– Egy Ausztráliából hazatért ’56-os matyó, Kovács István vallomása –
Hatalmas erő mozgatja, lángoló belső kohó fűti, szinte példátlan matyó szeretet lobog benne és egy mezőkövesdi vágy: megmutatni a kimunkálatlan múltat a jelennek, mert a leírt szó példa, azt tanulni lehet, felmutatni, továbbfejleszteni.
Neki a magyarság ezt jelenti. Visszatért 60 évi bolyongás után Ausztráliából, ahová nem önszántából ment, mert 1956 dicső szabadságharcának vérbefojtása után, mint ellenálló forradalmárnak vagy élni vagy halni kellett. Ő az életet választotta és jól választott.
Miután visszatért, szemébe ötlött, hogy nincs feldolgozva Mezőkövesd forradalma, ezért megkért rá, hogy egy hiányzó láncszemet pótoljunk. Pótoltuk.
Fél éve tudatta velem, hogy hosszú ígérgetések ellenére sincs feldolgozva a 4. matyó falu, a Romániában rekedt település története, elvállalnám-e ezt a munkát. Beleástam magam ebbe a nemzetpéldába is, az 1905-1908-ig a Partiumba jobb megélhetés reményével elvándorló matyók sorsába, kiket levágott az anyaországról Trianon gyalázata, s úgy éreztem, hogy ez a nem mindennapi sorstörténet nem maradhat a feledés homályában. Dolgozom rajta már fél éve és a július eleji Matyó világtalálkozóra leteszem az asztalukra a könyvet.
Kovács István a 93 éves kora ellenére rendkívül aktív, igazi akkumulátor. Pedig nagyon mélyről indult nem csak az anyaországban, hol gyermekkora jó része summás létben telt el, de Ausztráliában is.
A minap hazalátogatott a fia és 3 unokája. Az ő társaságukban beszélt életéről.
- Faggassuk kicsit az életedet, unokáid is hadd rakják el emlékezetükbe, hogyan is volt az elvándorlásod és hazatérésed közti időszak?
- 1956-ban Dunakesziben a vasgyárban dolgoztam gépészmérnökként. A forradalom első napjaiban megválasztottak a Munkástanács tagjának. November 21-én atléta barátaimmal léptük át a határt.
- Egy ausztráliai matyó, a matyó-ausztrál elindul. Nehéz emlékeket is cipelsz!
- Megbélyegzett ember lettem, nem volt más választásom a szabadságharc vérbefojtása után, mint hogy el kell hagynom a hazámat. November 17-én határoztam el és 19-én négyen indultunk útnak. Kis kézitáskával, benne pár fényképpel, egyetemi könyvekkel, egy inggel és 3 ezer forinttal vágtam neki a nagy útnak.
- És elindultál az ismeretlenbe…
- Nem akartam 27 évesen az ávó poklába kerülni. Menekültem „kibérelt” szénfűtéses mozdony tetején, háltam egy kastély hideg folyosóján, átkeltem fagyos csatornákon, s átlábolva a múlton, tudtam új életet kezdeni.
- De a 3 ezer forint gyorsan elfogyott!
- Csak a magyarságtudatom maradt meg szilárdan és kitörölhetetlenül.
- Ausztriában meddig voltál?
- Nem sok időt töltöttem ott, mert nagy szerencsémre felszállhattam az első Ausztráliába induló hajóra december 18-án, és elhagytam Európát. Január 27-én érkeztem Melbourne-be, ahol két évig lakatos szakmunkás voltam. Innen vettek fel a General Motorshoz. A tervező irodában rajzolóként alkalmaztak 1 évig. Tervezőként folytattam, s 10 év múlva már én vezettem a tervezőirodát. 1986-ban vonultam nyugdíjba. Azóta kétlaki életet élek.
- Nem lennél igazi ausztrál, ha nem lett volna farmod!
- Ausztráliában egy 45 holdas farmon dolgoztam. Ezerszámra ültettem a fákat, házat építettem, itthon pedig, Mezőkövesden, hasonlóan éltem az év másik 6 hónapját. És szeretném, ha szebbé válna, fejlődne az emberek javára. Szebb és zöldebb világot szeretnék, ezért vállaltam a sorsban bujdosást.
- Kacskaringós volt az utad.
- De hazataláltam. 27 éves voltam, amikor hazát cseréltem. Ausztráliában egy megélt, átélt karrier után hazafelé vettem a kormányom: Mezőkövesdre, a szülővárosomba, ahol gyökeret eresztett a családom és amelyből eddig is táplálkoztam.
- Jó együtt élni a matyóföldi emlékekkel, a természettel, és gondolom,ezzel a gyönyörű családoddal… évente egyszer?
- Sajnos csak ritkán látjuk egymást. Már mindhárman kosaraznak, még Karcsika is, a legkisebb és legalacsonyabb, s persze apjuk nyomában járva mind rendőr akar lenni.
- Ez érdekes. Évekkel ezelőtt arról beszéltél, hogy édesapád is rendőr volt.
- Így igaz. Apám 1939-ben otthagyta a rendőrséget és summásgazda lett, mi pedig vele együtt jártuk az országot, ahol éppen munka volt. A háború után is küzdelmes volt az életünk, de el tudtam végezni a Miskolci Nehézipari Egyetemet, ahol gépészmérnöki karon szereztem diplomát. Beleégett az emlékezetembe az a kép, amikor a félig kész intézmény ablakán túl láttam a fegyőrök felügyelete alatt dolgozó politikai foglyokat.
- Térjünk vissza a családodhoz! Milyen rendőr a fiad?
- Hallgasd, elmondja: Olyan, aki mentésekkel foglalkozik, helikopteres tiszt, aki tűzből, vízből, mindenhonnan menti a bajba jutottakat.
- Kiválóan beszél magyarul. De a srácok nem mondanak semmit, csak angolul?
- Értik, de nem beszélik a magyart. Azt mondják, hallod, hogy nagyon nehéz.
- Másik családi örökség a sportszeretet. Ők felfelé ugranak, te pedig vízszintesen róttad a köröket!
- Eredményes középtávfutó voltam, borsod- és pest megyei bajnok voltam. Így ismertem meg a legnagyobbakat: Iharos Sándort, aki a legnagyobb volt a világon, (1956-ban a hatalom nem engedte ki), Rózsavölgyi Istvánt (7 világcsúcs, 8 Európa- és 19 magyar csúcs ), Tábori Lászlót, többszörös világcsúcstartót.
- Óh, hol van már az atlétikának az az aranykora? … Hoztál haza fákat is.
- A kövesdi Kavicsos-parkba szántam, hogy az 1956-os forradalomért, a Mezőkövesden hősi halált haltak emlékéért tegyek valamit, mutatva, hogy bármerre megyünk, szent forradalmunk egyben tart minket és kizöldül, bárhol is vagyunk. Teremtsünk egy matyó nemzeti parkot a hősök emlékére! Apai részről egyik ősünk fákat úsztatott a Tiszán, majd Mezőkövesdre fuvarozta. Én, a mai korban, fákat ültetek Mezőkövesden, hogy a lelkeket összehozzák, a szétszóratásban is együtt legyünk! A történelmi időkben magyarok milliói adták életüket a hazáért.
- A fiad és három unokád is megérinti ez a haza-élmény?
- A fiamat biztosan. Hallod, kiválóan beszél magyarul, s bárhová megyünk, érdeklődéssel fordul – gyerekeit is példára nevelve – mindenkihez. Nekünk és a minket követőknek a visszaemlékezés erkölcsi kötelességünk.
- Az unokáid milyennek látják a magyar embereket?
- Ők keresztény iskolába járó Melbourne-i diákokként nagyon kedvelik a magyarokat, mert amint mondják: kedvesek velük, bárhová mennek, figyelmesek irányukba, tejbegrízben, s mindenféle magyar specialitásokban „fürdetik” öket. Tudnod kell, hogy a gyulai kolbászt például csak itt ismerték meg, de azt nagyon kedvelik. Két napja a gyulai fürdőben rajongták őket körül és erre nagyon érzékenyek ezek a serdülő fiúk, Attila, Karcsika és Ethan is.
- Az 1956-os magyar forradalom mezőkövesdi eseményeiről mit tudtál?
- Én már egy salzburgi menekülttáborban hallottam először valamikor decemberben, amikor egy borsodi ember adott egy még november végén odahaza megjelent újságot, amiben egy egész oldalon igen részletesen leírták, hogy mi történt otthon. Ezért született meg bennem és visszavonhatatlanná vált az az ötletem, hogy legyen egy könyv, amely összefoglalja Mezőkövesd és környékének forradalmát és az oda vezető utat.
- A forradalom elfojtása után Alberto Moravia egy felhívást tett közzé minden nyugati országhoz intézve: azokat az utcákat, ahol szovjet nagykövetségek vannak, kereszteljék át a „legyilkolt magyarok” utcájának.
- Igen büszke voltam a szűkebb hazám bátor szembeállásáért a túlerővel szemben és egyben sajnáltam is az áldozatokat, s persze semmit sem tudtam a szüleimről és a testvéreimről, mint ahogy ők sem tudtam rólam mindaddig, amíg már Ausztráliából fel nem vettük a kapcsolatot levélben.
- Közben teltek az évek…
- És én 1986-ban önnyugdíjaztam magamat a General Motors Melbourne-i Központjából, ami után egyből hazalátogattam. Idehaza igen meglepődtem és nagyon örültem annak, hogy úgy nézett ki: a szocialista rendszer a végnapjait éli, ami 1989-ben be is következett.
- Majd kiálltál az írók elé és kérelmet intéztél hozzájuk…
- Azt gondolom, hogy nem volt hiábavaló megírni Mezőkövesd és térsége forradalmát. Ezzel a hiánypótló könyvvel tartoztunk a hősöknek, Magyarország történelmének, remélve, hogy a jövő generációja már elfogultság nélkül megismeri azt és büszke lesz arra, amit szülei, ősei tettek azért, hogy a jövő generációja szabad emberként éljen a hazájában. Utólag is szeretném megköszönni, hogy ezt a két kötetes könyvet, A szabadság magvetői-t megírtad és beleálltál a másik nagy munkába, Dólya történetének megírásába. Hány interjút dolgoztál fel eddig?
- Negyvennégyet.
- Ez szép. Nekem pedig ez azért is fontos,mert a rokonságomban többen vannak olyanok, kik az elvándorlók között éltek és élnek Dólyán. Még szeretném megélni, hogy ez a könyv napvilágot lásson!
- Hatvan évnyi távollét után minek tartod magad?
- Ezt sokszor megkérdezték tőlem. A szívemben magyar vagyok, de az eszemmel inkább ausztrál. Szeretem a hazámat, mert jó hozzám. Azt hiszem, nem hoztam szégyent rá. Megláttam, mennyi barát, ismerős jött elém és kezet fogtunk újra, ami egy szövetség a számomra. És ez mindenért kárpótol.
- Köszönöm a beszélgetést, a vendéglátást és csodás családod jelenlétét.
Szíki Károly