A nyomda portása már nevet, amikor meglát. „Valami Lollobrigida keresett, szerintem angolul. Felkapcsoltam a titkárságra. Téged akart, veled akart beszélni.. Mit tehettem volna? Éljenek az elmebetegek is.” Nevet, fogai között ott a reggeli szalonna egy darabkája, most észreveszi, nyelvével ügyesen kipöcköli onnan, egyenesen a portáspult frissen vaxolt oldalára.
A titkárnő már bizonytalan. „Lollobrigida, azt mondta, ő Gina Lollobrigida, és érdeklődik, bent vagy-e.” „A főnök sincs, nem tudtam mit kezdeni vele, angolul is csak pár szót beszélek, mit tudom én, ki ez, mondtam neki, később hívjon vissza.”
„Hogy mondtad neki, angolul?”
„Magyarul. És letettem a telefont. Ja, el is köszöntem tőle.”
Mosolyog. Szép mosolya van, születése óta ott a mosolya az arcán, csinos, negyvenes, igazi titkárnő. Kedves, titoktartó, kacér, vagy hűvös, ahogy a helyzet megkívánja. Velem mint „kisfőnőkkel” beszél, bizalmasan, kedvesen. A kis konyhában, ahol a kávé készül sokszor elbeszélgettünk, nagyokat nevettünk, a főnök is szerette a jó hangulatot a titkárságon.
A Főnök. A Pátrai nyomda akkori vezérigazgatója, Vass Sándor. Kiváló szakember, több nyelven beszélt, a nemzetközi nyomdász szövetségek elnöke, vezetője volt mindig, és valami – magyar viszonylatban egyedülálló-gondolkodással úgy döntött, hogy a nyomda által megtermelt profit egy részét értékteremtésre fordítja. Kortárs könyvkiadót működtet belőle.
1988-at írtunk akkor. Fejembe vettem, hogy létre kell hoznom az első vidéki könyvkiadót, önálló könyvkiadót. Tüskés Tibor, a csodálatos szakember, és mester, aki főszerkesztője volt a pécsi Pannónia Könyveknek /vele dolgoztam, ketten voltunk a kiadó/ velem lelkesedett. Mondtam, keresek egy nyomdai hátteret, Gazdag nyomdát. Az a pesti Pátria. Dombóváron is van fióknyomdája, csak nyomtatványokat készítenek, nyereségesek. Irány először Dombóvár, aztán Budapest, Vass Sándor. És ő azt mondta: örömmel. Itt szokott véget érni a speciálisan magyar sikersorozat. És valóban, a pécsi pártbizottságon fel voltak háborodva, mi az, hogy én találom ki, hogy legyen ott könyvkiadó, amikor ők már tervezik, készülnek a rendszerváltásra, majd lesz ott könyvkiadó, de már kijelölték a leendő pártkádert, aki vezetője lesz. Hogy képzelem, hogy belemászok ebbe a tervbe? Még fegyelmit is akartak adni, de nem voltam párttag, a könyvtárban, ahol dolgoztam jól végeztem a munkámat. Nem tudták hova kézbesíteni a fegyelmit, még tán ma is ott röpköd a Széchenyi tér fölötti szélben, kézbesítetlenül.
„Szerinted valóban ő volt, Gina? És mit akart tőled?”
A titkárnő kezdi komolyan venni a helyzetet. Ő kedvel engem, ő, a Főnök, és a nyomdai munkások, alkalmazottak. Akik szeretik, ha könyvet nyomtathatnak a sok orvosi recept mellé. Ha gerincet simíthatnak, könyvjelzőt bele, szépet, aranyszínűt. Borítót fóliázhatnak, számozott példányokat készíthetnek. A középvezetők nem. Azok szerint pénzpocsékolás az értékteremtés.
Miután Vass Sándor szembesült azzal, hogy csak akkor lesz Pátria Könyvkiadó Pécsett, ha ő megegyezik a helyi pártbizottsággal, Pestre hívott, és megkérdezte, nem akarom-e létrehozni itt, a fővárosban a kiadót. Mint egy tündérmese. Kaptam felszerelt irodát, jó fizetést, pénzügyi keretet, titkárnőt. Kiváló nyomdai szakembereket. Konrád György, Hankiss Ágnes, Fejes Endre, Ördög Szilveszter, Géczi János, Tüskés Tibor és még hány szerző, politikai, vallási hovatartozástól függetlenül. Boldog évek voltak.
És most Lollobrigida keres.
Mert a Főnök azzal is törődött, hogy fejlődjek, ragaszkodott hozzá, hogy a kiváló grafikussal, Schubert Péterrel rendre ott legyünk a Frankfurti Könyvvásáron. Ott akadtunk rá Gina Lollobrigida fotógrafikai albumára, csupa szépség, csupa képi szeretet.
Hazajöttünk, írtam a kiadónak levelet, akkor az e-mail még nem létezett, ezért csak fontos dolgokban leveleztünk.
Ülök tehát az emeleti irodámban, a titkárnő csacsog valamit, Fejes Endréhez kell mennem délután az új kéziratért – novellák, gyönyörűek.
És csörög /nem zenél, kukorékol, vagy béget/ a telefon, a portás úgy döntött, hisz neki – és valóban, Gina Lollobrigida hangja zenél a telefonban. Megkapta a levelet a kiadótól, ezt a könyvét személyesen ő intézi, örül a megkeresésnek. Először olaszul próbálkozik, maradtunk az angolnál, csak úgy beszélek, ennek is nagyon örülnöm kell.
Hogy menjünk ki hozzá, azt mondja. A tipográfussal. Megbeszélni a teendőket. Rómába.
A nyomdában hihetetlen népszerűségre teszek szert. A kötészetben összesúgnak a hátam mögött a lányok, a raktáros megveregeti a hátam, „Csak aztán okosan ezekkel a világsztárokkal!”
Ezek a kötők, raktárosok, ezek között éreztem mindig is igazán otthon magam.
A Főnök izgatott, egyébként is ez alaptermészete, menjünk persze, mondom, gyere te is, nem, nem, ő egyszerű nyomdász, mit keresne ott, nem, nem, ő egyszerű vezérigazgató. Vigyük az új BMW-t, amit vezérigazgatói autónak vásárolt a cég pár hónapja, méregzöld, elegáns. És vigyük a feleségeinket is, mondja, ez nem mindennapi élmény. Péter is, Te is. Csak látni akarják ők is Rómában Lollót! Menjetek négyen. És ha lehet a legjobb szállodában lakjatok. Majd utánanézetek, melyik legyen az.
„Ugyan, főnök, jó nekünk valami egyszerű szálláshely.”
Nem nyit vitát. Hülyeséget beszélek, ha tárgyalni akarunk, menjünk úgy, ahogy kell. És hogy minél inkább hasonlítsunk arra, akivel tárgyalni fogunk. Legalább abban, miféle szállodában szállunk meg.
Péter nézegeti a könyvet, terveket küld a magyar kiadásról. Az megy tovább gyorspostán Lollobrigiához, aki egyre lelkesebb. Van úgy, azon kapom magam, hogy éjjel hív telefonon a lakáson, és én állok ott az aktuális pizsamámban, a gyerekek alszanak, ő pedig beszél, véleményez, nevet. Örül, hogy jönnek velünk az asszonyok, legalább lesz kivel beszélnie, mondja kedvesen, tréfásan.
Készülünk az útra.
A nagy, vezérigazgatói BMW. mint valami óceánjáró, elegánsan szeli a kilométereket.
A Főnök Róma belvárosában igazán színvonalas luxus szállodában foglalt szobát. Kopottas bőröndjeinkkel, láthatóan izgatott viselkedésünkkel meglepjük a szállodai alkalmazottakat, magyarok ritkán laknak itt.
Este még bódító séta a történelmi belvárosban, alabástrom lelkek támadnak meg a falakból, ölelkezéseinkből boldogság lesz, könnyű kőlelkek ezek, megsokszorozódnak bennünk, részünkké válnak.
Másnap a találkozás. Via Appia Antica. Ez az utca neve, ahol „ezek” laknak. A friss autó láthatóan tetszik a kaput nyitó embernek, és már gördülünk is be a villa elé.
Tavasz van, minden a megújulás, az öröm. A villa olaszos-szépen lelakott, élettel teli. A kertben szobrok, alattuk kisgyermek játszik a fűben. Hátrébb vendégházacska, melletti kertész házikója lehet, a kertész beinvitál minket a hallba, aztán magunkra hagy. Két lépcső vezet az emeletre, az egyik rövidebb, a másik kacskaringósabb, hosszabb. A rövidebb lépcsőn jön a Titkár, fiatal ember, szépen felöltözve, szépen megfodrászolva, igazi déli olasz típus, az asszonyaink lábán megremegnek a cipősarkok. A művésznő mindjárt érkezik, addig teát, valamit…
Öten vagyunk, Rómában élő tolmács jött velünk, hogy minden rendben legyen, várunk a hallban. És érkezik Gina Lollonbrigida, természetesen a hosszabb lépcsőn, ahogy azt kell. Közvetlen, udvarias, de a belépő az övé.
A tolmács fordít, én készültem nyitó-gondolatokkal, nyitó szavakkal, de az fordíthatatlan. Átváltok tehát angolra, és ott folytatjuk, ahol pizsamás valómban befejeztük. És már nincs protokoll, a szavak másodlagosak, Ginának ragyog már a szeme, érzi, hogy őszintén szeretjük, szeretettel vagyunk itt, láthatóan megkönnyebbül az asszonyaink felszabadultságán, a mi férfiúi meghatódottságunkon.
De jó, hogy könyve lesz Magyarországon, Budapest szép, fellépett annakidején Vitray Tamás műsorában, emlékszik mindenre, igen, kérik ma is filmekre, színházba, de ritkán mond igent, inkább a képzőművészetnek él. Hiszen úgy kezdte, szobrászként, mi bólogatunk mintha ezt mindenki tudná /fogalmunk sem volt róla./ Kihív minket a kertbe, szobrok mindenhol, ezeket ő készítette, hátul a műterem. És igen, a fotózás, az élete egyik nagy szerelme, és ez az album, ez valóban legkedvesebb munkája, és ki ezt most a magyar közönségnek…már hozakodnék elő színházi munkáimmal, darabjaimmal, de idejében közli, hogy utálja a színházat, így ezeket a seregeket hátrébb parancsolom.
Órák óta vagyunk itt, beszél, mesél, mi is a magunk módján, jól ülünk, nevetünk. Ő dönt, megmutatja nekünk az „ima-szobát”, azt még kevesen láthatták.
Kis szoba a földszinten, a lépcső mögött. Semmi más, csak képek a falon. Az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek teljes filmművészete. Oscar-díj átadás, forgatás egy Firenze melletti tanyán Nino Manfrédivel, együtt nevetős kép Marylin Monroe-val, tengerparti csók Vittorio Gassmannal. Filmes legendák sorakoznak körben a falakon, Gina mesél, mutogat, mi szédülünk. Hiszen nem csak ő beszél itt, mintha zsongnának a falak, mintha állandó duruzsolás hallatszana a képekről, búg a szoba.
Megkérdezi aztán, hol lakunk, mondjuk, ő bólint. Ezek komoly emberek, gondolhatja magában – mennyire igaza volt a Főnöknek otthon! Ráadásul abban a szállodában vannak kisebb tárgyalók, ahol a grafikai terveket átnézhetjük, neki is kezdhetünk a munkának másnap reggel, kilenckor ott lesz a szállodában, a titkára majd lefoglalja a helyet, azzal ne törődjünk.
A hallban búcsúzik. Majd az kísér ki minket, akinek az dolga. És ő most mosolyogva felmegy azon a lépcsőn, ahol már lejönni is gyönyörűséges volt.
Este római belvárosi sarkon igazi, napvéres vörös bor fölött örülünk.
Reggel kilenckor telefon a szobában, a szálloda recepciósa remegő hangon közli, hogy megérkezett Gina Lollobrigida művésznő, és engem keres. Pár perccel előbb jött, nem baj, addig bemegy a tárgyalóba. A pár másodperces telefonbeszélgetésben is megérzem hangján a változást irányunkba, pontosan kilenckor megjelenünk Péterrel a csodaszép tárgyalóban, és elkezdődnek az egyeztetések. Méret, színek, papír minősége, ajánl egy milánói nyomdát, ott érdekeltsége van. Tetszik neki Péter terve, röpül az idő. Megkérdezi, ki a polgármester Pesten, mondom, Demszky Gábor. Közöljük vele, hogy felajánlja egyik nem rég elkészült szobrát köztéri kiállításra Pesten. A városnak akar ajándékozni egy szobrot. Persze, megmondjuk, biztosan örülni fog.
Az általa készített fotografikák most új életre kelnek, a gyermekek arcáról, világok fájdalmáról értőn, szépen szóló képek sokkal szebbnek, elevenebbnek látszanak, mint Frankfurtban, Péter is szárnyal, készülnek a feljegyzések.
Közben a szálloda előtt kisebb tömeg gyűlt össze, Gina a nemzet nagyasszonya, ide jött, magyarokkal tárgyal. Magyarokkal? Miért?
A tér felé nyitott a hall, jövünk hátulról hárman, Gina és mi ketten, kézcsókká olvadt kézfogások. Gina figyelmeztet bennünket, minden lépésről hallani szeretne, a nyomdai előkészítés során minden fázist látni akar. Ez most nagyon fontos neki. Senki sem kereste még meg más országból a kötet kiadása miatt.
Biztosítjuk róla, hogy így lesz.
És a szobor, Budapestnek!
Boldogok lesznek, művésznő!
Majd kimegy a májusi római szélbe, autóba ül, a körülötte bámészkodók előbb őt nézik, majd minket, mi még ácsorgunk egy kicsit a szálloda előtt, tetszik ez a hirtelen jött népszerűség. Jön a két szép feleség, belevetjük magunkat a római csodák élvezetébe.
Este értesülünk róla, telefonon jön a hír, a Főnököt leváltják. Egy kohómérnök kerül a helyére. A titkárnő zokog telefonba. Tisztogatás mindenhol, minden vonalon.
Bizonytalan érzésekkel visz minket haza a zöld csoda autó. És valóban, míg mi oda voltunk, minden megváltozott. A Főnök szembesült vele, kit tesznek a helyére, készül a privatizáció, elvárások, politika, szándékok, történelem.
Lollobrigida otthon hív, megérkeztünk, minden rendben, értesítette a milánói nyomdát, szívesen együttműködnek velünk.
Az új vezérigazgató, a kohómérnök jó szándékú ember, de fogalma sincs, hol van. És itt mit kellene tenni. Vigyorgó, jókor helyezkedett főkönyvelők állnak mögötte, most jön az ő világuk. Vége itt a hülye álmodozásoknak. Könyvkiadó! Lollobrigida! Kortárs művek! Profit, barátom! Termel ez profitot, nem termel, a hülye is látja, nem termel ez semmit. Mit akarunk ezzel az öregasszonnyal már, miféle grafikák ezek, és kit érdekelnek?
A volt főnökért gyűlések, tiltakozások sora, én is ott találom magam a Thália Színházban, Pátria – munkásgyűlés élén, szónokolok, mondom a magamét, veszi a tévé. Az addigi szerzőink mind összegyűlnek, kiállni a nyomdáért, a kiadóért.
Szép, de felesleges.
Emlékezetesen felesleges.
A kohómérnök ott ül a vezérigazgatói fotelben, mondom neki, miféle elkötelezettségeink vannak Gina Lollobrigidával szemben, már megrendelte a borító anyagát a milánói nyomdában.
Hivatalos papírokat kér, és választ, miféle alapon tárgyaltunk mi a művésznővel ilyen konkrét, a költségvetést is érintő kérdésekről. Nem lesz itt könyvkiadó, a nyomda azt teszi majd, ami a dolga. Nem is lenne akkora baj ez, ha ő tudná, miféle dolog ez.
A titkárságon, a kis konyhában keserű a kávé. Nincs az a cukor mennyiség, ami ezt ellensúlyozhatná. Állunk titkárnővel, szövetségesemmel, nekitámaszkodva a konyhaszekrényeknek, és nem értünk semmit.
Ahogy Lollobrigida sem. Privatizáció? És? Nem lesz könyv? Vagy lesz? Miféle tisztogatás? Új vezérigazgató? És? A könyv attól még el kell, hogy készüljön! Ott voltunk, megbeszéltük. Nem kell? Kinek nem kell? Kinek kellett eddig? Remeg a telefon a kezemben, nem tudom megmagyarázni neki, nem tudom!
Mi van a szoborral?
Írtam egy szép levelet a főpolgármesternek, nem válaszolt. Pedig személyesen vittem be a városházára.
Nem válaszolt? Mi az, hogy nem válaszolt?!
Aztán csönd. Kattanás.
Forgatom az albumot. Csupa szépség, jóakarat: pedig a világ borzalmairól szól. Éhező gyermekekről, könyörgő tekintetekről. A gyermekek felett festett világok, színesek, hitelesek, szépek. Ki akartuk adni magyarul is. Legyen is itt valami jóakarat képben, grafikában, színben.
Ki akartuk adni itthon is.
Gina and me.