Hetvenesek Társasága – hét évtized közös hazában
1998-ban elindult egy sorozat a Polisz, majd az ezredfordulótól már, folytatólagosan, a Napút folyóiratban, amelyben az adott évben hetvenedik életévüket betöltő ismert személyiségek vallanak életükről, pályafutásukról. Az idén, immár bővített könyvformátumban, az 1952-ben születettek kerültek a válogatásba. Szondi Bence kiadóvezetőt, valamint Bognár Antalt, a kötet szerkesztőjét, a sorozat ötletgazdáját kérdezte a Gondola képviseletében Molnár Pál, a Présház főszerkesztője.
– Az eltelt 24 évben mennyire igazolódott, hogy a hetvenéves kornál kell meghúzni azt a határt, amely alkalmas arra, hogy kellő őszinteséggel és bölcsességgel valljanak még nem teljesen lezárt életpályájukról az alanyok?
Sz. B.: ‒ Bár magam még messze vagyok ettől a kortól, a sorozat 1997-es induláskor még a szakmában sem voltam, az eddigi több mint 2000 vallomás alapján úgy látom, a hetvenedik életév az a kor, amikor érdemes és van mire visszatekinteni. Már megvan az (el)ismertség és a tapasztalat, megvan a mesélőkedv, de a legtöbb pályafutás még ugyancsak aktív. A hetvenéves kor kiválasztása nem véletlen, megvan a maga története, de ezt halljuk a legilletékesebbtől, a sorozat ötletgazdájától.
B. A.: ‒ Nagyjából ez az az életkor, amit Arany János szavával emberöltőnek szokás nevezni. Ha kivételesen előbb nem volt meg, mint ahogy gyorsan elégőknek adódik kényszerűen, ekkorra általában elkészülhet valamiféle a leltár, az ember már nemigen kezdhet új fejezetet, de pályája választásáról és megfutásáról számot szeretne adni, ha van kinek. A hetven év bizonyos posztokon, némelyik országban kötelező nyugdíjkorhatár is. Akinek megadatik, hogy megérje, azoknak főleg az intenzív fizikai aktivitás mezsgyéje ez, innentől a kortalanság és a bölcsesség rálátása jön, mondjuk, a kiválasztottaknak, miközben persze elvétve akadnak örökifjak. Ha jól tudom, a nagy világkorszakok számításának is alapegysége a hetven év.