I. M. Aldobolyi Nagy György
Ez majdnem barátság volt…
Egy nosztalgikus beszélgetés 10. percében megkérdeztem egykori igazgatóm, Gali László feleségét, Csonka Anikót: Mit tudsz Aldobolyi Gyuriról? Anikó közölte a rossz hírt, hogy néhány napja már nincs köztünk Gyuri. A megrázó hír után összeraktam egy mozaikképet a kettőnk kapcsolatáról, ami csak egy torzó. De úgy gondolom, róla, a szabadfoglalkozású zeneszerzőről, dalszövegíróról, filmrendezőről, karmesterről, film-és tévésorozatok betétdal írójáról, musical- és sanzonszerzőről, költőről, színpadi darabok alkotójáról aligha tudna bárki is teljes, pontos képet adni.
A személyes ismeretség is csak csonka torony az ő sokszínű magaslatához képest.
Mikor fellapozom a Wikipédiát, mindössze egy gyenge vázlatot találok, neve mellett nem írják, mert nem írhatják, hiszen nem kapott Kossuth-díjat. Pedig mennyi lézengő ritter tulajdonol magas címet és élete végéig járó magas money-t, egy agyonkoptatott dallamon született nótával akár. Gyuri láthatólag ezekre a külsőségekre nem adott, önmagát nem tolta be miniszterelnöki, miniszteri székek közelébe. Úgy gondolom, rosszul adminisztrálta magát, az önreklámra nem sokat adott, noha a hiúság fényét hordozta homlokán és minden mosolyában, de ő is úgy gondolta, hogy a letett munka, a tehetség elég beszédes, majd valaki betolja őt is az adományeső alá,—- ernyő nélkül.
SÚGÓ NÉLKÜL verseket csak olyan ember tud megírni, aki a színházi miliőt ismerte mélyen, bentről, és minden rezdülését értette. Mikor ezt a kötetét a rendezésemben a Varga László Polgári Teátrum bemutatta egy szállodában, meghatódottan köszönte meg, s máig sajnálom, hogy majdnem barátomnak nem fújtam egy kis ébresztőt: Gyurikám! Egy idő után súgó nélkül nem megy ez a szakma, beszippantanak a féltehetségek, a senkijankók, a hitetlen hízelgők, s mivel a hiúság vásárában szeretsz élni, elvisznek a kietlen mezőkre. A tehetséged ne add olcsón, mint teszed most. Gali László kinevezett zenei igazgatónak a Gárdonyi Géza Színházban. Remek dolgokat vittél a színre. De Gali már nincs itt, homályban nem csillan az Isten adta tehetség!… Sajnos, nem mondtam, miközben a hallgatás közege mindjobban felerősödött körülötte.
Rendkívül intuitív volt, érzékeny lélek, erről dalai is beszélnek. Ha valami megragadta, beszippantotta és már készült is az új mű. Egyszer bejött egy Shakespeare próbára. A nyitó képben, a tengerparton, életem egyik érzékletes dombjának tetején, egy óceán-parti szerzeményemet, egy leopárd kúpcsiga házát fújtam. Gyuri csak ült, hosszan eltűnődött, és erre az ihletre megírta a dráma zenéjét.
Sokáig rezegtünk még együtt. Felkértek a Csokonai Színházban a Mekk Mester rendezésére és én zeneszerzőnek Gyurit gondoltam ki. Csutka István igazgató ezt az ötletet elfogadta. Én megírtam a verseket, de Aldobolyi azonnal kidobta azokat és saját költeményeit illesztette be a darabba. Remek és értelmes egység kerekedett így ki.
Attól kezdve, hogy újak jelentek meg az Eged hegy alatt, és elfoglalták a teátrumot, a mi kapcsolatunk is megakadt, de ez a húr el nem szakadt, mert gyerekkorból indult minden, amit szeretetnek hívnak, rajongásig szerettem. Édesanyám legkedvesebb énekese volt Korda Gyuri, így áthatottan kedveltem vele együtt. Ma is,ha felcsendül a Bocsánat, hogyha kérdem dala, a tiszaföldvári meleg kemence mellett vagyok és könnyezem. Ha a Régi ház körül dalt énekli Kovács Kati, megáll minden körülöttem, mert minden úgy van, ahogy Eger megbecsült énekese dalolja:
Az állomás megváltozott, mint az élet,
a vonatból búcsúcsókot intek még.
Szegény anyám most még mosolyogni próbál,
majd elmegy ő, mint az eső, ömlik a könnye.
A régi ház körül öregszik minden,
a kert, a fák, a fal, a bútorok.
A régi ház körül nagy élet nincsen,
bezárja jól anyám az ablakot.
A régi ház körül öregszik minden,
s a gyorsvonat velem tovább robog…
Egy kisgyerek dereng emlékeimben,
egy kisgyerek, ki már nem én vagyok.
Anyám elment, nincs annyi könny, ami a hiányát betöltené.
Gyuri elment és nincs, ki tovább dalolja nekem az életem.
Átmentem a szivárvány alatt, de nem ragyog fenn a nap, esik bennünk az eső.
A Lila orchideák illatát elvitted magaddal és szakad, Hull a hó a kéklő hegyeken, rápöttyen minden kiélezett idegszálra.
Porosodnak könyveim a polcokon, ahogy emlékeink is a kidobásra váró konténerek előtt. Zeneszerzőként, karmesterként és a Magyar Rádió egykori művészeként évtizedeken át kísérőzenéket írtál rádiójátékokhoz, kabaréjelenetekhez. Kabaré, hogy ennek írott nyoma sincs. Stúdiófelvételeid zöme a Magyar Rádió belső archívumának kazettáin,szalagjain porosodik, soha nem adták ki őket lemezen vagy hanghordozón. Haláloddal sírba szállnak azok is, mint megannyi színházi produkciód? Fájdalom, de azt gondolom, igen, mert nincs gondoskodó művészetemlékezet. Fel a kezet, felekezet!
Hosszan zaklattam a Mesterséges Intelligenciát, hogy írja meg termékeny évtizedeid listáját, de csak ezt a választ tudta adni: Megértem a kérdést, de a rövid válasz az, hogy egyetlen online felületen vagy gyűjteményben sem létezik egyetlen „teljes lista” Aldobolyi Nagy György minden egyes szerzeményéről.
Döbbenetes!
Svejk voltál a hátországban, és a Rocsderbin sem győzhettél, te Liliomfi, Charley nénje. Bolondok bálján voltál vőlegény. Hét tonna dollár sem, de jobb hírnév sem jutott ezért. És ezért Hull ( bennem) a hó a kéklő hegyeken. Léptünk nyomát belepi a hó, s hogy visszataláljak hozzád, írom emlékező soraimat. Sokat jártam túl a tengeren, s hogy visszataláljak és ne ragadjak be az emigráció ragacsos útjába, dalod sokat segített ebben, mert vallom veled: szívet cseréljen, aki hazát cserél!… Nem akartam félig élni valahol és mindörökké visszavágyni, mint a bukovinai székely, aki így vall Kanadában: „A hazai földjeimről álmodom Károly, sokat, visszaálmodom magam. Nagyon szépeket álmodok, még olyanokat is, amik meg sem történtek, csak szerettem volna. Kanadáról sohasem álmodok. Meg vagyunk most már öregedve, s megszoktuk itt, mondjuk, hogy megszoktuk, hogy ne fájjon, érted, Károly, mi ez, hogy ne fájjon? Az álmom hazavisz. Az álom bennem van. Néha elfelejtődik, hogy erősebben törjön elő valahonnan.
Hát, ez volt az életünk.”
Léptünk nyomát rég belepte már a hó. Vissza hozzád hogyan találjak?
Ha reményerősítés kellett, feltettem A festő és a fecskék számodat, mert ha megfáradunk, hitet vesztünk, legyen egy fecskepár, ami kirángat a depresszióból.
Fülbemászó zenei világot teremtettél, dalaid önálló slágerekként nem csak hogy bevonultak a hazai popkultúrába, de belebújt az elménkbe, szívünkbe, és daloltuk veled, a te gyönyörű műveidet..
Hogy Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét: a dalaidat? Az lehetetlen, mert azokat Hét tonna dollár sem moshatja ki elménkből, szívünkből, hangszalagjainkról. Mert azok belénk olvadtak, összeforrtak velünk, miként te is. Viszünk magunkkal a sírig.
Kedves Liliomfi, te Éjféli lovas! Kutyakomédia volt az egész. Bolondok bálján voltunk Svejkek, Vőlegények, de ebből Ennyi elég!
Ez nagy falat volt és keserű, de le kell nyelnünk! Isten veled. Találkozunk, talán nem is olyan soká.
Köszönet mindenért!
Szíki Károly