Döbrentei Kornél
AVE MARIA, 52559-ES SZÁMÚ HALÁLRAÍTÉLT
In memoriam Wittner Mária
„egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!”
Nagy Gáspár, 1983
Elmentél s mindig visszatérsz, mint a fecskék,
most urnád a fészkük, hogy fölerősítsék
a dobogást, bár tudják, Te még kihallod
lyukas zászlókból a szabadság-szívhangot.
A hű valóság mesékbe rejtve perzsel:
rézerdő, rézhüvelyekből kikerics rét.
Lázas humusz vagy, ki vakmerőn terül szét,
globál-túszejtők ellen szeplőtlen fegyver.
Varrógépeden lobogóvá szült vászon,
nagykorúságig kell népet pelenkázzon.
A Szabadság fényes foganás, Kikelet,
nem cáfol boncasztali tél s nem hiteget:
velő, nyák, bélsár, vér, veríték, vizelet,
merőkanállal, mert zavaros literek.
Valóban igaz, nincsen tiszta eredet?
Pedig vágy űz, az ősforrásért eleped!
A függetlenség nem sült galamb, aranyhal,
micsoda titkokat üzentél magaddal
2
s viszel, mindig küldetésben Vagy, rettentő,
felülmúlhatatlan mélység a Teremtő.
Téged idéz, mikor haragvó ég alatt
látom, feljő mosolyod: éjből virradat,
s elborul, mert kiderült az elpalástolt,
a létünk-tét legújabb román hitszegés.
Fals csönd tartotta a tákolt veres tábort
s árulás: hátunkban máig mementós kés!
A fájdalom, az emlékezés friss, mai,
álnok kelepce-csata volt a tordai:
Kárpátok ösvényein muszka tankokat
vonszoltak föl, Alföldünkre rárontókat.
De lent állomásozott egy honvéd-oszlop,
élén karakán Rugonyi alezredes,
s csak háromnapi ellátmány: lőszer, étel,
pár löveg, és a csalárd terv szertefoszlott
– rajtukütésünk bravúr-csíny, kivételes –,
erről szólni nyolcvan éve ki merészel;
mert a magyar baka vakmerőn nekiment,
s hetekre föntrekedt a szovjet regiment.
Hogyan vehetné hasznát a túlerőnek,
kit övéi kényszerhőssé hátba lőnek?
Ősi virtusunktól a ruszki megfutott,
csak bolsi csonkolt agy fogadja „ép” ésszel,
szólni e hőstettről senki se merészel,
3
mi külföldi hadoskolákban köztudott.
Annyi kiégett harckocsit a Corvin köz,
se a Moszkva tér ’56-ban nem látott,
Sem azt, szabadságharcost hány ávós üldöz,
− hát mégis működik a turáni átok?
„Szomszédságból” sem takaró, gyógy- s kötszerek,
vagonszám csak gumibot-segély érkezett.
Súlyos juss az élet, roskasztón szakadt Rád,
oly alvilág, mely minden ízében galád.
Hová bújsz, barlangodba kard nyúl, nincsen zug,
hol ne lenne honárulás, bérelt, hazug,
tíz centért cenkek, szívzörejük is csalás,
de nem áll le, újjászületik, bár furán:
fölsírás nincsen, van fülsértő csámcsogás,
hosszú távon se nyereség, se hozomány.
Szád szögletibe bölcsület grimaszt rakjon,
Te tudod, a Teremtés-díszlet nem karton,
vállalt hitért, hazáért ítélet: halál,
taláros, vérbíró aljanép megtalál.
Miféle Aranybulla ez: rothad a hon,
jobbítni akarsz – s e banda kötélre von?
Bűnvád az ifjúság, képekből áll össze
gyerekrajz: ház, tető s védve, kémény mellett,
dobtárakba Wittner sorsot, lőszert tölt be
4
s perceit, mit történelmi idő ellett.
Ki sejthette, krokodilkönnyeket ontva
sirat hatmillió kikapart magzatot,
bár lelkén szárad Nagy Imre s Tóth Ilonka
vére, s Mansfeld szülinapra bitót kapott,
élte − tizennyolc gyertyaszál − kioltatott.
Miféle sátán-uralt lelkiismeret!
Börtön-nagykorúságban senyvedő rabok,
kékkoporsós-korú nemzedék, ismered.
„Sziasztok lányok, jönnek értem, meghalok”,
szólt az áldott emlékezetű Katalin,
s mocskos szenvedéllyel működött a hurok,
de máig maradandón ment el, angyalin.
Profán Szentségtartó-fazékban bableves,
Práter utcai ebéd, szeánszos emlék,
ha rágondolsz, a szívdobaj megint heves,
egymásba mállik át a lét s a nemlét.
VÉN ZÁSZLÓTARTÓK, mind makacsul fiatal,
Kit horn s pufajkás zülledék még le nem lőtt,
szíve a Tejútig lendül, s mikor meghal,
fölmegy, legendás szokás, nemcsak avégett,
főt, zászlót hajtson Csaba királyfi előtt;
vágyja: torz pörében lesz igaz Ítélet.
Romlott apródokat nevelt apró antal,
5
telitömte lelkük mérgezett malaszttal,
amiként münnich, marosán, biszku s mások
tették, hatalombafülledt dagonyások,
senkiknek adván tovább a váltóbotot,
országvesztés a tisztük, a miénk robot,
azóta sincs merszük leásni a mélyre,
elszántságuk se, a tanulságot elérje.
Eljutottunk az idők végpereméig,
itt már a földi tetteket számon kérik.
Kiszemelt vagy, általad megregulázza,
leleplezze, kiket ment az Országháza:
eredendőn néplélek tisztaszobája,
obstrukciós globál-komcsiknak kiváló
hellyé züllesztett Augiász-istálló,
mosdatlan szájú csürhe teliokádja,
megteheti, orcánk szégyenpírban éghet,
enyhít a Házban szólt korszakos beszéded.
Politikai ótvaros kurtizánok,
akik győztesnek, vesztesnek is csak bábok,
megigazulni hajlandóságuk nincsen,
héroszként mi ganézzuk ki őket innen,
kitartó kitartottak, trónra mind talmi:
lajtorján mászó Jákobként is alkalmi.
Némelyhol az almához kés-villa dukál,
nekik a léggömbhámozás könnyebb, kézhez áll.
6
Szelídség, mellyel glóbusz s ég közt ingázol,
erőszak-visszaverve le így igázol,
hajdan-dühöd megfékezte Isten, érti,
ezért hiszi, felnőhet hozzá az Ember,
s a halvány próbálkozást is fölértékli,
bár Káin és Ábel végzete százezer,
millió okulás-hiányos év óta
kísért. Az emberfaj kreált idióta?
Az igazság láva-vemhű jéghegy, fáztok,
izzadt kínzók, utolér, mit tettetek,
mártíri keresztek kísértnek bennetek,
pribékek, bakók, egyszer eljut hozzátok
halál-túlra s megölt Krisztus mögé bújva
azt merészlitek vallani, nem tudtátok,
mit cselekszetek – elkövetnétek újra:
Máriát esténként be úgy hurcoltátok,
dicső népi demokráciátok foglyát,
hitte, másnap reggel akasztani fogják,
műveltétek vele kétszáztíz napon át.
Én nem! Isten irgalmas. Ő tán megbocsát.
Rátok olvasom bűnlajstromotok mocskát.
Elmentél s mindig visszatérsz, mint a fecskék,
most urnád a fészkük, hogy fölerősítsék
a dobogást, bár tudják, Te még kihallod
lyukas zászlókból a szabadság-szívhangot.
7
Vagy a villámlásba testesült Akarat,
tudat-éjt bevilágító sugallatban:
nálunk egy elszánt fecske is csinál nyarat,
ha meghal is, úgy megy el, hogy halhatatlan,
s nem költözik, végleg magyar földön marad.
Pomáz, 2023. (A vers 2022 végétől 2023 áprilisáig készült.)
Kép: MTI/Soós Lajos