Óceánba szórták hamvait – végső búcsú a Color együttes alapítójától.
„Számomra az jelenti a boldogságot,
ha saját zenét komponálok, és azt adom elő” (B.T.)
Bokor Tibor 1955-ben született és két testvérével, Gyulával és Attilával hárman hozták létre Debrecenben a BOKOR nevű együttest, amely később a Debreceni Orvostudományi Egyetem zenekaraként DOTE, végül Lámer Emil gitárossal és Pólya László csellistával kiegészülve Color néven működött tovább. A Color zenekar elsőként törte át a falat, vidéki zenekarként nagy sikereket elérve.
Új színfoltot jelentett a magyar zenei világban: progresszív, melodikus, szimfonikus rockot játszottak, remek hangzással, minőségi vokálokkal. A legsikeresebb számot, a Féltelek című slágerüket azóta sokan feldolgozták.
Prológus
– Tragikus hirtelenséggel elhunyt Bokor Tibor, a Féltelek című szám zeneszerzője. Mi történt december másodikán?- kérdezem a Los Angelesben szolgáló Jakabffy Zsolt lelkészt.
– December 2-án egy masszív szívrohamot kapott az egykori Color együttes basszusgitárosa, énekese. Nem infarktust, hanem rohamot. Bevitték a kórházba, azonnal megműtötték és 3 stentet ültettek be. De időközbeni oxigénhiány miatt komoly agykárosodás is érte, s végül belehalt. Egészségesen élt, mindenkit intett, hogy vigyázzon magára, s mégis ő ment el…
– Te búcsúztattad?
– Először a San Fernando-i református templomban, ahol szolgálok, majd pár nappal ezelőtt, március 11-én, szűk családi körben szórtuk el hamvait az óceánba. A megemlékező gyászistentiszteletet vissza tudod nézni a www.twitch.tv/sfvmre oldalon.
Az indulás évei
Elmélkedem a ’80-as éveken, amire korunk-karrier-lista karrierista (mert éles a lista)- személyzete csak alig-alig emlékezik. Ha megteszi, azt is csak igen finoman, miközben szociál-állapotnak mondja-hazudja, pedig aki benne élt vagy megtébolyodott, vagy utat veszített bent és menekült ki. Eben és ebben éltünk. Kitüntetett figyelmet érdemelne, aki túlélte, de: mit nekem a múlt, ha sokakban kifordult a nemzeti tudat, az akkori is!
Bokor Tibor, a három Bokor-testvér közül a középső, 1955-ben született a hajdú-bihari Pocsaj-Esztáron. (Haknijaink egyik célállomása volt ez a község is, nem feledhetem, mert részese voltam annak a mélyen tartott településnek, de csak fújtuk a dalt, a bátorító énekeket Szabó Viola népzenész kollégámmal. Itt találtunk Tiborra is. Házát behunyt szemmel megtalálnám. Fáj mindem ott benn, hogy erre emlékezem.)
Ő volt a Color motorja, megalkuvást nem ismerve, maximalista módon hajtotta magát és társait, hogy a csapat minél magasabbra jusson.
Egy szerencsés Los Angeles-i napon kérdeztem őt: Mi hajt, hogy elhagyd, új honra cseréld a hazát, Pocsajt, Debrecent és a zenei karriered hajnalán kilépj a világűrbe? „Én egy állandóan elégedetlen ember vagyok. Egyben saját magam legkeményebb kritikusa is, és mint alkotó művész, mindig jobbat akarok. Nekem mindig az volt a legfontosabb, hogy hogyan szólalunk meg élőben. Ezen ügyködtem a legtöbbet. Mi, a három Bokor, annyira éreztük egymást, ami csak testvérek között lehetséges. ”- válaszolta.
– A legtöbb Color-dal zenéjét te szerezted. Kezdettől imádtad a muzsikát, te pocsaji csemete?
– Jártam zeneiskolába, de nem szerettem zongorázni, pedig tudtam, hogy a zongora nagyon hasznos, mert vizuálisan látod magad előtt a hangokat, nem úgy, mint például a gitáron.
– A műszaki értelmiségi pálya vonzott, de az orvosi egyetemre felvételiztél és ott diplomáztál…
– Amikor a bátyámat felvették a zeneművészeti szakközépiskolából az orvosi egyetemre, nekem is fontos szemponttá vált, hogy aki oda bekerül, annak nem kell bevonulnia katonának.
– Ti lettetek az orvosi egyetem zenekara. Először Bokor, majd DOTE néven…
– Hamar felismertem, hogy testvéreimmel olyan vokális hangzást valósíthatunk meg, amit csak nagyon kevesen tudnak. Ez volt a mi erősségünk. A debreceni formáció 1976-ban megnyert egy amatőr zenekaroknak rendezett országos versenyt, a következő évben pedig a Ki mit tud?-on az első helyet érdemeltük ki.
Ikaruszi zuhanás
Mikor karom felemeltem,
Földi súlyomat elfeledtem.
Elfeledtem, hogy vállam nyomja
Ezer felhő fénylő gondja.
Ha felszállhattam hozzád,
Miért nem adhatod áldásod rám.
Ha elengedtél, hogy szálljak,
Miért nem adtál hozzá szárnyat.
Tán azt gondoltad,
Régen várom
Ikaruszi zuhanásom…
– Két nagylemezt és 3 kislemezt készítettünk. A hetvenes évek végén külföldön turnéztunk, jártunk Svédországban, a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, az NDK-ban és Lengyelországban is.
– 1978-as Táncdalfesztiválon a második helyen végeztetek.
– A Fényes kövek című számunkkal.
Csepeg a csendes eső, csepeg…mindenki elmegy, távozik, mindenki mássá változik. Mindenki kerget álmokat…
A hajó csendesen siklik a Csendes-óceán hullámain, mind bentebb a parttól, az elszakadás keserű perceihez közelítve. Jakabffy Zsolt lelkipásztor angolul búcsúztatja Tibort, szavai arról szólnak, milyen volt a magyar múlt és milyen a kézzel fogható jelen, amikor Kaliforniában orvosként, megbecsült szaktekintélyként dolgozott, egy percre sem feledve zenei múltját.
Az összefolyt emléktöredékekben folytatom a valós és fiktív kérdéseket.
– A Color volt az első vidéki zenekar, amely képes volt a kizárólag Budapestre centralizált könnyűzenei szakmába betörni. A betöretlen hortobágyi pusztán kerestétek a felfelé vezető utat. A Kádár-Aczél rezsim a vidéki létet szinte a teljes elszigetelte a lehetőségektől. Aczél Géza debreceni költő szavát kölcsönözve Ókikötő volt Debrecen is.
– Óriási dolognak számított az a fesztiválsiker, hiszen semmiféle szakmai kapcsolatunk nem volt. Egy zenekart vidékről menedzselni, az felért a lehetetlennel. Aztán egyszer csak hirtelen ott találtuk magunkat a televízióban.
– Az Új színek című második nagylemezetekre négy évet kellett várnunk. Miért?
– Vajúdás, kínlódás és dilemma szállta meg a csapatot. Már nagyon bennem volt a mehetnék egy csomó minden miatt. Az volt a szándékom, hogy elkészítjük még ezt a lemezt, aztán elhagyom az országot. Aztán kitudódott, hogy le akarunk lépni, ami miatt mindenféle kellemetlenségek értek. Nem kaptunk útlevelet, vizsgált a vám is… Még inkább megerősödött bennem, hogy nem maradok egy olyan országban, ahol meghurcolnak azért, mert ott akarok élni, ahol azzal tudok foglalkozni, amit szeretek.
– Ki jelentett fel-be?
– Sejtésem van csak. A harmadik album kiadatlan maradt, egészen 1999-ig. Elsőként 1982-ben Attila testvérem hagyta el a hazát akkori feleségével, Bánfalvy Ágnes színésznővel. Svédországba, majd Franciaországba, végül az Egyesült Államokba költöztek.
Az Újvilág földjén
– 1984-ben távoztam Gyula testvéremmel Amerikába.
– Ahol elsősorban orvosként értél el sikereket. És a nagy zenei álom?
– Már elmúltam huszonnyolc éves, mikor szabad földre tettem a lábam, és nem beszéltem jól angolul. A zene hiába volt a véremben, kapcsolat nélkül Amerikában a nulláról zenei pályafutást indítani lehetetlen. Belekerült egy kis időbe, míg ezt felfogtam és elfogadtam.
– Kapcsolatba kerültél a kor egyik legnagyobb világsztárjával, aki felajánlotta neked a segítségét.
– Egy építész ismerősöm, aki éppen Lionel Richie házán dolgozott, odaadta neki az anyagomat DAT-kazettán. Richie meghallgatta és jött egy telefon:Hello Tibor, Lionel vagyok! Találkozzunk és hozd el a zenéidet!
– Elvitted?
– Azonnal és nagy reménnyel mentem. Persze a nagy ígérgetésből nem lett semmi. Visszaröppentem a realitás talajára és folytattam az orvosi praxisomat.
– Vége? Befejezted?
– Nem ért véget a dallam, azóta is folyamatosan írom a dalaimat. Számomra az jelenti a boldogságot, ha saját zenét komponálok, és azt adom elő.
– Az azóta eltelt sok évben többször is felröppent a hír, hogy a testvérek visszatérnek Debrecenbe és újra színpadra álltok, ám ez nem valósult meg. Sokáig vártuk, hogy újra élőben látjuk a Colort.
– Nem tudom, megvalósul-e még ez a találkozó. Ez a halogatás részben az én hibám is, túlságosan maximalista vagyok. Annak semmi értelme, hogy csak úgy összeállunk és úgy játsszuk el a számokat, ahogy régen. Nemcsak azoknak szólna a zene, akik annak idején is szerették a Colort, hanem azoknak is, akik először hallják.
Ezt már csak a nagy mennyei sereg
hallgatja meg.
Szelíd hullámokon ringatózol a hajó fedélzetén tovább, kicsi kosárba zárva.
Epilógus
A magyar zeneirodalom legszebb számával búcsúzom tőled, Tibor. Címe: Féltelek. Egykor Debrecenben volt lehetőségünk a kommunizmus súlyos nyomásában arról beszélni, mi fontosabb: élni vagy ölelni? Mondtad: élni s ölelni, mert a kettő elválaszthatatlan.
Hozzásimultunk az elnyomáshoz, de nem fogadtuk be. El sem fogadtuk. Ebben a viszonyulás-borzalomban és bonyodalomban meg lomban, hatalmas terveket szőve szorítottad a hitben gazdag, eszközökben szegény magyarok szívét. Féltettük egymást, de bele-belerohantunk egy-egy elvtársnő meghívásába, kik vörös arccal mondták és agresszorként ismételték: miért ez a lázadás a szép kommunista eszme ellen?
Túléltük. Én még élek. Téged kiszórtak a Csendes-óceán hullámaiba.
Micsoda reményteljes indulás volt a te családi vállalkozásod, együttes-formációd hitével, hogy lehet és kell lázadni a Kádár- kokott kollekcióval szemben. Nem lehetek elég durva, mert elűztek, kipöcköltek Amerikába. A lázítókat elsodorták. Ti szorítottátok egymás kezét, de Amerika tovább szakított benneteket. Egyik testvér Bostonba került, tőled 6 órányi repülőútra.
Még hallattad hangod, üzentél B. Tóth Lászlónak, küldtél egy-egy életjelet, de nem tudhattad, hogy Laci is a megélhetéséért küzdve csak formálisan figyel oda, csupán hivatalból. A Retro Rádió megtűrt, ide-oda tologatott egyvelegbe keverve játszott nagyon ritkán Colort. Tudtad, volt róla sejtelmed, hogy ez az adó éppen az igazi értékek kifejezésére,és nem lefejezésére szerveződött, de ma már saját sztárjainak és gügye számainak kiszolgálásával aláz halomra ezreket, kik a magyar zenekultúra értékeit adták egykor. Megy a gagyi magyi-rep, mert jól fizet, meg a Bye, bye Szása kaszál. Nincs értéke ma már a te reformer elképzeléseidnek, hogy lehet másképpen, hogy Pocsajról indulva megváltó hittel megtelhet a magyar kultúra, ahogyan hittük a ’80-as évek elején mi is Debrecenben, kicikizve a nagymellénnyel érkező sablon-humor egyveleget, Sándor Gyurit, meg a hatalom hamisíthatatlan sunnyogóját, a Hofit.
Valamit mind akartunk 1980-tól kezdődően, de sok volt a cenzorrima, akik beidéztek bennünket a hatalom kalitkájába. Erről Csengey Dénes, Görömbei András szólhatna, de halálukban nincs már szó, s mégis: vannak még Bertha Zolik, akik örökös megvesztegethetetlenek, lefizethetetlen tanúk. Hajrá, Zolik!
Féltettelek, de aztán azt mondtad Los Angeles közelében: miért, hiszen látod, szép házam van, a gyógyászatból jól megélek. Amire azt mondtam: a végső feledéstől féltelek. Mert lehet, írsz egy-egy számot, de a hazai habosított celeb-valami átcsapott az értékek felett. Mondják: Olcsó hídon árulják a legborzalmasabb reppereket és mindazokat, akik felismerhetetlen hangú celeb-primadonnák. Bealkonyult annak, amit megmutattál Debrecenben, ahol szétfeszítette a termeket a koncertetek. Közben szép lassan kiosztották az elvtársak a koncertlehetőségeket, a koncertek Konc-szerzetekre tagozódtak.
Éltünk és fürösztöttük arcunkat a kaliforniai napsütésben, távol minden szorongástól, zajtól és csörtetéstől. Feledhetetlen, felülmúlhatatlan élmény mind, mi összesereglik és egy emberi maradékként belém ég, még Jakabffy Zsolt példázatos emigráns sorsú Los Angeles-i prédikátor vigyázza elmeneteled, az óceán nagy felfaló egyetemében való eltűnésed előtt egy intő szót mond: ilyen voltam, de minden leszek.
Utószó
Mikor Jakabffy Zsolt barátomat kérdezem Tiborról, így összegez:
– Tibor nem tartotta magát távol a magyar rendezvényektől, így volt szerencsém néhány esetben előadásim után találkozni vele. Szerény, kedves ember volt, mintha nem az orvostudomány jeles személyisége és a magyar könnyűzene meghatározó alakja lett volna. Pedig az volt. Címet cseréltünk és ment minden a maga langyos útján. Ma már sajnálom, hogy nem voltam bátrabb ebben a kapcsolatban. Már késő. Hamvait széthordta a Csendes- óceán habjaiban a hűvös kaliforniai szél.
Minden magyart megrázott a halálhír Los Angelesben. Pereházy Miklós barátom, a Magyar Ház vezetője, kinél Tiborral számos alkalommal találkoztam és beszélgettem, ezt írta:
Kedves Károlykám! Ott voltam Dr. Bokor Tibor egyházi búcsúztatóján, valamint a házában, a közeli barátok részére rendezett fogadáson is. Tibor egyházi búcsúztatása a zsúfolásig megtöltött San Fernando-i református templomban, Nt. Jakabffy Zsolt lelkipásztor rendkívül színvonalas gondozása útján történt. Andrea, Tibor rendkívül kedves, okos és nagyon szép felesége, Tibor tragikus hirtelenseggel történő elmenetele napjától kezdve végigsírta a búcsú napját is, de a sok sírás közepette is nagy figyelmet fordítva mindenben helyt állt. Kiválóan megszervezett búcsúval vált el szeretett férjétől, Tibortól, a kiváló orvostól, a mindig segítőkész jó baráttól, a közismert, magvas gondolatokat képviselő zeneművésztől, a Color együttes frontemberétől, szeretett Barátunktól.
A hajó még távolodik a parttól. Jakabffy Zsolt lelkész búcsúbeszédét tartja.
A hajó, mint az élet szerves része, a szív, egyszerre megállt. Két ember lépett a kosárhoz, melyet két kötélen engedtek le a víz sodrásáig. Ott megbillentették és Tibor hamvai elterültek a tornyosuló hullámokon. Fehér rózsaszirmok hullottak utána. Fehér rózsaszálak szálltak alá. Csak egy perc volt, egy pillanat. A hajó a kikötő felé fordult és néma csend vette át hatalmát. Egyszerre minden érthetetlenné és semmivé vált. Csak a hit és remény maradt: találkozunk Tibor! Pocsaj, Debrecen és Los Angeles után Krisztus közelében, mikor te már a szentek oldalán ülsz.
(A szórásról szóló kisfilmet Hollywoodban, a mind sikeresebb filmes, Magyar Zsolt készítette. 2 évvel ezelőtt felvett interjúmban beszélt Bokor Tiborról. Ma már csak ennyit írt: Kedves Károly! Tibor nagyon kedves barátom volt és azt akartam, hogy méltó módon tükrözze a búcsúztató video azt a meghitt hangulatot amit ott éreztem a hamvai búcsúztatásánál. Barátsággal, Zsolt.)
Csend ül a magyar Alföldön, Pocsajon és Debrecenben. Fájdalmas, fojtogató csend.
Szíki Károly
Kép: youtube