„Hosszú volt ez a tél, a karantén, zárva a szív még. / Zord pandémia nyomja az embert, maszkja a bánat” – írja Fáj a tavasz című versében, melyet Radnóti tiszteletére címzett, Lázár Balázs. A költemény a Karantén(y)ek című, az Orpheusz Kiadó által az idén közrebocsátott könyvben jelent meg. Lázár Balázsnak tett föl kérdéseket a Gondola képviseletében Molnár Pál, a Présház főszerkesztője.
– Mester, „Nézz fel az égre, s hidd a csodát, mely körbeölel, s tudd, / megvan a természet nélküled is, észre se venne, / bármikor elbúcsúznál közben, rossz Sapiense!” – írja Ön a Hatodik ekloga című versében. Miért hisszük mégis, hogy noha a természet meglenne nélkülünk, igenis van személyes dolgunk, amelyet hozzá kell tennünk a világ Isten általi teremtéséhez?
– Eklogákat írtam a Covid világjárvány idején, a klasszikus formát, a hexametert éreztem érvényesnek, biztos támpontnak e láthatatlan, „tüskéspofájú” gyilkos lénytől szétcsúszó világban, mint ahogy annak idején Radnóti Miklós is ezt a kötött formát választotta az összeomlás felé száguldó Európában, saját sorstragédiája felé haladva, ezért is a ráutalás.
Az egyetlen olyan értelmes lény vagyunk a Földön, amely képes önmagára reflektálni, sőt a képzelete, így a tudomány és a művészet által formálni a világot, a mindent magában rejtő „semmiből” teremteni.
A teljes anyag.
Kép: lira