– Művésznő, Önnek Csoóri Sándor, később Balassi-karddal kitüntetett poéta levelében azt írta: „A verseiből látom, hogy maga se egy erdei tisztáson üldögél. De ámokfutásából megérezni a futás örömét is.” Ez a két mondat miért késztette Önt további ámokfutásra?
– Ma is beleborzongok, amikor Csoóri Sándor nagyon régen írt sorait olvasom. Nem is annyira a tartalom miatt, hanem az odafigyelés szépsége, nyugalma, ahogy magamon érzem a tekintetét. Ma már levelet sem írunk, csak sms-t, e-mailt, és sietünk örökké. Mintha a barátunk nem érdemelne meg annyi figyelmet, mint egy esetleg később könyvbe kerülő szöveg. Mintha nem is egy fél évszázad, hanem egy évezred múlt volna el. Hol vannak már ilyen emberek, mint ő volt? Aki költő volt ugyan, de minden vidéki kultúrházat megtöltött, ha híre ment, hogy érkezik. Figyelték, mint a messiást, kérdeztek tőle.
Ma már a költő, vagy aki annak hiszi magát, annyi embert csődíthet össze az interneten, amennyit nem szégyell, mennek is, de nem ő a főszereplő, hanem a nézők. És persze a cirkusz. Csoórit ki is tiltották sokszor a fél Magyarországról. A hatalom tudta, hogy veszélyes. Ma már a költők nem veszélyesek.
A teljes anyag.
Kép: lira.hu