OKTÓBERI HALOTTAIM 2. rész
Ha újra kezdhetnénk, beszélgetnék vele
Milyen volt ’56 és mi volt az értelme
Milyen az élet, hogy volt-e félelme
S egyáltalán, Ilona, mondd: megérte?
Jó ideje nem kaptam Ilonától leveleimre választ. Egyszer azonban megérkezett leányától, Marytől egy írás: Köszönöm üzenetét. Édesanyám, Szablya M. Ilona 2024. október 21-én
elhunyt, családja körében. Élete hihetetlen kaland volt: 1956-ban elmenekült Magyarországról Kanadába, majd az Egyesült Államokba emigrált. Baráti hálózata világszerte csodálta és szerette őt. Nagyon fog hiányozni.
Az első szó a döbbeneté, a második pillanat azonban már az emlékezésé.
Csaknem 4 évtizeden át ismertük egymást és nem engedtük el egymás kezét. Vendégszeretetét többször élvezhettem Seattle-ben, sokáig férje társaságában, majd a magyar közösségekben, ahová előadásaimnak közönséget szervezett. 3 éve, mikor értesült róla, hogy újabb könyvet írok az ’56-os forradalomról (A SZABADSÁG MAGVETŐI—Mezőkövesd), felhívott telefonon, mert örült és valamit el akart mondani. Sokat beszélt egykori, az emigrációs magyarság köreiben forgatott filmemen (1956, Te csillag), de most, e hír hallatára energikus és intenzív hangvétellel még el akarta mondani: Károly! Mindent elmondtam már a forradalomban vállalt szerepemről, az emigrációs éveimről. Tiszta és mindenki előtt ismeretes az én utam.
De!
Most, hogy újabb ’56-os könyvet ír, ezúttal Mezőkövesd forradalmi és megtorlási napjait gyűjti egybe, meg kell álljak, mert összeszorult a torkom. Megköszönöm, hogy kifeszíti az időt és rávarrja magát, mint egy jelvényt, hogy Önben ragyogjon tovább forradalmunk. Fontos, hogy olyan ember, mint Ön, még létezik, benne élnek tovább forradalmáraink, akiknek jelszava az volt: Mindent a Hazáért!
Gratulálok a könyvéhez!
Az én könyvem „Vasfüggöny kölnivel: Magyarország 1942-1956” második kötete „Szökevényből konzul, Óperencián innen, Vasfüggönyön túl” már a kiadónál van. Egyszerre fog megjelenni angolul is és magyarul is. Jeney Attila egyidejűleg fordította, mialatt én írtam.
A forradalomról általában azt gondolom, hogy „Az 1956-os Forradalom vetette el a kommunizmus bukásának magvait, a világ felészlelt, meglátta annak igazi arcát. Az első szög volt a kommunizmus koporsójába, amit a magyarok vertek be, az utolsót pedig a Páneurópai Piknik alkalmával, amikor a kelet-németeket átengedték a határon, elvágták a Vasfüggönyt.”
Persze, hogy jelent valamit.
Nagyon fontos ma, ha megjelenik egy könyv erről az időről, különösen az olyan vidékekről, amelyekről keveset tudnak az emberek, hiszen a hősök mindenütt hősök, és a szerepük ugyanolyan fontos a Forradalom szempontjából, mint ami a fővárosban történik. Már a 65-dik évforduló lesz az idén. Sokan még meg sem születtek, amikor a Forradalom kitört. Fontos, hogy mi, akik átéltük, elmondjuk az érzéseinket, a lelkesedésünket, azt az érzést, hogy életünket adjuk egy cél eléréséért. Ezt a fiatalok már nehezen értik meg. Én emlékszem arra, hogy nagymamám mesélt nekem arról, amit az ő nagymamája élt meg 1848 idején, 10 éves korában. Ezzel a megosztott emlékkel életet lehelt egy régen elmúlt eseménybe az unokája számára.
Megtiszteltetésnek veszem és örömmel vállalom könyvének (Mezőkövesd 1956) a védnöki feladatát, szerepét.
Barátsággal,
Ilona
Legfőképpen értük szól minden szava, kiadott regénye, a regényes élete, mely mint harang szól…
Az amerikai magyarokkal készült ’56-os filmemben Szablya Ilona a következőket vallotta:
Első menekülési kísérletünk alkalmával Lajoskánk 10 napos volt. Teherautóval indultunk el, de visszafordítottak az országúton Győr előtt. Nem értettem, hogy miért nem nézték meg legalább a papírjainkat. Amikor visszafordultunk az ok megvilágosodott: az egész út tele volt menekülőkkel.
Utunkat egy oldalúton folytattuk. Már láttuk az osztrák fényeket, amikor egy szovjet tank elfogott minket, benne egy mongol ezredessel. A mosonmagyaróvári rendőrségen töltöttük az éjszakát.
Reggel elindítottak egy buszon Budapestre, de a busz defektet kapott és természetesen, mindenki megszökött. Megkíséreltük a menekülést Horvátkimléről, de éppen előtte való nap fogták el az összes vezetőt, így elhatároztuk, hogy hazamegyünk. Győrben a vonat megállt
és mivel kijárási tilalom volt, szállást kellett találnunk. Bementünk egy Vöröskeresztes Házba. A rendőrség megszállta a házat és megint elkaptak. Reggel megint buszra tettek. A vöröskeresztes kísérőnket lelökték a buszról és egy ÁVO-s jött a helyére, aki persze a Deák téri ÁVÓs székhelyre vitte a csoportot. Néhány gondterhelt óra után sikerült a rendőrséget meggyőzni arról, hogy minket lényegileg egy Vöröskeresztes Házból raboltak el. Ez azért is volt hihető, mert emberrablások történtek Budapesten is azokban a napokban, a férfiakat szedték össze és Szibériába vitték. A Műegyetem Forradalmi Bizottságának Elnökét sikerült értesítenünk és az is latba vetette minden tekintélyét. Akkor azt mondták, hogy írjuk le neveinket és menjünk haza.
A következő kísérlet alkalmával hamis papírokkal eljutottunk Sopronba, arra a pontra, ahol az egyik húgom néhány nappal azelőtt sikeresen átlépte a határt. Hála Istennek, ezúttal sikerrel jártunk és 12 km gyaloglás után megérkeztünk Ausztriába. Lajoskánk akkor éppen 3 hetes volt. A BBC és a LIFE magazin (1957. máj. 13.) szerint Õ volt a legfiatalabb magyar menekült. Ilikénk 4, Jancsikánk pedig 2 éves volt.
Ennek a kálváriának, a végső szakasznak, a hazától megválás borzalmainak végletekben gazdag, megfeszített, emberpróbáló menekülését írja meg 1956 ÖSZE, BUDAPEST című könyvében: Át a mocsáron, piciny gyermekekkel egy vezetővel, aki az utolsó fillért is legombolta róluk, világító muszka rakéták fényében, de Isti kezében azzal a csodaszarvassal, amelyet 7 évesen faragott, ami apja rabruhájában lapulva reményt adott Vác fogházának kínzatásában, s most a menekülőknek is hitet kölcsönözve kivezeti őket a mocsárból.
Szablya Ilona úgy írja le a hazájukat elhagyó embereket, mint megszégyenült állatokat. Úgy
vázolja a hazát, mint az ördög megszállta gyarmatot. Úgy mennek apró motyóikkal a fagyos erdőkben, nádasokban, mint kóbor ebek. Ez az, ami megbocsáthatatlan az összes Biszku- nem Biszku perben és a mai lelki öldöklésben, a szétvert, egyedeire hullott hazában.
Mivé lettek azok az emberek?- ez foglalkoztat engem. Megtartották-e hitüket, mind megtartotta-e? Mind ébresztett-e, rázta-e a harangot a mocskos eszme kapcarongyaival szemben? Elfeledte valaki is azt a menekülést, melynek olvastán csak a könnyét nyeli az ember, majd feláll, tehetetlen dühében rázza az öklét, jár egyet a szobában, a meleg falak között, mialatt folynak a könnyei, mert a szétlőtt házakat és a mocsárban caplatókat látja? Majd visszaül és megkísérli méltó sorokkal leírni köszönetét Szablya Ilonának, aki nem elsősorban családjának történetét írja meg, de az egész ország azon felének szívdobbanása lesz, amelyik óhajtotta, hogy az ÁVO-beszőtte honból emberek országa legyen. Emléket állít azoknak a fiataloknak, Paliknak, kiknek tizenévesen csapolta le vérét a moszkovita banda és hozzájuk hű hazai csatlós-brigantik törmeléke. Emléket állít azoknak, akik nem nőttek fel, nem tudhatták meg soha, milyen a haza, milyen Seattle és milyen a mai Pest. A terror rémségében nem érezték egy percre sem a világ kiáradó melegét, szeretetét.
Nem feledheti egy magyar sem a 15 millióból, ha emlékezünk a dicső forradalomra, mely megkezdte lebontani a szovjet barbár-birodalmat.
Nem feledhető, mit tettek akkor a fiatalok értünk. Érted, értem, mindannyiunkért, hogy ma szabadságról beszélhetünk. A szabadulás kapujában ők álltak 1956. október 17-től, mikor a 16 pontot lefektették, majd október 23-án, a forradalom univerzum-szakító erejével, s tovább október 28-ig, amikor még mindenki legyilkolható volt, hisz Nagy Imre statáriumot hirdetett és mindenki begyűjthető volt. Október 28-tól november 4-ig szabad ország voltunk, tisztességes magyarok álltak a vártán és sunyi, máig megmaradt Biszkuk lesték, mikor lehet újra lelőni, legyilkolni a tiszta forradalom tiszta gyermekeit, magyar férfiit, nőit. És jött november 4-e, amikor a csirkeólból visszajöttek a bolsevikok, kicsit tyúktrágyásan, de visszamásztak, s megérkeztek Leningrád irányából a csapatok is, és a kint tanuló kiképzett diákok, és újra a Kádárpatkányok uralma jött el.
Szablya Ilona döbbenetes egyszerűséggel fókuszál minden történésre, mely a forradalmat megelőzte, majd amelyben átélhette maga is a dicső 13 napot és a meghalás óráit. A gyilkosokat eközben felmentik napjainkban,ahogyan tették az egri sortűz gyilkosaival, mondván: már öregek szegények. Így maradtak arcul köpve a magyar bírák döntése nyomán a legyilkoltak és hozzátartozóik, meg a mindhalálig hű magyarok, hát micsoda magyar bírák ezek, milyen jogrend uralkodik a mai Magyarországon, ha a tömeggyilkosok megússzák, kik aggastyánokat húztak fára, akik csak meggyanúsíthatók lettek 1944-45 cselekményeiben. A kettős mérce villám-világa lettünk.
Aki leírja regényben a hősiséget, a nemzeti karaktert, azt meg kell becsülni, hiszen nagyon kevés ’56-os regény született az elmúlt 60 évben. Még a dokumentumok sem lettek teljes körben feltárva. Egerben, Heves megyében, például csak egyetlen dokumentumkönyv és film készült forradalmárokról, amelyet e sorok írója jegyez. Talán véletlen ez? Aligha! Történhetett ez azért, mert a mai napig is a kommunista kölkök vannak pozíciókba emelve és nem az ’56-hoz hűségesek, elkötelezettek. Egy olyan városban, ahol a kommunista bűnöket tagadni lehet és nem ítélik el azt a tanárt, aki ezt megtette, aki nagy tömeg előtt tette mindezt, valamint egy bírósági tárgyalás folyamatában az egyik figura kiállhat az ’50-es évek leningrádi szellemisége mellett, ott nincs valami rendben!
Cegléden telt házas közönség volt kíváncsi a VASSFÜGGÖNY KÖLNIVEL című könyvre, A találkozás különleges voltát Ilona asszony ceglédi kötődése adta meg, hiszen édesapja ott született és ő is gyakran járt Ceglédre gyermekként.
Ezt a találkozást örökítettem meg Szablya Ilona: Férjem most is velem tart, a karjában tart című írásomban, mondatait idézve: „Magyarországon a szellemiség valamikor olyan volt, hogy csak olyat vegyünk meg, amelyet magyarok gyártottak. A mi gyárunk, a Molnár és Moser is erre kötelezte el magát és alkalmazottait is. Sajnos a világháború után mindent elvettek tőlünk. Úgy államosították gyárunkat, hogy egy 28 éves fiúcska bejött és azt mondta: adjuk oda neki a kulcsokat, még az autó kulcsát is, és mielőbb lépjünk ki a kapun. Ez volt a gyárunk államosítása!
Ettől kezdődően elkezdtünk futni a megmaradás után. Szerettük a lehetetlen állapotokat, ebben edződtünk, s mindezen technika kitartott a kimenekülésünk végső pillanatáig.
Amikor a kitelepítés borzalmai elkezdődtek, legjobb barátaimmal arról kezdtünk elmélkedni, hogy mi az, amit tennünk kell, hogy a kivéreztetést elkerüljük. Először is meg kellett szüntetni a családi nevemet, amely pusztulásba vitt volna, hisz az ÁVO diktátorai rajtunk lógtak. A mi milliárdos vállalatunk ugyanis a nevemhez kapcsolható Barta néven futott. Ezért fenyegetett a kitelepítés réme, amiből különös manipulációk eredményeként sikerrel kimenekültem. Mindenek előtt férjhez mentem, így nevem Szablya Ilonára változtattam, férjem Szablya János lett. Több fortélyosságot is kieszeltünk, hogy az ÁVO-t félrevezetve nyugalmat leljünk. Nagy nehézségek árán sikerült kimenekülni az országból, elkerülve a teljes összeomlást és a család hatósági felszámolását.
Szerettük a lehetetlen állapotokat, ezért is tudtunk talpon maradni még azután is, hogy milliárdos vagyonunkat elvették, mi pedig egy új haza megszerzésére kényszerültünk. A családegyesítés részben sikerült már Amerikában, de a teljesség sok csorbát szenvedett, halálokat és soha be nem forradó sebeket. Ezt a megnyomorításra kiszemelt élethelyzetet dolgozom fel könyvemben.
De az Isteni hit erejéről és szerelemről, vagyis az igazi megtartó erőről is szól a könyvem. A halhatatlan szerelemről, mely a férjemhez köt, hiszen ő most is velem van és a karján tart. 14 éves voltam, ő 27, s ez egy első pillanatban megkötött frigy lett, mindhalálig érvényben maradt és él ma is.”
Felvételemen vall arról, hogy rokona Szeleczky Zita. Nagymamáját Szeleczky Matildnak hívták. A család a francia forradalom hatására menekült először Lengyelországba, ahol Szeleczkyre változtatták a Szelance nevüket, majd Magyarországra költöztek. A szekéren egy nagy ládát vittek magukkal, amiben kincsek voltak. Először Jászberényben telepedtek le. Zitát fájdalmamra sosem láttam Amerikában, csak az otthoni Mária főhadnagy szerepe él bennem.
Ilona a szemtanú hitelességével adja vissza egy család sokáig felemelő-szép, majd viszontagságos, végül egy idegen országban kiteljesedő sikeres életét.
A cél az volt, hogy az amerikaiak ismerjék meg az ő életükön keresztül azt, hogy milyen is volt a honi magyar élet az oroszok ’45-ös megszállása előtt, majd a megszállás után, és érezzék át, milyen lelki folyamat egy európai számára, amikor a talajt kihúzva talpuk alól, s új hazát kell keresniük. Milyen magyarnak lenni, s maradni annak, akinek elvették a történelmét, szétszedték családját! Mindezek ordas indulatokra adhatnának okot, de Ilona asszony bosszú nélkül számol be a történtekről. Számára a legfontosabb cél az volt és maradt, hogy az okokra világítson rá, hogy azon sötét világ elborzasztó cselekedetei ne ismétlődjenek meg újra. És soha ne tegyünk különbséget a szélsőjobb és szélsőbal rémtettei között. Mert mindkettő métely, a legsötétebb erők összjátéka!
A bemutató végén Ilona asszony több elismerést kapott, melyből talán a legnagyobb örömet az okozott számára, hogy a Cegléd Barátainak Köre az egyesület tiszteletbeli tagjának választotta, s egyben átadták az elismerő plakettet is.
A hatalmas sikerű est záró motívumaként az írónő dedikálta a mintegy 600 oldalas kötetét, amelyet meglehetősen baráti áron lehetett megkapni.
Szablya Ilona drámai élete és minden műve mindig a történelem suhancainak szemszögéből szólt. Ezzel elévülhetetlen érdemet szerzett nem csak önmagának, de a forradalom fiatal szereplőinek is, kik éltek, dolgoztak, szenvedtek sokat és már alig vannak. Elmentek úgy, hogy nem győzött a forradalom, bár néhány politikai elitista azt mondja, miközben Biszku és bűntársai szabadlábon, magas nyugdíjjal lóbálják lábukat. Az írók megkövették az ifjúságot néhány szűk mondatban, akkor, a forradalom napjaiban.
Legfőképpen értük szól a regénye, a regényes élete, mely mint harang szól…
Semmi sincs túlírva életében és regényeiben, sőt talán kurtább is minden jelenet, mint lehetne, mintha attól félne az írónő, a konzulasszony, hogy nem tudja befejezni művét és idő előtt, az ideje-korán eltávozott férje után kellene mennie. Rendkívüli energiákat mozgatott a Seattle-i magyar közösségben, utazott a világ tájaira, hogy könyveit bemutassa, konzuli munkáit ellássa. Számos magyar társaság munkájában vett részt.
Köszönet érte, köszönet, hogy volt! De ez kevés is így, NAGYON KEVÉS! Adja áldását az úr, hogy további írói tervét meg tudja valósítani Ilona, ott, a mennyei kávéházban!
Epilógus
Seattle. Mindenkor a legkülönösebb vonzással bíró város. Észak-Nyugat Amerika legnagyobb városa. Az 1850-es években alapították, nevét a környék legendás indián vezéréről, Seattle törzsfőnökről (Noah Sealth) kapta. Seattle a régió gazdasági és kulturális központja. Jelenlegi, hivatalos beceneve, az „The Emerald City” („A Smaragdváros”), mely az itteni székhelyű Boing repülőgépgyár miatt ragadt rá.
A város a grunge és a grage rock zenei stílusok szülőhelye, innen indult el a Starbuks – a világ legnagyobb kávézólánca.
A város fellendülésében a legtöbbet Bill Gates,a Mikrosoft Corporation alapítója, a világ egyik leggazdagabb embere hozta, valamint Paul Allen – a Mikrosoft társalapítója, aki a sportcsapatok jelenlegi tulajdonosa. A város neves szülötte még Jimmy Hendrix – amerikai gitáros, énekes, zeneszerző, a valaha élt egyik legnagyobb hatású rockgitáros és Kenny G. – zenész (szaxofonista).
Sokat elárul az is, hogy maga Bill Gates, a világ leggazdagabb embere is ezen a környéken lakik. Az ő háza Bellevue és a belváros között helyezkedik el a Washington tó partján, meseszép környezetben.
Szép időben jól lehet látni mind a keleti oldalon elterülő Cascade Range vulkanikus hegyeket, mint a nyugati Olympic hegyláncot. Itt található a Microsoft valamint Google központja, a Boeing társaság egyik gyára, ismert bankok és még sok ismert cég.
Ahogy a függővasút megállójától kijövünk, előttünk a Space Needle égbe nyúló tornya, távolabb a Pacific Science Center, jobbra pedig egy leírhatatlan alakú építmény, az Experience Music Center. Az utóbbit Jimmy Hendrix emlékére építették. A levegőből nézve úgy néz ki mint Jimmy Hendrix egyik koncert után széttörött gitárja.
A Space Needle az 1962-évi helyi Világvásárra épült, 185 m magas és a 158.5 m magasságban levő vendéglő illetve kilátó lassan körbe forog. Egy repülő csészealjra emlékeztető formája, építésekor eléggé futurisztikusnak tűnt, ma már Seattle jelképe. Három felvonó, 46 másodperc alatt repít fel a kilátóra, ahonnan csodás a kilátás, Dél-keleten a város, a háttérben pedig a Mt. Rainier hófedte csúcsa.
Ha innen letérünk az öböl mellé, kirándulóhajók, üzletek és vendéglők sora váltja egymást.
Itt filmezték a „Sleapless in Seattle” c. filmet (Tom Hanks és Meg Ryan a főszerepben). A városban található egy Lenin szobor, mely állítólag Szlovákiából került ide, és hulladékfémként (réz) akarták eladni, de végül ez nem sikerült.
29 indián rezervátum van a környékén
Vonzó rész a Cascade-hegység, amelynek csúcsa a 4 392 méter magas Mt Rainier, valamint a Mount St. Helens, a világ egyik leghíresebb vulkánja. Bebarangoltam korábban a vendéglátóimmal, a Fűrész családdal és P.E. színésztársammal ezt a környéket, láttam a vulkán pusztította tájat és volt szerencsém egy verset is rögtönözni:
Mount Helen
Mondd Helen
Van pillanat, amikor
Akaratlanul is
Mentik a fenyők
A férgeket,
A kéreg alatt lapuló
Rágcsálókat?
(1996. aug.1.)
Kép: vatera