
Életének eseményei közül a legfontosabbakat az intenciós könyvében jegyezte fel.
Családjában gyászos események következtek. Meghalt az édesapja, Jaczkovics Sándor, alsódomonyai paróchus, 1889.október 8-án. Aztán a negyedik gyermek megszületése után egy bő esztendővel meghalt a felesége, 1889. október 8-án, hétévi házasság után. A négy félárván maradt gyermek az anyai nagyszülőkhöz került, az Ungvár melletti Perecsenybe.
1902-ben meghalt az apósa, Csopey Gábor, ungi főesperes. 1904-ben Anna leánya férjhez ment egy görög katolikus papnövendékhez. A házasság nem sokáig tartott, mert a férje, Rácz Erszt megbetegedett, és 1905. november 13-án meghalt.
Amikor 1911-ben elköltözött Hajdúdorogra, külhelynökség vikáriusaként kezdte. Hamar megnyerte magának az egész város lakosságát, mert szívvel-lélekkel bekapcsolódott abba a küzdelembe, amely a magyar liturgikus nyelv, s végsősoron a magyar görög katolikus egyházmegye felállításáért folyt. Így összegezte a jövőképet: „Sok szép eszme megvalósítására van hivatva e nemes város.”
Az új egyházmegye megalakulásakor felmerült Jaczkovics Mihály neve is, hogy ő lesz a püspök. Amikor azonban ez nem valósult meg, nem lett sértődött ember.
A megyéspüspök őt helynökévé nevezte ki. A püspökség első székhelye – Hajdúdorog tiltakozása ellenére – Debrecen lett, ahol az Iparkamara épületébe költözött az új megyéspüspök Miklósy István, aki a merénylet célpontja lett.
Neki érkezett 1914. február 23-án az a pokolgépet tartalmazó csomag, Jaczkovics Mihály pedig rosszkor volt rossz helyen. Csernovitzból, álnéven feladott, 18 kg-os csomag érkezett a debreceni püspöki székhelyre (Iparkamara), amiről úgy tudták, templomi csillár, de nem az volt, hanem egy pokolgép. A küldeményt Jaczkovics Mihály, Slepkovszky János püspöki titkár és Csatth Sándor egyházmegyés ügyész állták körül. Amikor a titkár kinyitotta, a láda felrobbant. Mindhárman vértanúhalált haltak.
Akkora ereje volt a pokolgépnek, hogy pillanat alatt elvégezte ezt a véres pusztítást, iszonyú döreje elhallatszott a nagy kiterjedésű város legszélsőbb határáig , kiütötte két oldalt a betonfalat és beverte a szomszédos házak és a szemben lévő törvényszék összes ablakát, ahová egyes tárgyak is átrepültek. A bomba megcsonkította az embereket, kezük-lábuk szanaszét repült, és a romhalmazból csak később került elő egy-egy véres koponyadarab és egyéb testrész. A rendőrség már nyomot talált arra is, hogy a Kovács Anna név alatt azok a szatmár megyei román lázítók rejtőznek, akik az elmúlt évben Jaczkovics vikáriust iskolalátogató körútján megtámadták és megverték.
A provokációsorozat korábban elindult, emlékezzünk arra, hogy 1913 szeptemberében a brassói Árpád szobrot felrobbantották. A szállodában az a Catarau szállt meg saját nevén, aki a debreceni merénylet kivitelezője. Ezt alátámasztja az a tény, hogy megtalálták azt a kereskedőt Bukarestben, akitől Catarau a leopárdbőr szőnyeget vásárolta, amelybe a dinamitot csomagolta.
Jaczkovics Mihály holttestét Hajdúdorogra szállították, és a Nyugati temetőben helyezték örök nyugalomra. ( A Líceum falán, mely régen a lakása volt, emléktábla található.)
Ne feledjük, hogy az I. világháború kitörésének hajnalán vagyunk (1914. július 28). Beindultak a provokáció sorozatok. A hadüzenetnek, a „láthatatlan háború”-nak ez a merénylet is része volt, hiszen titkosszolgálatok és diplomaták vívtak előkészítő-kiprovokáló műveleteket. Az 1910-es évek elején több tízezer kém és hírszerző özönlötte el a központi hatalmak országait. ( Emlékezzünk Redl Alfréd alezredes árulására, akit még a háború előtt az oroszok megzsaroltak és kémként tudtak felhasználni.)
Jaczkovics Mihály története nyilvánvalóan kitervelt politikai akció volt, mely nagy sajtóvisszhangot váltott ki. A sunyi románok a valóság elfedésére a sajtóban egymásnak ellentmondó és hazug közleményeket jelentettek meg, majd a trianonista gazember, az újdonsült liberális Ionel Brătianu-kormány eltiltotta az egész sajtót, hogy a robbantással tovább foglalkozzék. Utasította az oláh rendőrséget, hogy minden kétséget kizáróan utasítsa vissza a magyar soviniszta sajtó aljas rágalmait, amelyek szerint román kéz követte el a merényletet. Kis idő múlva pedig bejelentették, hogy: A merénylők, Ilie Catarau és Timofej Krilov megszöktek. Tehát Brătianu bandája eltüntette őket.
(Krilov 1905-ben a Potemkin cirkáló fellázadt matrózaival került Romániába. Egy asztalosműhelyben napszámoskodott eleinte, mígnem a legjelesebb román szobrászok fel nem figyeltek hatalmas izomzatára, és modellként alkalmazták. Több köztéri szobor ábrázolja őt a román fővárosban.)
1937 júniusában, halálos ágyán vallotta be bűnét San Franciscoban a román Ilja Catarau.
Az orosz-román titkos üzelmek itt lezáródtak—- látszólag.
De nem Jaczkovics Mihály volt az első áldozata a terror gépezetnek!
Jaczkovics Sándor alsódomonyai (munkácsi) esperes, a szerencsétlenül járt vikárius bátyja, a tragédia után így zokogott: mi életünket feláldozzuk a magyar állameszméért, mégis muszkáknak tartanak. Szegény öcsém másodszor ütközött meg a magyar egyház ellenségeivel és elvesztette a csatát.
Az esperes meg akarta nézni öccse holttestét, de az orvos nem engedte, hogy ebben a borzalmas látványban része legyen. Az esperes zokogva kiáltott fel: Csak egy ujjdarabot adjanak, hogy megcsókoljam drága öcsémet!
Őt évvel a merénylet után, 1919. június 8-án, Alsódomonyán (Ungvár északi külvárosa), Pünkösd vasárnapján, este kilenc óra tájban cseh katonák teherautóval megálltak Jaczkovics Sándor lelkészi laka előtt. Döngetni kezdték a ház ajtaját, behatoltak a szobába, az agg lelkészt kituszkolták a házból, teherautóba dobták úgy, hogy az autó ajtaja leszakította egyik lába sarkát. A halálautó elrobogott Ungvár felé. A megbotránkozott hívők pár perc múlva lövéseket hallottak az Ung-csatorna kis hídja felől.
A víz a domonyai híd felől egy papi kalapot sodort. Kevéssel utána odaért a megboldogult holtteste is.A domonyai hívek bementek a vízbe és vállaikra véve hozták ki szeretett lelkészüket. A holttesten rettenetes kegyetlenségek nyomai voltak láthatók. Három bajonett-szúrás volt rajta, melyek közül egy a tüdőt járta át. Az alsóajk táján golyó ment be, mely az állkapcsot és a fogakat teljesen összezúzta és egyik lábán a sarok hiányzott.
Tartjuk azt a közmondást; “békül a magyar, de nem felejt!” Ők békejobbot nyújtottak az önmagukat „felszabadítók”-nak nevező cseheknek, de ott ég szívük mélyén az a tudat, hogy Nepomuki Szent Jánost is a csehek dobták a Morva vizébe hajdan, éppen úgy, mint Jaczkovics Sándort az Ung vizébe, amit soha nem fognak elfelejteni a cseheknek, ahogyan mondták: „csak ha onnét minden jött-ment kipusztul és ismét “piros-fehér-zöld” trikolor fog lengeni a Kárpátok bércének ormain.”
Jaczkovics Mihály leánya, Jaczkovics Olga, a debreceni katasztrófa láttán heves idegrohamot kapott és nem lehetett azonnal kihallgatni. Később elmondta, hogy édesapja több fenyegető levelet kapott, melyekben a névtelen aláírók azt hangoztatták, hogy Misklóssy püspököt Jaczkovics presszionálja a román ellenes intézkedésekre, de gondoskodni fognak , hogy ezt a jövőben megakadályozzák.
Mindezzel nem ért véget a kommunisták likvidáló akciója a Jaczkovics család ellen.
Jaczkovics Izabella (a Kaliforniában élő Jackovocs Tamás nagynénje), akinek pap férjét, Sereghy Andrást, meggyilkolták a vörösök 1950. június 16-án. Agyonverték is kidobták a 3. emeletről. ( Az utódok emléktáblát avattak számára Makarján.)
Következett az 1947-ben megölt, szintén családi rokon, Romzsa Tódor a merényletben elpusztított püspök. Ő Jaczkovics Mihály első unokatestvérének a fia volt, vagyis Romzsa Mária édestestvérének, Romzsa Istvánnak az unokája.
Ellenálló tevékenysége miatt 1947-ben Hruscsovnak, az Ukrajnai Kommunista Párt Központi Bizottságának vezető titkára kérésére Sztálin engedélyezte a püspök titkos likvidálását. Pavel Szudoplatov KGB tábornokot bízva meg az akció felügyeletével (Trockij mexikói meggyilkolását is ő szervezte).
A lókai filiális templom felszenteléséről kísérőivel együtt hazafelé tartó püspök lovaskocsiját a szomszéd falu, Iványi közelében katonai teherautójukkal elgázolták, a sebesülteket agyba-főbe verték. A főpap nem halt meg, súlyos sebekkel beszállították a munkácsi kórházba. Sikeres műtét után egy kórházi takarítónőnek álcázott KGB ügynök ciáninjekciót adott be a püspöknek. Romzsa Tódor halála a 1947. november 1-jére virradó éjszakán állt be. A püspök 1947. november 4-i temetése gyásznap volt Kárpátalja görögkatolikusai számára. Az ungvári görögkatolikus katedrális kriptájában temették el, melyet szétromboltak a kommunisták. A hiteles azonosításra a budapesti Természettudományi Múzeum Embertani Intézetében került sor. Az ereklyéket végül, sok viszontagság után, 2003. június 26-28-án, ünnepélyesen átszállították Ungvárra, és a Székesegyház Szent Kereszt mellékoltárában helyezték el.
Tamás így zárja a találkozásunkat:
– A Jaczkovics család egy szerteágazó papi dinasztia, mely házasságra lépett több papi családdal, ezt régebben írtam is neked. Sok dicső sors, sok nehéz sors, számos mártír volt köztünk, akikre büszkék lehetünk és akik erőt adnak a jelenben is.
Jaczkovics Mihály az az emberfajta volt, akit mindenki csak szeretni tudott. Csupa szív, derűs, nevető lélek. Vármegyékre szóló komasága és sógorsága volt. Ha árvák, elesettek, szegények támogatásáról esett szó, ott az ő nevét az elsők között lehetett olvasni. Egész jövedelmét a szegény gyerekek tanítására fordította.
Ez az adakozó lélek ment tovább és működik utódaiban is.
Mikor a romok között egy szívet találtak, az egyik szemtanú sóhajtva jegyezte meg: „Szegény Miska bácsi szíve!”
Szíki Károly