Búcsú Duray Miklóstól

„…és köntösömre sorsot vetettek”

-Búcsú Duray Miklóstól-

„Duray Miklóst emiatt a könyve miatt is vádemeléssel 

vagy ideggyógyintézettel fenyegetik.

 Könyvét, természetesen

 csak a titkosrendőrség olvashatta,

 nem az olvasók.”

 

Krisztus köntöse varratlan, egybeszőtt lenvászon ing (görögül khiton), melyre – értékes volta miatt – a katonák sorsot vetettek, s nem darabolták szét, hogy osztozzanak rajta. A köntös Krisztus királyi jelvénye, királyságának szimbóluma a színeváltozás alapján. Feltételezhetően a Szűzanya keze munkája. A néphagyomány Krisztus köntösét azonosnak tudta a kis Jézus első ruhácskájával, amit Mária szőtt Gyermekének: a Golgotára tartó Jézus ugyanazt viselte, mert a köntös együtt növekedett viselőjével.

 

Duray Miklós köntösét elárverezték. Kapkodnak utána amerikai jogvédők, magyar haverok, búcsúztatják nemzeti színben prolongált politikusok, írók, slapajok, de egy ponton mind megáll:a hűségvallás kapuján ki lép át? Eldől, ki volt farizeus, ki imádta, ki mondta, hogy imádta, de megtagadta, ki maradt hűséges és kinek arcáról olvad le a smink, mint vaj a 40 fokban.

Duray Miklós 1945. július 18-án született a felvidéki Losoncon. Középiskolai tanulmányait Füleken végezte, majd „nem kívánatos családi háttere” miatt egy évig gyári munkásként dolgozott, mielőtt felvették a pozsonyi Comenius Egyetem geológia szakára. Az 1968–69-es nemkívánatos politikai tevékenységei miatt akadályozták szakmai előmenetelét, de végül geokémiából doktorált, Rerum Naturarum Doctor címmel a Comenius Egyetemen. Mérnökként dolgozott az állami út- és hídépítő cégnél, útépítési projektek földtani vonatkozásait elemezte.

 

Duray Miklóstól nem lehet csak szokásos sematikus szöveggel búcsúzni: nagyszerű embert vesztettünk, soha nem feledünk Miklós! stb., stb.. Ő ennél összetettebb és különlegesebb személyiség volt.

 

Előrebocsátom: erős szakmai és megbízható emberi kapcsolat fűzött össze minket.

Még az 1980-as évek végén ismerkedtünk meg New Yorkban, a 82. utca sarkán akkor még működő Püski könyvesboltban. A Magyar Színházban Varga Laci bátyámmal próbáltunk egy darabot, s ő kért meg, nem olvasnék-e fel egy részletet Duray Miklós felvidéki író könyvéből, mely a Kutyaszorító címet viseli. Természetesen vállaltam, megkaptam az anyagot az esti könyvbemutatóra és minden ment a maga rendjén. A mi szövetségünk Miklóssal, a felvidéki magyar kisebbség kiemelkedő alakjával, geológussal, a  kétszer bebörtönzött emberi jogi aktivistával, nemzetközileg elismert disszidenssel, a Csehszlovák Kommunista Párt feketelistásával  itt köttetett meg, s mondhatom, hogy ez haláláig tartott. Nekem    77 éves író-barát maradt meg  ő legerősebben, politikai munkásságát napi szinten követtem,  de a Kutyaszorító fájdalma rám égett, és az éppen elég volt.

A felvidéki magyar közélet egyik legvitatottabb személyisége lett Duray, de ez olykor átbillent a határon is. Sokan, sokféleképpen bírálták  őt az elmúlt évtizedekben, de még többen tisztelték és becsülték gerinces, határozott kiállásai miatt. 

Tőle hallottam először Esterházy Jánosról, a példaadó vértanúról. Az ő személye pontosan meghatározza azt az irányvonalat, amelyet mi, a ’80-as években indulók eredendően magunkénak tartottunk és duruzsoltunk Csengey lakásán vagy éppen Görömbei András otthonában. Esterházy értékrendje egy elrugaszkodási pont lett. 

Elismeréssel adóztunk Miklósnak, mikor nem egyensúlyozgatott és 1993.  november 25-én Tőkés Lászlóval és Ágoston Andrással együtt írtak egy levelet, melyben bírálták a magyar kormány csöndességét, a szomszédos országok vezetőivel folytatott türelmes párbeszéd-politikáját. Akkor és később is igaza volt, mert bealudtak kormányaink, melynek mindenfelé isszák a levét az elszakított magyarok.

Duray nem  vállveregetésért dolgozott, de az elismerések éltették, mozgatták.

Határozottan vallotta, hitte és hirdette: nincs más megoldás: Felvidéken egyetlen közös, magyar, független pártot kell létrehozni. Akkor ezt sokan  határozottan, többen igen hangosan elutasították. Az idő igazolta: neki volt igaza! Az egymásgyűrésben szétforgácsolódtak legjobb erőink és sorra buktak ki a tót-szívű parlamentből. Sokan vagy süketek és vakok voltak s szalámizgattak, vagy be voltak szervezve a nagy tót állam terveibe: itt csak szlovák lesz, egy nyelv, egy haza! Amikor Duray erre rámutatott, a képébe vágták: mit kerestek ti itt, szélsőséges nacionalisták? Pedig csak olyan egységet akartak, ami együtt tartja a felvidéki magyarságot és nem lesz sem most  MOSZT, sem semmikor, meg Híd sem lesz, amin be lehet sétálni a nagy tót-gyomorba,  s a nyomorba.

Ezek a szétcsiripelések tették mind 

nyugtalanabbá. Visszanézve az időben, már a ’70-es években sem hagyta magát a partvonalra sodorni. 1978-ban egyik alapítója volt a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának. Jelentéseket készítettek az emberi jogok megsértéséről és a csehszlovák rezsim kisebbségellenes politikájáról. Erős  kapcsolatot ápolt a csehszlovákiai Charta ’77 polgárjogi mozgalommal. Ez tette be a kaput a jól szervezett hekus-felségeknek. A spiclik rászálltak és lépni ne tudott, kutattak, kutakodtak mindenben,  mindenhol. Lezárták előle az esetleges menekülési útvonalakat, nehogy megszökjön az ölelő barmok-karmok közül. 

  1. július 23-án mentek érte a fogdmegek a munkahelyére és így nyilvánosan  megszégyenítve bezsuppolták a Pobedába és kihallgatásokra hurcolták. Ezt ismételték meg 1982-ben, amikor már több hónapon keresztül vallatták a jó cseh és tót haverok, Benes metszett fiai-lányai és a szokásos kommunista dumával vádolták meg: az államrend felforgatása címkét raggatták rá és Pozsonyban tárgyalták az ügyét.

De a hatalmi csürhe nem számított a nemzetközi ellenállásra! A Charta ’77 csoport, valamint neves magyar írók vállaltak a szolidaritást Duray Miklóssal. A nyugati emberjogi csoportok, többek között az Amnesty International nyomásának köszönhetően a pert felfüggesztették, Durayt pedig 1983. február 22-én szabadon engedték.

A Benes- moszkoviták nem adták fel, bevodkázva újra megjelentek nála 1984. május 10-én, s komolyabb indok nélkül bilincsbe verték. Minderre azután került sor, hogy  felhívására tízezren támogatták aláírásukkal a felvidéki magyar nyelvű oktatás ellehetetlenítését célzó törvény ellen indított tiltakozó kampányát. (Gondolkodjunk csak el! Mindez csaknem 40 éve történt. Már akkor kirajzolódott a Benes-unkák és unokák szándéka, melyet később, miután hazánk betámogatta Masarik fiait-lányait az EU-ba, meg is valósították: beverték a magyar szájakat: pofa be, itt, ezen az ős szlovák sztyeppén nem karatyolunk magyarul!)

Szabadonbocsátása érdekében újra megindult a nemzetközi tiltakozás. Itt lépett képbe a kaliforniai képviselő, Tom Lantos, és vezetésével az Egyesült Államok Kongresszusának számos tagja, akik tiltakoztak a bebörtönzése ellen. Az Amnesty International, a Nemzetközi Emberi Jogi Csoport, a Nemzetközi PEN Club, az Egyesült Államok Helsinki Bizottsága és olyan ismert írók, mint Norman Mailer, Arthur Miller, Allen Ginsberg és Kurt Vonnegut is követelték Duray szabadon bocsátását. A széleskörű nemzeti felháborodás azt eredményezte, hogy Masaryk-Benes legényei elengedték Durayt, aki 470 napot töltött börtönben anélkül, hogy bűnösnek találták volna.

Duray, megérezvén a nemzetközi támogatás erejét, még inkább nem hátrált meg, 1985-1988 között a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságban végezte munkáját. A csehszlovák smasszerek ezért megtiltották, hogy betegye lábát Prágába. Számukra az volt a legjobb, ha engedélyezik, hogy elhagyja az országot. Így, 1988-ban, kinyitották előtte a kaput és Amerika felé indult. A meghívás a geológusnak szólt, de az egyetemen politológiával foglalkozott. Szakmailag Császár Ede politológiaprofesszor, anyagilag Soros György és a Hungarian Human Rights Foundation támogatta.

Feleségével együtt egy évet tölthetett vendégprofesszorként a Pennsylvaniai Indiana Egyetemen. Felforrt a levegő körülötte, kézről kézre adták magyar közősségek és amerikai egyetemek.  

(Így volt lehetőségem nekem is New Yorkban találkozni vele és elindítottunk egy színházi munkát. Dramatizáltam a Kutyaszorító könyvét (1983-ban Püskiék adták ki) és vártam a kedvező széljárásra, hogy azt bemutassuk Egerben. De nem jött a kedvező széljárás, mind messzebb kerültem attól, hogy színre vigyük.) 

Csoóri írja az előszóban, ami után őt is szilenciumra tették a Kádár-legények, cenzorrimák: Ezt a könyvet nem szépíró írta. Nem is gyakorlott tollforgató. Ezt a könyvet maga az elviselhetetlen sors íratta egy fiatal magyar értelmiségivel: Duray Miklóssal. E könyv kapcsán érthető meg legjobban, hogy a kisebbségi ember nemcsak a társadalom, hanem a létezés kitaszítottja is.

Nem él ember hiba nélkül, pláne ha olyan makacs, mint Duray volt, és jó szándékkal megáldott, aki a szövevényes hálókon néha-néha felakadt.

 Súlyos tévedése volt, amikor elindult 2000 májusában a Magyarok Világszövetsége elnöki tisztségéért zajló versengésben. A külső és belső politika előretolt bábnak használta és ő ezt nem vette észre.(? )Mikor látta, hogy nincs  esélye, visszalépett Boross Péter  volt miniszterelnök javára, mert megígérték neki, hogy Boross győzelme esetén elnökhelyettesi tisztségre tesz szert.  Boross elbukott a versengésben Patrubány Miklóssal szemben. Sajnos, Duray nem tudta lenyelni a békát, pártolói szították benne a tüzet, békétlen maradt és másnap a tótok szívében,Pozsonyban, sajtóértekezletet tartott és belerúgott Patrubányiba, mondván:  A Magyarok Világszövetsége olyan elnököt választott, aki  lángba boríthatja Közép-Európát.

Duraynak ez a kijelentése elhibázott volt, mindezt az azóta eltelt 22 év húzza alá vastag pirossal.

Mikor legutoljára találkoztunk, egy neves ember temetéséről vittem haza őt és Wittner Máriát (az Úr vigyázza lépteiteket!), s erről-arról beszélgetve a felvidéki magyarság megmaradásának esélyeiről kérdeztem. Megpróbálom pontosan idézni: felvidéki létünk jövője elsősorban azon múlik, hogy a fiataljaink külföldre mennek-e, vagy maradnak. (Itt közbeiktattam Gál Sándor Kassán írt versét, a Távolodók -at, amire csak annyit mondott: na, ez az, amitől én tartok!) Így folytatta: Nekünk, sajnos, Magyarország is külföldnek tekinthető. Aztán lényegbe vágó, hogy  Budapest tud-e úgy  lavírozni a visegrádi együttműködésben, hogy nem áldozza be a felvidéki magyarság érdekeit?  Végül: talán minden azon múlik, hogy mielőbb tudjuk-e normalizálni, egységbe rendezni a politikai közéletünket. Anélkül félő, nincs magyar megmaradás a Felvidéken.

 

Elment a szabadságharcos, elment a próféta, fogynak a rendszerátalakító nagy személyiségek.

Mégis: próbáljuk meg „arcunkat minden népek arcával egy magasságba emelni!” (Gál Sándor).

Szíki Károly