Beszélgetés Dr. Fekete Zoltánnal, Mezőkövesd polgármesterével, a Matyó Világtalálkozó kapcsán.
Dólya. Zsákutcás történelmünk szemléltető példája. Az 1900-as évek legelején kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk, akik az idő kolbászkerítésein lassan lecsorogva összeolvadnak az indián felőrlések mintáján a nagykohóban. Voltak azonban olyanok is, akik a jobb megélhetés reményében Mezőkövesdről elindulva Nagy-Magyarország keleti részein próbáltak szerencsét. Ők alapították Dólyát.
Ott azonban az ármány becsapta őket, az ígérettel szemben se jó föld, se víz nem volt, csak küszködés! A csibész, L. S. elcsalta őket, s becsapva a mezőkövesdi matyókat, ellopott tőlük házat-hazát. Ők mégis szembementek a kudarccal és sorsküldetéssel megalapítottak egy falut, felépítettek egy templomot, amikor a Kárpátok-Géniusza (Ceausescu) és terrorista legényei a falvak és templomok felszámolásába kezdtek éppen.
Nemzeti példaképek ők, dólyaiak a Partiumban, kik Margitta és Zilah között új hont létesítettek és azt meg is védték. 100 év múlva rájuk akadtak a mezőkövesdi testvérek és most már összetartoznak.
Mezőkövesd polgármestere július 3-9-ig Matyó Világtalálkozót szervez. Ebből az alkalomból kerestem meg hivatalában és készítettem vele ezt az interjút.
- Ha jók az értesüléseim, jeles évfordulód következik augusztusban!
- 1963. augusztus 15-én születtem. Miskolcon láttam meg a napvilágot, mert akkoriban nem volt még kórház Mezőkövesden. Iskoláim már a matyó fővárosban végeztem el.
- Voltam itt olyan rendezvényen, ahol pedagógusokat tüntettél ki.
- Én jobban szeretem a tanító kifejezést, mert az jobban mutatja a céltudatosságot.
- Tiszaföldváron nem régiben avattunk egy emléktáblát két meghatározó tanítóm emlékére. Volt meghatározó tanító az életed hajnalán? Ki maradt meg az emlékeztedben?
- Több ilyen is volt. Kettő bizonyosan meghatározta a további életemet: osztályfőnököm az általános iskolában, Sipos Feri bácsi, aki földrajzot tanított, de kirándulások szervezésével a természet szeretetére tanított meg bennünket. Biciklis útjaink során egy életre szóló élménycsomagot adott át.
- Ez megmaradt neked, ezért is hívhatnak a biciklis polgármesternek. Lírikus alkatod tőle örökölted?
- Ő inkább szemlélődő és csodálkozó volt. Talán ezt kaptam tőle legmeghatározóbban.
- Másik tanítód, akit említettél?
- Ő Bardovics Feri bácsi volt. A történelemszeretetet örököltem tőle. Szenvedélyesen vezette az óráit.
- Innen jön a beszédeidben való mélyre ásás igénye?
- Azt hiszem, ebben nagy igazság van. Mert nem az elénk tett írásos szöveg a lényeg, hanem ami annak mélyén rejlik.
- Mélyre ásás!… nem mindennapi volt az életed kezdete.
- Igen. Édesapám a születésem előtt 6 hónappal meghalt. Kis vasúti őrházban laktunk, a lehető legegyszerűbb körülmények között. édesanyám egyedül, egy vasúti iroda dolgozójaként nevelt fel nagy szeretetben. Mindent megtett, hogy abban a nem túl nagy jólétben ne szenvedjem hiányát semminek. Vallásosságomat is tőle örököltem. Mindig mondogatta: akármilyen körülmények között is élünk, ha Istenben bízunk, akkor minden megvan! Áldott legyen a gondoskodása!
- Nehéz gyermekkorod volt?
- Inkább szépnek mondanám, hiszen anyám foglalkozása megengedte, hogy már 1978-ben 30 napig utazhattam Nyugat-Európábna vonattal, szabad jeggyel. És a meghitt napokban vele is kimentem a határba állatokat nézni, növényeket tanulmányozni. Elmélkedtem, s megőriztem ezt a gondolatot: valami nagy-nagy szeretet hozta össze ezt a világot, amiben élünk. Mert mindenben szépség van, még az elpusztult állatban is, ami élete végén még más élőlényeknek szolgál táplálékul.
- Középiskoládat a Szent László Gimnáziumban végezted el.
- Matek-fizikai tagozaton szereztem érettségit.
- A te lírikusi alkatod ismervén ez meglep engem!
- Én bebizonyítottam, hogy ha valaki nem fogékony arra, hogy ezt a két tárgyat elsajátítsa, annak lehet heti 100 órát is tartani, akkor sem fog rajta semmit. Én ennek példaadója vagyok.
- Mert az iskola…
- Mert én! Hiszen az iskola nagyon jó volt, ma is szívesen és nagy szeretettel gondolok vissza azokra az évekre, meg kiváló tanárainkra. Közülük csak egy meghatározó személyiséget hadd említsek meg: Csendes Bandi bácsit! Ő klasszikus értelemben igazi tanító volt, aki nem csak az óraanyagot adta le, hanem mindenről, az élet nagy dolgairól is beszélt. Ezzel nagyon sok impulzust és muníciót adott.
- A vasutasság, mint családi örökség maradt benned és ez indított tovább?
- Távközléstechnikai műszerész szakmát tanultam. 1983-ban a vasútnál helyezkedtem el, ott újabb képesítéseket szereztem, de valami többet akartam. Belevetettem magam a közélet sűrűjébe. Ott találtam magam a Jurta Színház rendezvényein, amikor még békésen megfért egymás mellett Csurka István és Magyar Bálint, Haraszty Miklós meg Für Lajos. Sokan nem tudják már, mi volt a Jurta Színház. Közel volt hozzá a Fradi-pálya, s nekem a Ferencváros mérkőzéseire bérletem volt.
- Beszippantott Budapest?
- Átjárt a gondolat: nem biztos az, hogy én a vasúttól akarok nyugdíjba menni, de bárhogy is lesz, Jurta-béli tapasztalataim valami többlet tudás megszerzésére ébresztettek.
- Voltál villanyszerelő is, de mikor doktoráltál?
- Rájöttem azokon az ellenzéki összejöveteleken, hogy nagyon szegényes az én ismeretanyagom. Irigyeltem azokat, akik szellemi gazdagságban tűntek elő, ezért gőzerővel kezdtem el olvasni. Először a stencillel terjesztett szamizdat kiadványokat, az Amerikából hozott könyvek másolatait faltam. Beiratkoztam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi karára.
- Mi a különbség aközött, ha a vasutas mond okosságot és aközött, ha a vasutasból lett jogász mondja ugyanezt?
- Meghallgatták akkor is ott, ahol 20 évig szolgáltam, de ha már valaki neve előtt ott van a Dr., lehet, hogy nem mond nagyobb okosságot, de akkor már jobban odafigyelnek.
- Hogyha egyszer sok időd lesz, mit szeretnél csinálni?
- A matyó eredetet tovább kutatni, a hímzésvilágon keresztül azt az örökséget visszafejteni. Ugyanis vannak olyan dokumentációk, melyek a matyóhímzés tulipánjait tartalmazzák.
- Ez a visszafejtegetés, meg hogy a Szociális Osztály vezetője is voltál, talán innen örökölted a mások iránti érzékenységed, így a Dólya felé való fordulásodat is?
- A hivatalba kerülésem idején már rebesgették, hogy van egy 4. matyó település is, valahol a Partiumban. Mikor meghallottam a történetüket, hogy innen mentek ki a jobb megélhetés reményében, mondanám én: a csábításnak engedve, akkor már megérintve, alaposabban utánanéztem ennek a történetnek. Én ezt egy jelképnek látom, mert sokáig úgy kezeltem, hogy voltak az amerikás elvándorlók, akik dolgoztak, hazajöttek valami pénzzel és földet vettek, ebből lett a Dollárhegy, de rá kellett ébrednem, hogy voltak olyanok is, akik elmentek kelet felé, ami akkor még ugyanazon ország része volt. Amikor rájöttek, hogy becsapódtak, a konokság nem visszafelé hozta őket, hanem a megmutatás ösztöne munkálódott ki bennük: meg akarok és meg tudok élni abban a nehéz helyzetben is!
- A bizonyítás matyó-ösztöne?
- Igen. Mert ahogy elmentek, ugyanúgy hazajöhettek volna, mint az amerikások közül igen sokat, pedig az messzebb van. Ha nem is annyira nagy falu, mint Tard, meg Szentistván, igenis a mi véreink, a mi retyerutyánk ők, akik fölött átugrott a határ!
- Mert jött Trianon gyalázata.
- Az 1920-ban meghúzott gúnyhatáron az első időben nagyon sokan átjöttek, de ők maradtak Dólyán, mert matyók voltak! Ha a Jóisten azt rendelte, hogy ott kell élniük, akkor ők aszerint éltek tovább, még ha elnyomatásban is. Nem Székelyföldön történt mindez, ahol egy tömbben élnek a magyarok, s így viszonylag könnyebb egy közösséghez tartozni, mert sokan vannak, s nehezebb megbontani az egységüket. A Partiumban Trianon után erős románosítás indult be, de ennek ellenálltak a dólyaiak.
- Milyen volt az első találkozásod velük?
- Mintha a saját utcámba kerültem volna, olyan volt, mintha ott sétálnék gyermekkoromban, a Szemere Bertalan utcában. Ugyanazok az arcok jöttek velem szembe, kézfogásuk is ugyanaz. Megható érzés lett úrrá rajtam.
- És a templomban?
- Mintha nem ott, hanem itt lennék részese egy misének. Nem tudom, mi lehet az oka, ha a meghúzott határon átmegyek, a legkisebb templom is tele van szép ruhába öltözött emberekkel és a szent mise elejétől a végéig énekelnek, s többet állnak, mint mifelénk.
- A meghúzott határ hogyan alakította át így a lelkeket?
- Talán azért, mert nekik minden percben ki kellett fejezniük azt, hogy egy közösséghez tartoznak, s amikor együtt vannak, egymást kell erősítsék.
- Templomépítésük, megvédésük… ?
- Ez is ahhoz tartozik, amit mondtam: az ott élőkben erősebb élnivágyás és rögbe való kapaszkodás van, mint az anyaország elkényelmesedett lakóiban, akik nincsenek kiszolgáltatva idegen szellemiségnek.
- Elkényelmesedtünk?
- Már ötven éve kezdődött ez. Megszoktuk, hogy helyettünk más végzi el, amit közösen kellene. Ott nem így volt. Amikor az első elvándorlók számára kiderült, hogy nincs víz, rossz a föld, az első gondolatuk az volt, hogy: mégis meg kell valahogy élni, mert a család is itt lesz velünk és meg kell teremteni az ehhez szükséges feltételeket. Ez a konok akarat a génjeikben volt, s van. Mibennünk is létezik ez, de el van nyomva. Ennek tudható be, hogy egy kicsi falu templomot tud építeni és azt képes megvédeni is.
- És fenntartani!
- Így igaz! Nézzünk szét csak a környékünkön! Ha nem lenne állami támogatás az állagmegóvásra, számos templom összeomlott volna. Ez Erdélyben nincs így. Nekünk is el kell jutni oda, hogy minden találkozás, minden cselekedet legyen egy ima, mert ez a világ nagyon szépen meg van szerkesztve, csak élni kell tudni benne. És nem tönkretenni, amit a mai folyamat visszatükröz.
- A híres dólyai vendégszeretetről mondj valamit!
- Hát az leírhatatlan, de nem idegen, mert én emlékszem gyermekkorom matyó-szeretetére. Mikor Dólyára mentünk, szinte kényelmetlenül érezte az ember magát, mert ők mindent akartak adni. De főképpen a szeretetüket. Dólya léte azt bizonyítja, hogy a magyar emberben az élni vágyás és küldetéstudat sokkal erősebb, mint azt más náció gondolná. Nem véletlen az, hogy 973, a Pozsonyi csata óta, el akarnak törölni minket a föld színéről. Kiirtani még a nemzet írmagját is! Azóta folyamatosan ezt látjuk, ezt éljük. Ennek ellenére a meghúzott határon túl is élnek magyarjaink, nagyon erős öntudattal élnek!
- Ezt bizonyítja Dólya léte is?
- Nagyon erősen! Mert a Mezőkövesdről elvándorló, sokkal nehezebb körülmények közé került matyók is képesek voltak megmaradni, pedig ki voltak téve mindenféle kísértésnek. 1920-ban fejük fölött átszállt a határ. Már 103 év eltelt, olyan környezetben éltek, ahol azt várták, hogy identitásukat feladják és beolvadjanak.
- Ez a példaadás rakta össze benned a nagy gondolatot: haza kell őket hozni?
- Mikor az I. Matyó Világtalálkozót szerveztük, számomra a legtermészetesebbnek tűnt, hogy azokat a matyókat és leszármazottaikat, akik elmentek szekéren, nekik elmondjuk: jöjjenek haza! Életem legmegrázóbb percei voltak, mikor a nagytemplom előtt szembetaláltam magam a tekintetükkel.
- Csináltattál egy matyó ruhát és felolvastad Pázmándy László: Árva Dólya című versét.
- Örültem a versnek. Én is írtam egy köszöntő szöveget, de az akkor többet mondott. Kavargott minden, érzelmi csúcs volt az az alkalom. Olyan érzés öntött el, mint amikor a messzire szakadt gyermek hazajön és megcsókolja anyja lábát. Megható volt, mikor napokon át kövesdiekkel találkoztam az utcán és sokat felvetették, hogy nekik is vannak rokonaik Dólyán.
- A másik érzelmi hullámvasút: 2011, a kettős állampolgársági eskü…
- Már a kezdés előtt sokat gondolkodtam azon, hogyan csináljam? Felolvasok egy esküt, az nem nagy dolog. De ez más volt, mert a sorok között előugrott a történelem. Először fordult elő velem, hogy a felolvasás közben nem tudtam felnézni a lapról…Átéreztem, hogy a 2004. december 5-i testvérmegtagadás után ugyanők ott állnak előttem, az megrázó volt.
- Ez vitt tovább, hogy hagyományt csinálj belőle?
- Ötévenként tartjuk meg, így határoztam, de a Covid közbeszólt. Most újra megtartjuk, hogy a matyó identitás tudat ne párologjon el.
- Ezt szolgálja az óvodásoknak készített matyóruha is?
- Ezt szolgálja. 90 gyermeknek varrattunk ilyen öltözetet, s megfigyeltem, amikor magukra öltik, kihúzzák magukat benne. Erősíteni kell ezt a tudatot minden emberben, mert nem halt meg az öntudat, csak szunnyadozik. Ebbe tartozik ez a második matyótalálkozó is. Olyan programokat állítottunk össze, amelyben a szűkebb hazánk alkotói mutatkoznak be: zenekarokkal, írókkal, művészekkel és a testvérvárosok delegációjával együtt ünnepelünk. A dólyaiak most már nem visszajönnek, hanem hazajönnek! Nekünk kötelességünk, hogy segítsük minden lehetőségünkkel azokat, kiket a Jóisten odavezérelt. A családhoz való tartozás felelőssége az, hogy segítsük azokat, akik elmentek, mert a mi véreink! Ez a határ nekünk semmit nem jelent, nekik sajnos még igen!
- Fontos-e hogy egy könyv megjelenjen róluk?
- Én minden évben elolvasok 80-90 könyvet, tehát olvasok. Már csak ezért is fontos lesz ez a kötet. Mehet a világ bármerre, fejlődhet elektronikusan magasra, ami le van írva, ha megcsapja a nyomda illata az ember orrát, ha villany nélkül is olvasható, meg kell jelenjen. Utódainknak fontos ez elsősorban. Az elmúlt évtizedekben sok olyan kövesdit veszítettünk, akik iszonyatosan sokat tudtak, de örökre elveszett az, mert nem írta le senki. Ezért fontos, hogy Dólya története írásba legyen foglalva. Bármink is van, és utódaink számára meg kell őrizni, azt igenis le kell írni! Ezt a Dólya-könyvet is leveszik az unokáink és beleolvasnak majd, ebben biztos vagyok. Ezzel elősegítjük és biztosítjuk a folytonosságot.
- Köszönöm az interjút!
Szíki Károly