– Emléktálát avattak a Partiumban, Dólyán –
Árnyékból falra vetült történelem is ez a történet, mert a történelem és a könyv hatalma a betűkben van, a megjelenítésben, mint ahogyan egy tenyérnyi tábla is elhordoz súlyos évtizedeket.
Úgy hiszem, míg a könyvem megírtam a matyó kivándorlásról (Kettétört kenyér—Dólya), hogy sorsközösséget kötöttem velük, és bűnös, rongy emberek, kizáró-leválasztó hatalmak helyett bocsánatot kértem tőlük, én, az író, de ki vagyok én, aki csak egy író? Amíg köztük voltam hébe-hóba egy éven át, úgy éreztem: a túlsó oldalról visszajött a gravitáció, kezdenek legyengülni a várakozásban.
Álltunk adventi várakozásban Borzási Erzsébet táblájánál, a történelem kerekét visszafelé forgatva, és megéreztük: egyféle elszánás volt Erzsébet asszony élete, felszálló-felemelő létforma, bár sok esetben téli éjeken sárban tapodó munkálkodás volt az övé. Leírt betűit olvastam: vallomásköpeny minden szava-tette fenevadakkal szemben, amit magukra teríthettek hideg román-nyaggatásban a matyók.
Csillámporos vakítás idejét éljük, ezért gondolom és hiszem, hogy operációs művelet lett az a táblaavatás, életre keltő szavakkal, vallomásokkal kísérve Advent lelkületével.
Mint a csokoládé, ha éhes az ember, úgy kellenek a hazulról hozott-vitt szavak, tettek és ölelések.
Nem a hivatalnokok, nem a svindlerek, hanem mi, oda- és visszautazók döntjük el, mik vagyunk!
Felemelő erővel, bár elcsukló hangon szólaltunk meg valahányan, hogy majd a Himnusz hangjaiba kapaszkodva zengjen a falusi utca: megbűnhődte már e nép!
Alszik a föld az emlékezések felett, alszik a szó, mely bennrekedt, de a cselekedet legyen harangszó! Az időtlenségbe úgy kapcsolódunk, ahogy tudunk, de biztos tudattal tesszük, hogy megmaradjunk!
Senki sem látja Isten jöttét – mondják, hordozzák magukkal, hirdetik a lomhák! Ez a nap Istenről, emberről szólt forralt borral és anélkül, de édesanya kedvenc süteményét olvasztva a nyelvünkre nem jött szó, befelé éltük az emlékeket.
Mű-világos, művirágos ripacs jelenben vallanak szavaink a jelekben és töredékekben, de történelemben, 120 évet felölelve a vándorlásból, megkapaszkodásból, a hiányból és beteljesedésből, a matyó történelem-mozaikból.
Az elrugaszkodáshoz, a felröppenéshez kellenek szárnyak, meg szavak, tettek és elmozdulások, mert a víz is hernyás lesz idővel, ha nem borzolja a szél fel.
A világ egyterű, mint az élet, de szebb és színesebb a lélek, ha átlépjük a határokat, s határtalanul tudunk szeretni.
Kiment a ház az ablakon- duruzsolják a csalfák, de a mi válaszunk ez: emlékkönyv és réztáblára írt emlékezés jött vissza az ablakon!
Ezeket a sorokat jelen időben írtam meg jó előre, de nem olvastam fel, mert annyira bensőségesen szép volt minden, annyira papi és annyira családi, hogy visszatettem a zsebembe. Elmondtam az összesereglett embereknek Ady versét (Kis karácsonyi ének), majd a 3 tagú mezőkövesdi küldöttség vezetője, Csiger Lajos lépett az emberek elé:
Borzási Erzsébet Dólyán egy köztiszteletben álló személy volt.
Szegénységből küzdötte fel magát, magánúton tanult tovább, ez család mellett nem lehetett könnyű. Hivatásának tekintette a másokon való segítést, az egészségügyi ápoló szakmát is ezért tanulta ki. Segített mindenkinek, aki kérte, akinek szüksége volt rá.
Én is falun nőttem fel, nálunk nem volt ilyen segítő, és nem is tudok olyan települést ahol volt. Legyenek rá nagyon büszkék, mert ő szaktudással és szeretettel fordult Önökhöz.
Bárhol a világon megállta volna a helyét, de ő itt akart és tudott dolgozni a közösségért.
A Magyar Nemzeti Digitális Archívumban találtam róla egy képet, de mást sajnos nem.
Úgy őrizhetjük az emlékét, hogyha beszélünk róla, ha írunk róla.
Aki jól ismerte az ő személyét, azzal tehet érte, ha megírja azt, amit tud Erzsébet életéről.
Mezőkövesden sok emberről jelent már meg könyv, ők így kerültek be a köztudatba.
Borzási Erzsébetnek helye van a Matyó történelemben, tegyünk érte, hogy alakja megjelenjen a Matyó Archívumban!
Szép sorban emlékezni kezdett a család, de mindenek előtt Agócs Anita, a szervezésben elévülhetetlen érdemeket szerzett pedagógus Erzsébet asszonynak egy megrázó írását tolmácsolta.
Elérzékenyülve az édesanyák legjobbjáról szólt néhány szóban a fiú, Borzási Ferenc, az olajmérnök, aki minden bizonnyal a mai sikerét tőle örökölte, onnan vette, az édesanyja megtörhetetlen hitéből és munkabírásból,a meg nem hátrálásból.
Erzsébet asszony életpályáját a Budapestre költözött leánya, Borzási Erzsébet elevenítette fel: Nehezen találok megfelelő szavakat, hogy az édesanyámról, Dólya falu Erzsikéjéről, Erzsike nénijéről reális képet fessek. Mentségemre szolgáljon, hogy az édesanyámról van szó, aki igen korán, 67 évesen hagyott itt örökre bennünket.
- június 25-én született a Vámos családban. Édesapja, Péter, orvost szeretett volna nevelni a lányából. Az álommesének, a család boldogulásának véget vetett az államosítás. A kuláklistára kerültek. Még a padlást is leseperték. Minden elveszett. A cséplőgéppel, a földdel együtt az apa egészsége is, aki 1951-ben 41 évesen végleg elköltözött az élők sorából.
Nem könnyű évek következtek. Édesanyám 16 évesen hazakerült, nem végezhette tovább tanulmányait. Az alapvető megélhetés küzdelmei, a hétköznapok, a korán kötött házasság nehézségei szomorúvá, majd erőssé, edzetté tették édesanyámat, ugyanakkor érzékennyé mások baja iránt.
Munkát keresett és talált a berettyószéplaki orvosi rendelőben, majd a margittai (Marghita) kórházban ápolta a betegeket. Gyakran járt terepre: Fogásra, Baromlakra, Cserpatakra csecsemőket látogatni.
Már megvoltunk öcsémmel, amikor magánúton tanult tovább, leérettségizett. Minket is a könyv szeretetére nevelt, fontosnak tartotta, hogy tovább tanuljunk. Gyerekként gyakran azt tapasztaltam, hogy siet valahova, vagy őt keresik otthonunkban. Nagyon szívén viselte az emberek bajait, meg-megkönnyezett egy-egy súlyos beteget. Hol gyógyszerrel, injekcióval, gyakrabban jó szóval, vigasztalással enyhített a hozzá fordulók fájdalmain.
Hihetetlen energiával áldotta meg az Isten! Előfordult, hogy éjszaka hívták lázas gyerekhez.
Nem emlékszem, hogy valaha is nemet mondott a hozzá fordulóknak. Hurcolta mások lelki szenvedéseit, tépelődött a megoldásokon, a testi és lelki bajok enyhítésén.
- június 12-én végleg megpihent, távozott a földi létből, űrt hagyva családunkban, a kis falu életében. A sírkő fényképén a tekintete megnyugvást, derűt sugároz és üzen: nem szabad feladni a nehézségek közepette sem.
Amikor ellépett a tábla elöl, váratlanul az unoka, Csaba szólalt meg, aki az iránytű-nagymamáról, a mindig oktató nagyszívű, okos asszonyról szólt elérzékenyülve, s köszönve neki minden iránymutatást, mely Budapestre vitte és egy nemzetközi cégben angol nyelvű posztot tölt be.
Ez a táblaavatás a jelképes várvédelem házában, a templomban kezdődött. Először legújabb könyvemet mutattam be, melyet Elek Elemérről, az elszakított területek mentoráról írtam (Direktor címmel), hogy átadhassam a főszervezőknek a rendezvény végén.
A csaknem megtelt templom híveinek és Borzási Erzsébet emlékének áldozva Adventi Szentmisét mondott Rajna József apátkanonok, fugyivásárhelyi plébános. Az ünneplőket házigazdai minőségében Maskara János plébános köszöntötte, kiemelten szólt a mezőkövesdi képviselőkhöz, Csiger Lajoshoz, Molnár Istvánné, Katicához, Gáspár Erzsébethez és az egri-, tiszaderzsi nemzetőrökhöz, igaz örömmel, hangsúlyozva: jólesik hogy ilyen sokan eljöttek.
Hosszú várakozás előzte meg a dólyai példáról szóló könyvet és a példázatos életet rögzítő emléktáblát. Így tudta Rajna József prédikációjának sok-sok részletébe illeszteni Erzsébet asszony emberfeletti gyógyító tevékenységét:
… a zajos vigadozás, az elpuhult élet nem alkalmas környezet sem a bűnbánat hirdetésére, sem a bűnbánattartásra. Aki bűnbánatot hirdet, annak előbb bűnbánatot kell tartania elsősorban életvitelével, aztán szavaival, aki pedig hallgatja, annak a csend, az ima és az önmegtagadás légkörében kell lennie. …
Az Úr útja nem a fellegekbe vezet, hanem kivezet önmagunkból, mások felé. Kivezet a saját házunkból, összeköti egymással az embereket. A szabadba vezet minket, a szabadságra. Ezért, készítsétek az Úr útját!
A mindennapi életből tudjuk, hogy a sikeres útkészítésnél nagyon sok mindent kell szem előtt tartanunk, ha azt akarjuk, hogy az az út jó és tartós legyen. Ez nincs másként a lelkiéletben sem. Sorra kell vennünk életünk tájait: mi mindent kell átalakítanunk, hogy utat készíthessünk az érkező Úr előtt? Milyen akadályokat kell eltakarítanunk útjából? Mindenhatóságának ugyan semmi nem állhat ellen, de szeretetét nem kényszeríti ránk, s csak oda tér be, ahol várják és ajtót nyitnak neki.
Ha őszintén önmagunkba nézünk, rádöbbenünk arra, hogy mekkora ellentét van a mindennapi életünk és a krisztusi tanítás között, vallott hitünk és életvitelünk között, márpedig ez az ellentét akadályt gördít a felénk közeledő Úr útjába, amit Keresztelő János szerint, nekünk kell elhárítanunk, ha tényleg be akarjuk fogadni az Urat életünkbe, de nemcsak Karácsony szent éjszakáján, hanem életünk minden napján.
Egyik ilyen akadály az ellenségeskedés – de mennyi! – található az emberek között, és sajnos nem csak a nagyvilágban, úgy általában, hanem az egyazon nemzet, hit és vallás fiai és lányai között is.
Igen, mennyi a feszültség ebben a világban!…Mennyire hiányzik az igazi krisztusi szeretet, a mindenfajta elfogultságtól, egyéni érdekektől mentes, őszinte véleménynyilvánítás szabadsága, az evangéliumi igazság és értékek melletti gerinces kiállás, mennyire hiányzik az egymás iránti őszinte, segítőkészség, bizalom és a hűség!…
Éppen ezért kérdezzem meg magamat: advent minden napján legalább naponta egyszer teszek-e valamit, ami által Isten közelebb kerülhet hozzám és embertársaimhoz? Közreműködöm-e abban, hogy Istennek, a szeretetnek öröme feléledjen szívem mélyén és a körülöttem élőkben? Vagy éppen én magam vagyok az, aki mindezt megakadályozom, mert az igazság angyalának tüntetve föl magam, széthúzást, békétlenséget és keserűséget okozok? Pedig a világ nem azáltal lesz jobbá, hogy mindent a feje tetejére állítunk és kilátástalannak ítélünk, hanem, ha átjárható utakat nyitunk meg Isten és egymás számára.
Átjárható utakat, amelyek nem az üzleti utakba torkollanak, hanem továbbvezetnek saját ajtónktól a szomszéd ajtóig. Út, amely kivezet önmagunkból és mindabból, amit e világ kínálni tud. Itt nem a mi saját utunkról van szó, hanem valamiről, ami több mint, amit mi kigondolhatunk, véghezvihetünk.
Mert Isten útra kelt, szembe jött velünk. Erről egy név kezeskedik: Jézus Krisztus. Ő az út, az igazság és az élet – ahogy vallotta magáról. Ezen az úton találkozhatunk mi is vele.
Ha nem jutsz tovább, eltévedtél vagy úgy érzed, hogy csak egy helyben topogsz, holt pontra jutottál, akkor sem kell feladnod. Isten szembe jön veled…
Hiszen advent a legalkalmasabb időszak arra, hogy közösséget teremtsünk azzal a sok emberrel, akik igazabb és testvériesebb világra vágynak, amelyben minden nemzet, kultúra, hívők és nem hívők egymásra találnak…
De valójában naponta szükségünk van a kisebb-nagyobb megtérésre: vagyis ha elfordultunk Istentől, ha önzők, szeretetlenek vagyunk a nap folyamán, ha letértünk az egyenes útról, akkor szükségünk van ara, hogy Isten kegyelme segítségével ismét „megtérjünk”: Isten felé, a ragyogó és éltető Nap felé forduljunk, hogy visszatérjünk az egyenes útra…
Ne feledjük, gyümölcsöt kell hoznunk. Kinek-kinek a maga helyén. Ott, ahová az Isten állította.
A táblát Rajna József és Maskara János atya szentelték fel, koszorút helyeztek el a mezőkövesdi képviselők, valamint az anyaországi nemzetőrök (Gróf Batthyány Lajos Nemzetőr Szövetség). Végeláthatatlan sorban jöttek a mécseseket elhelyezők, köztük az én kisunokám, Zétike, amiből rögtön következtet az ember: a fiatalságból még kinőhet a remény fája: volt értelme a mai emléktábla avatásnak, mert lesznek félszázad múlva is, akik emlékeznek arra, kik voltak a dólyai matyók.
És a Himnusz valóban megrázta a falu utcáját, úgy zengették meg az emberek, hogy abban hiba nem volt.
A megjelentek számára Borzási Ferenc nyitotta meg a Kultúrház ajtaját, s benn az asztalokon ott volt az édesanya, Borzási Erzsébet kedvenc süteménye, hozzá tibolddaróci forralt bor a Dusza pincéből. Az anyaországból ellátogatók pedig kisebb ajándékokat adtak át, köztük a templomban bemutatott könyvet (Direktor) kapták meg a szervezők és a programtervezők.
Jó volt matyóbarátnak lenni Advent 2. vasárnapján is.
Szíki Károly