Fel-felbukkannak mentegetőzések írásokban, beszédekben, hogy a szerzők, szónokok itt abbahagyják a fejtegetést, mert a továbbiakban már nem maradnának politikailag korrektek – ezzel hiányossá teszik a valóság ábrázolását, deficitessé a teljes kommunikációt. Lehet, hogy épp ez volt a PC-diktátum célja. Lóránt Károly közgazdászt, publicistát kérdezte a Gondola képviseletében Molnár Pál, a Présház főszerkesztője.
– Lóránt úr, még a kommunizmusban írta egy híres dalszerző: Engem már más nem ért, csak az, ki jól megfigyel, így aztán hallgatok, és ezzel többet mondok el. Miért sejtettük már akkor, hogy ha elmúlik a kommunista cenzúra, jön helyette egy másik?
– E kérdés kapcsán én csak a magam gondolati fejlődését ismerem, ami azzal kezdődött, hogy mindent elhittünk a Szabad Európának, ami azután kissé becsapott bennünket 1956-ban (mint most a szegény ukránokat), de még később is úgy láttam, hogy a nyugati sajtó az igazat, írja, hiszen azt hirdették, hogy a hír szent, a vélemény szabad. A helyzet az én érzékelésem szerint a politikailag korrekt beszéd elvárásával változott meg, ami először viccnek indult (nem hülye, hanem szellemileg kihívásokkal küszködik), de később olyan komollyá vált, hogy embereket bocsátanak el egy elfogadhatatlannak minősített szóért (például „néger”).
Ez a változás összefügg azzal, hogy Nyugaton egy szellemi diktatúra alakult ki, ami nem is áll olyan messze kommunista gyökereitől, hiszen ideológiai alapjait a Frankfurti Iskola marxista-szélsőbaloldali teoretikusai hozták létre.
– Jordan Peterson atlanti lélekbúvár mellett Ferenc pápa is rámutatott, hogy bizonyos helyzetekben hallgatni kell, sőt ehhez a hallgatáshoz bátorság is szükséges. Mekkora kockázatot vállal ma az, aki például – hogy még ennél is veszélyesebb tárgykört ne említsünk – az lmbtq témában sem pró, sem kontra nem nyilvánít véleményt, és miért kell mégis vállalnunk ezt a rizikót?
A teljes anyag.
Kép: thinkstock