Sütő András egykori házánál, a Sütő András utcában… Sikaszó—Zetelaka része. A trianoni békediktátumig Udvarhely vármegyéhez tartozott. 2002-ben 132 lakosa volt, ebből 131 magyar és 1 román. Ez igen tetszetős számarány.
Ide indult egy magyar-amerikai küldöttség a legnagyszerűbb magyar közösségek egyikéből, a Vass Imre vezette Makfalváról, hogy Sütő András 95. születésnapján emlékműsort tartson a 20. évében járó Varga László Teátrum tagjaival.
Ezernyolcszáz méternyi magasságban babrálgatja körül a Madaras-csúcs üstökét a ködös-párás július. Ahol a síksági igazság az értelmét veszíti s ugyanúgy a költői sóhaj is, miszerint: hol van már a tavalyi hó? Rókaetetés részesei lehetünk a csúcson, mert egy rókát, a mesebeli Vukot, megszelídítette a nélkülözés és elfogadott minden falatot, még a kenyeret is. Kegyelemkenyéren él a román nyomásban. Éneket mondtam neki, hallgatta, megette a kolbászt, a büfések elkergették partvissal, de hozzám visszajött, majd fájó szívvel mentünk tovább.
Lefelé ereszkedve már András szavai feszegetik gondolatnyugalmam mezejét: Az egy medve kivételével, amelyik – úgy látom, bocsostul – az éjjel is itt hagyta nyomát a ház előtt a felázott talajon. Még jó, hogy nem kellett találkozni vele…két lábra emelkedve reám – békés horgászra – csattogtatta az agyarait.
Nálunk a rókáktól is tiltanak, miközben politikusrókáink kipiszkálják fogunk közül is a finom falatokat.
Visszajöttünk, én, széki csavargó, keresem azt, ahol sosem jártam: azt a Sütő-házat, ahol a színdarabok java született.
A madarasi csúcstól északra feltűnik a titokzatos Kicsi Romlás. Ő, András, mondja: Színjátékomban törvényszerűleg kívánkozott melléje a Nagy Romlás is. A képzeletbeli. A Nagy Romlást ne keressétek a térképen. Mert az bennünk van. Sikerült-e valami kicsit ráirányítani ezzel az emlékezéssel a Nagy Romlásra?
Egyre erősebben dübörögnek a Sütő szavak: mind visszavárunk valakit, aki elment innen; vagy mert elvitte a halál veszedelme, s még inkább, mert az élet sodorta messzire, Székelyföldön túli tájakra. Csak remélni merem, de hiszem is: ha a találomra felkapott jégdarabkát a markomban melengetni kezdem: Árvai Rékaként csodára bukkanunk. Régen elveszettnek hit értékére.
Advent a Hargitán. Ez a műve az egyik legdrámaibb feljajdulás a nagy virrasztó víziói között. Évtizedeken át lobogott föl Erdély-szerte vészt hírelő s önvédelmi küzdelemre hívó lármafaként, és fájdalom, egyre égetőbben nemzeti közösségünk belső vérzése, fogyatkozása, szórványvilágban való lassú kihalása közben. Élő lelkiismeret ez, amelynek parancsát megszegni nem lehet. Végvári létben folyt a jákobi küzdelem a remény és rettenet angyalával, aki éjszaka száll alá rossz csillagzatunkból. Egyszer Isten arcával, máskor a haláléval. Harmadszor meg a falban bizsergő drótokkal, mert még a szívdobogást is lehallgatták Sikaszón. Már a gépet is úgy programozták be, hogy a távdrót végén olvasható legyen az írógép szövege.
Káprázatos úton araszolgatunk, mert minden fűszálat befogni akarunk egyre tovább, Jatata lábnyomán, László mindent ismerni akaró szándékával! A kisebbségi fagyból András üzen költészeti világtájak felé— egyetemes esztétikai érték szintjén a didergő lélek.
A várakozás olyan, mint a fehér torony: messzire látszik. De a türelem véges, miként a szeretetlenség, mert a végén ott a szakadék. De a szeretet, az örök remény megszüli gyermekét, aminek végén ömlik a könnyed, mert meglelted, megtaláltad, valami újra a tiéd.
Egykor Sütő András, hogy lelkét erősítse: meleg dalocskákkal próbálta magát a hidegből kidudorászni, és hitte, hogy riadt szívekről zúzmarát olvaszt – közösségi szolidaritásban. Kicsi László társaságában, akinek tanította a történelmet, hogy eközben minket tanított emberszeretetre, megtartó hitre, magyarnak lenni érdemes heroikus vállalásra. Mert sorsa elől, mely övéinek is sorsa volt, nem menekült, hanem annak elébe ment.
Sors és jellem nála nem ütközik. Vallani és vállalni – számára nem vitapont, hanem erkölcsi alapelv. Követtük őt művészi, nemzetkutató soraival sajátos téli tartományába, meg-megállva nagy helyekről hallván. Idő- és fagyálló munkák ezek Pusztakamarástól Marosvásárhelyen át Sikaszóig, több évtized távlatából is.
Tündérien szép itt, Sikaszón, a nyár, de a kegyetlen tél is, versvégi csattanóval zárulhat a kép, ám döbbenetes ráadásként villan a látvány lényegét jelző – Balassi-kardos költőt idéző – Farkas Árpád-i metafora: a fájdalom pirosa, titkolt álmok álmodóinak szenvedéseként észrevétlen üt át, mint gézen a vér.
Susogva tovább a Madarasi Hargita mellett székely falvak között, emlékünkben is éjente fölöttünk fagy sarabolgat, az ő bajukat havak lengetik tagadott Isten karácsonyán, és jászoltalan betlehemesek énekelnek Jézus-dalt a titkolt létnek – erdélyi létüknek – meleg zugaiban.
Sikaszó, lehallgatások ünnepe. Elmélázott hajdan a másnapos cenzor, pedig be volt mindenhová kötve az ember, a lehallgató zsinórok forgatták és fogták körbe, de maga sem győzte kibontani a jelképek özönéből, hogy mi a fenét akart már megint üzenni ezzel meg azzal a mondattal az író. Hitte bambán a cencor és cenzorrima:ha békés az értelem, csakis boldog lehet a sokoldalúan fejlett szocializmusban a le-, s kihallgatott. Pillanatnyi figyelmetlensége folytán a kötet címéből – Engedjétek hozzám jönni a szavakat – felszólító módba szökken az ige, lázítón kiáltva: Engedjétek! És tárcsázott: Burkus elvtárs, engedjük? És Burkus elvtárs azt mondta, pirkadatkor még ránézünk kicsit, amikor még alszik.
Cenzorai, az árgus szeműek, a csontra fogyott, idillikus helyzetrajzok, békeversek kontrollja közben bizonyára belezavarodtak a váratlan gondolati-képi bőség számbavételébe. Politikai hibavadász-figyelmük megbicsaklott a tárgyi valóság gazdagságából kibomló érzelmi-pszichikai szenvedély többértelműségén. Szokványt hökkentő jelzők, metaforikus fogalmak szédületes rajzásában nem sikerült elcsípniük a “pártpolitikailag” hamis hangokat; hiába hajszolták a hibás kifejezéseket. Nem tudták, mit kezdjenek az egymásba szikrázó igék értelmével, hogy azt marxista–leninista alapon értelmezhessék.
Mennyi, de mennyi, milljomnyi, egymást kereső, magyart magyarhoz vezető utat kiáltott önvédelmi küzdelembe a fagy zenélő bandái ellen András, míg barangolt Lászlóval fel a Hargitán, az úton, ahol lassan mi is elértük a patak kis hídján átkelve az őrálló házat.
Itt fagyott meg lassan 6 éve egy nagy szándék, álom, hogy a didergő elme kiszabadítsa magát végre a fehér fogú erdélyi tél gyomrából.
Petőfi távoli sugárzásában serkentette cselekvésre Jatata a kisebbségi jogfosztottságba gyalázott népét. S míg eszméltető igéit tette a “hallgatni tanuló” sorstársak felé: Illyés Gyula dédunokájaként is talált követendő példát, s hozzá fegyvert az idők mélyéből: a szavakat a törvénnyel szemben: Mezei Robinsonként, szavainak befelé csurgó vérében naponta fullad meg a törvényen belüli.
(Pályafutásának szemtanújaként csodának tartom, hogy az írói igazmondást is fojtogató, szájkosaras évtizedekben ez a bátor, megalkuvástalan életmű megszületett. Tette úgy, ahogyan Farkas Árpád írta, s tette: mint ki az éjben sírok közt fütyörészget; …énekeltem csak félelemből a rettenet ellen. Egy másik vakmerő szellem, a mmásik Balassi-kardos Nagy Gáspár sorait hozom erősítésül: nem volt ő bátor, csak nem volt mersze gyávának lenni. Jó szokásával Isten tartsa meg nekünk.)
Sikaszóban a Várakozás Hegyének lábánál, amit úgy kell érteni, hogy nem egészen az alján; tengerszint feletti nyolcszáz méter körül azt mondhatnám: inkább a térdén megtelepedve, hallom András szavait: Ablakom alatt az alsó Bakó-pataka nyargal a Küküllő felé.
A hídon csak bátorság összerakásával kél át az ember, mert minden elhagyatottnak látszik. Hol vannak a nagy mondatok, a nagy fogadkozások, drága magyar-székely barátaim? Hol van Sütő villogó szeme, mely minden hibás görcsre fényt vet?
A „Hargita térdén”, ahol az írófejedelem tolla nyomán irodalmi rangot nyertek a „sikaszói fenyőforgácsok”, pihenő- és alkotóházának falára kerámia plakettet helyeztek: „Ezt a nyaralót Sütő András író (1927–2006) építtette, aki nagy csodálója volt ennek a tájnak és az itt élő embereknek.”
Korábbi időkben, még 1979-ben készítette Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész a felhőtlen mosolyt megfogó portrét. Demeter József lelkész bátorító hitet fogalmazott meg az írófejedelem sorsvállalásával kapcsolatosan, ki szembeszállt a feladás omlásszerű rettenetével: „Egyszer el kell jönnie a gondolat és a cselekedetek megújulásának. Érezzük át, mi a fontos itt, most: a megújulás – sütői értelemben; belülről és onnan felülről való erővel”.
(De nyugtázzuk a sikaszói napvibrálásban: a megújulás elmaradni látszik, semmi nyoma annak, hogy a Sütő András úton valami közelségben járt is halandó ember. Térdig érő gazban gázolunk. Megerősítő bizonyíték erre a lélekalázó felismerésre: már a Gyilkos-tónál járva felismertem, hogy ott felejtettem a felvétel miatt letett fényképezőgépemet és százezres összeget tartalmazó erszényemet, s visszatérve érintetlenül találtam. Tehát ebben a 3 órában senki sem járt ott.)
Sütő András Zetelaka díszpolgára volt. A tábla avatásakor a település polgármestere, Korpos Béla megköszönte, hogy az egyszerű embereket irodalmi hőssé tette – álma legyen könnyű égi otthonában. De kérdezi e sorok írója: a ház körüli Nagy Romlás már nem része az avatás folytonos felelősségének?
Szilágyi Mátyás főkonzul az irodalomtörténeti helyen békés kiállásáról szólt, „ami egy tragikus időszakban éles küzdelemhez vezetett. A nemzetmegtartó erő sugározzon: a lelki, szellemi összetartozásban segít emlékezete”. „Ha elvész az irodalom, elvész a nemzet is”
Pálfi G. István irodalomtörténész, író (Budapest) személyes emlékekre fűzte fel gondolatait: Sütő Bethlen Gábor „ahogy lehet” létmódjának folytatója – ilyen a mi életünk is.”
Ilyen valóban? Belepi a gaz? Embernek nyoma sincs errefelé? Miért ígérgetünk barátaim, ha a tettek meghalnak a fogadkozás kertjében?
Lőrincz György író, a Sütő András Baráti Társaság „közkatonája” emlékidéző szavaival közös vallomást tett: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk.” Kedves György! A moha felverte a hidat, a kert sosem látott burjánzásba kezdett. Ez a közös vallomás? Miért ígérünk, ha az ige a patakon sem megy át?
És hol vannak már a zetelaki kisfúvósok dallamai, Bokor Tünde szívbemarkoló népdalai, a kislányhangon felolvasott Sütő-naplórészletek, és Áprily Lajos Pisztrángok karának strófái, mik visszhangozták a hegyhajlatokat?
A székely kapu pedig tárva-nyitva áll az irodalmi emlékhelyre zarándoklók előtt. De hol vannak a zarándokok? Vagy az emlékeseményt leíró is csak képzelt valami nagyot, amiben maga sem hitt, csak jól hangzik a napi sajtóban?
Áldást mondott Demeter József szászrégeni református lelkész, Farkas László korondi unitárius lelkész, Mátyás Gábor zeteváraljai plébános is. Ha Jézus szavainak hű tolmácsolói, akkor látniuk kell a tények és hirdetett igék közti feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokat.
Az emlékplakettet a „szomszéd” Szálasy Ferenc és a megyei tanács elnöke leplezte le. Ferenc uram tud-e erről a megalázó állapotról, amely az írófejedelem parcelláján burjánzik?
Történelmi fagy veszi körül Jatatát, nincs László, aki őt a parnasszus felé vinné. Hullámok csapkodnak, újhullámok. Ilyen idő ez. De milyen idő ez?
Most, amikor nem róluk szólnak a ropogós újságok, most amikor az utolsó közöny is beült a fülledtté avanzsált anyaországban is, hol az utolsó könny is elpergett Kós Károlyért, Német Lászlóért, Páskándiért, Székely Jánosért, Sík Sándorért, Sütőért, Tamásiért, Mensáros Lászlóért, most amikor cukros szirupként szopogathatjuk az újságok címlapjain és belső oldalain színházművészethez kötődő új idők új sztárjainak sztorijait, csupa szomjúság az élet, a világítótornyok után, és nélkülük is úgy tűnik, az örökség megóvásának haláltusájában, mikor oda fagy arcunkra a mosoly, ha beleolvasunk az újságokhoz megtévesztésig hasonló lapokba, úgy tűnik minden rendben van a Nagy Nemzeti színházi esték körül. És ha a Balassi-kardos Wass Albert Sütő oldalán beülne e teátrum nézőterére, hol most is csillogó szemű emberek ülnek, a közönség nem akar bírálni, nem akar jobban tudni, sem fölényeskedni, csak bámulja a színpadot, ahol magyar huszárok villogtatják kardjaikat. Van ott valami, az a bizonyos, ami átment nemzedékek öntudatán, és beszűrődött a lélek mélységeibe, az a titokzatosság, titokzatos anyag sugárzik benne, ami csak a mienk? Amiről egykor azt hittük, a nemzet gerincoszlopát tartja?
Lírikus epilógus
Ott, a megalázottságában duruzsoló parcellában a Varga László Teátrum csorba-tagjaival megtartottuk az emlékezést az írófejedelem alkotta Engedjétek hozzám jönni a szavakat esszéjével. Megtisztelt jelenlétével az Amerikába emigrált Szakács Dénes és Birta Anna is.
Az író konok fajta. A föld alól is vigaszt remél a magunk megőrzéséhez. Ezt próbáltuk megerősíteni. Úgy érzem, hogy az idő futott ki alólunk, András. Elnyargalt a piros csikó.
Elvittük magunkkal Kiss Mátyás 64 vármegyében gyűjtött földjét is, és szétszórtuk a székelykapu tövében. Aludj békében Jatata!
Zúzmarás kérdőjelek szaporodnak bennem. Aki neked mindig zöldet álmodott, tavaszi rétet, nyári lombot a sikaszói éjszakában, csendben eltemették. Mondják, hogy holtában is várakoznia kellett, ezúttal a zetelaki plébánosra, kit majdnem elsodort a megáradt Küküllő. Szerencsére csak a hidat vitte el, a pap megmaradt, hogy feladatát teljesíthesse.
Mondom: az író konok fajta. A föld alól is vigaszt remél a magunk megőrzéséhez. Nem egyezem a feltétel nélküli megbocsátás imájával. Hiszen, azt nem írhatta elő a Teremtő, csak egyes érdekcsoportok, akik tudták, hogy örökké vétkezni fognak és nekik majd előhozza a pap, s addig sulykolja míg elhiszi a földi halandó: bocsássatok meg a gyilkosaitoknak! Gyermekeid, szeretteid legyilkolóinak, egy ország kifosztóinak, területe elrablóinak, mindazoknak, akik börtönbe zártak, rendőrökkel, ügyészekkel, bírákkal meghurcoltattak… Én nem akarok megbocsátani nekik, de magamnak meg kell bocsátanom, mert fegyverre nem fegyverrel válaszoltam, mert tolvajaimat nem tolvajlom meg, mert az összeesküvők ellen nem indulok hadakkal, a hazugokat, rágalmazókat nem törlöm képen, a szerelmemre szemet vetőt nem vágom orrba. Ezért, mert legyőztem magamban az egyenes választ, a vért-vérért kényszerét, megbocsátok magamnak. Ez a legnagyobb emberi tulajdonság. Ez az egyetlen előre vivő erkölcsi magatartás. Önmagamnak megbocsátani.
És mert ezt gyakorlom évtizedek óta, el tudok jutni oda, ahová vágytam, vágyom: testvéri magyarok közé. Így Sikaszóra is. És közben olyan tájakat látok, melyek a világ csodáit hordozzák magukban. Azokat, amelyekhez szerelmes szavaiddal magad kötöttél, elődeim szülőforrásához, a Mezőséghez. Szíkhez, Pusztakamaráshoz…
Este még elmélkedtünk kicsit a napi történetről Dr. Vékás Juli házában. Nem volt „meleget ontó kicsi vaskályha a télben”, hogy emlékezésben dermedt lelkünket felmelegítse, de fogyott a jó pálinka meg a Csíki sör és didergésünket, hiányunkat elnyomta másnap reggelig. Aztán kezdődött minden elölről és kesernyés szájízzel egy másik sorsfájdalom felé vettük az utat, Moldvába.
Szíki Károly—-Heti Hang Szóró
(Ez az út is a Philadelphiában élő ’56-os példás magyar, Oroszlány László támogatásával valósult meg. )
Kép: Sütő András és Éva asszony – maszol/vasarhely.ro