Állnak végváraink

Magyarország mindig keserves árát adta annak, ha elalélt a figyelme. A határon túli magyar sajtónak éppen ebben van óriási felelőssége: erősíteni az összetartozás-tudatot. Látjuk, milyen nemtelen támadásokat intéznek a határon túli liberális szócsövek akár Kolozsvárról, akár Pozsonyból a magyar kormány ellen. Ebben az évben a felvidéki Kövesdi Károly, a Magyar7 közéleti hetilap vezető szerkesztője kapta a magyar alapítású nemzetközi újságíródíjat, az Európa-érmet. Őt kérdezte a Gondola képviseletében a Présház főszerkesztője.

Szerkesztő úr, miért fontos, hogy a száz éve szétszakított nemzettestek újságírói a Lajtától a Berecki-havasokig, a Dunajectől a Tengermellékig figyeljenek oda egymás munkájára, számon tartsák egymást?

– Amikor a Magyar Királyságot száz éve a gyalázatos trianoni döntéssel feldarabolták, egy fondorlatos, rég előkészített forgatókönyv érvényesült. A terület- és népességvesztésnél talán még nagyobb – máig ható – ziláltságot okozott a magyar nemzet számára az oszd meg és uralkodj gyakorlata. Ez folytatódik kisebb megszakításokkal napjainkig, s ez a szétfejlődés azért is tragikus, mert bár volt rá példa a történelem során korábban is, a huszadik századi maradék-Magyarországot a belső ellenség is folyamatosan támadja és gyengíti. Az anyaország részéről ezért is fontos, hogy odafigyeljen arra, ami a határai mentén történik, és viszont, nekünk, határon túlra szakad nemzetrészeknek is árgus szemmel kell figyelnünk, mi történik „odahaza”. Számunkra létfontosságú az anyaország ereje és gondoskodó figyelme, de Magyarország sem mondhat (s szerencsére nem is akar) le rólunk, mert mi vagyunk az alma héja. Rövidre fogva: egymást kell erősítenünk. Ez érvényes a nemzetrészek egymáshoz való viszonyára is, s természetesen a sajtó munkásaira is. Életbevágóan fontos tudni egymásról, hogy ne játszhassanak ki minket egymás ellen. Meg kell mondjam, a nemzeti vonalnak van mit erősödnie ezen a téren, mert a liberális, posztmarxista erők jól szervezettek, hálózataik a nyugati pénzemberek és intézmények támogatását élvezik. Úgy is mondhatnám: erős a nyomás rajtunk, hogy hozzájuk hasonlóan mi is az önfeladás szakadéka felé haladjunk. De legyen ez az ő gondjuk. Nekünk ez ellen össze kell fognunk, és ezért is kell tudni egymásról, hogy egymást erősíthessük.

– Miért kell elkerülni, hogy az íróasztalnál létrehozott államok manipulációval szellemileg is leválasszák a kisebbségbe szorult magyarokat a nemzeti közösségről?

– Erre a kérdésre végtelenül egyszerű a válasz: hogy a magyarság fennmaradjon – s lehetőség szerint virágozzék, gyarapodjék – a Kárpát-medencében. A hogyan kérdés volna talán aktuálisabb. Nekünk, magyaroknak történelmi küldetésünk van, máskülönben rég beolvadtunk volna a környező szláv és német tengerbe. Felelősen gondolkodó őseink folyton figyelmeztettek rá, ebben nem szabad lazulni napjainkban sem. Sőt. Most igazán veszélyes a helyzet, amikor az ötödik trianoni nemzeték tudatáért folyik a harc. A nyugati szubkultúrák (nevezhetjük szellemi mocsoknak) „érzékenyítő”, agymosó és butító, romboló hatása megteszi a magáét, és ezért nem mindegy, hogy ki és mire neveli a mai ifjúságot. Mert nem elég a tudás, ha nem párosul hazafisággal, akár kontraproduktív is lehet. Ennek látjuk a példáit (színészlázadás, posztkommunista professzorok által nevelt tüntető egyetemisták). A határon túli sajtó hírt kell adjon mindenről, ami az anyaországban történik, de nem csak a hírek szintjén. S ha ez működik, a nemzettestről fizikailag leválasztott magyarságot nehezebben tudják manipulálni. Ne feledjük, az asszimiláció azért is fájdalmas, mert – hangozzék bármily csúnyán – alacsonyabb fokú kultúrába olvad bele, aki feladja a magyarságát. A Balassi Kard Művészeti Alapítvány ezen a téren pótolhatatlan és dicséretes küldetést végez, hiszen azon túl, hogy erősíti a nemzettudatot, nagy költő elődünk bátorságából és üzenetéből erőt merítve figyelmez a magyar kultúra szerte a világba történő kisugárzására, ami végső soron a sokat emlegetett elszigeteltségünket oldja. Nem mindegy, hogy milyen képet alkotnak rólunk abban a világban, amelyben a 80-90 százalékban liberális uszítást kellene ellensúlyozni.

– Az államhatáron túli – de a nemzethatáron belüli – magyar sajtó hogyan erősítheti Magyarországot a Nyugat-Európából rázúduló hungarofób indulatok ellen?

– Magyarország, tágabb értelemben a Kárpát-medencei magyarság útjában van a globális, „nyitott társadalmat” erőltető törekvéseknek. Nézetem szerint a nyitott társadalom terve egy orbitális hazugság, hiszen a nyitott társadalom arra szolgál, hogy előbb szétzilálják a térséget (Európát), majd a sok nyitott és elbutult, félrevezetett kis nemzetet egy akolba tereljék, s onnantól zárvány lesz belőle. A világbirodalomról álmodó, megszállott háttérhatalom most már nem tud forradalmakkal operálni, ezért találta ki a nyitott, az individualista egyedekké züllesztendő tervet. Ennek mestertervnek az útjában áll Magyarország, különösen azóta, hogy nemzeti kormánya van. Az indulatok tulajdonképpen nem is a magyarság, mint nemzet ellen működnek (bár a pozsonyi csata óta útban vagyunk, s ezt azóta sem győzik megbosszulni), hanem a háttérhatalom türelmetlen toporzékolásáról árulkodnak, hogy nem mennek olyan simán a dolgok, ahogyan azt szeretnék. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak velünk van bajuk, pedig ugyanígy „lengyelofóbok” is ezek a páholyok. Mindenkit gyűlölnek, aki az útjukban áll.
Mi, határon kívül rekedt magyarok – a sajtónkkal is – éppen a magyarság gerincét tudjuk erősíteni, mert az anyaországi magyarok hajlamosak elfelejteni, hogy a magyarságért meg kell küzdeni. Nekünk ebben keservesen szerzett tapasztalataink vannak. Egy hasonlat jut eszembe Pilinszky Jánostól: „Elalélok, és a szálkák felriasztanak. / Ilyenkor metsző élességgel látom a világot.” Hangozzék bármily profánul, mi vagyunk a szálkák az anyaországi magyarság számára. A határon túli nemzeti érzelmű és értékrendű magyarság, már amennyi megmaradt belőle. Magyarország mindig keserves árát adta annak, ha elalélt a figyelme.​

A határon túli magyar sajtónak éppen ebben van óriási felelőssége: erősíteni az összetartozás-tudatot. Látjuk, milyen nemtelen támadásokat intéznek a határon túli liberális szócsövek akár Kolozsvárról, akár Pozsonyból a magyar kormány ellen, mintha egy idegen testről szólnának. Ezek a magyar nyelven író, beszélő emberek idegen érdekeket szolgálnak – magyarul. Helyettük is szégyelli magát az ember. Nekünk, nemzeti, konzervatív értékrendű újságíróknak, szerkesztőknek, tanároknak, értelmiségieknek történelmi feladatunk ez ellen küzdeni. Erőt mi úgy tudunk adni, ha állandóan felmutatjuk: állnak a végvárak, s ez erősíti az egész nemzetet.

Molnár Pál

Kép: ma7.sk