Már jó ideje egyedül ücsörögtem a mátrafüredi Avar Hotel buborékos wellness medencéjében, amikor bejött egy mentőmellénnyes kislány és téblábolva kereste a helyét ebben a nem is igazán neki való medencében. Eszembe jutott, hogy talán már én is régóta punnyadok itt, de szemüveg nélkül nem tudtam leolvasni a faliórán, hogy hányóra van. Megszólítottam a kislányt: Drágám, nézd már meg nekem a faliórán, hogy hány óra van. Azt felelte, hogy nem tudja, mert még nem tanulták az órát. Hát hány éves vagy? Hét, válaszolta. És jársz már iskolába? Igen, elsős voltam és az órát másodikban fogjuk tanulni, szól a precíz felelet. Rendben van, ezzel a diskurzusnak vége is szakadt.
Észre sem vettem, hogy a kislány ki is ment a medencéből, mert tovább masszíroztattam a lábamat a buborékozó vízben. Talán két perc múlva vettem észre, hogy a kislány ott áll mellettem és azt mondja, hogy „EGY ÓRA MÚLT TÍZ PERCCEL” Nem akartam hinni a fülemnek. Ez a 7 éves gyerek kiment a medencéből, odament a faliórához és valakitől megkérdezte, hogy hány óra van, majd ezután visszajött a medencébe hozzám és közölte velem, hogy: „Egy óra múlt tíz perccel”. A mai világban számomra egyszerűen hihetetlen volt ez a segítőkészség.
Miután magamhoz tértem az ámulatból még beszélgettünk és kiderült, hogy Nóra egy vidéki kisvárosban él a dolgos szüleivel és a testvérével. Sőt, van egy „öreg” mobiltelefonja is, amit csak a szüleivel való kapcsolattartásra lehet használni.
Hölgyeim és uraim! Fel a fejjel, van még remény. Amíg ilyen tiszta szívű, őszinte segítőszándékú kis Nagy Nórák élnek közöttünk és a világban, addig van, addig lesz jövője a magyaroknak és az emberiségnek is.
(De ne kapjon a kis Nagy Nóra még nagyon sokáig „okos” telefont.)
Budapest, 2026. július 24.
Dr. Somogyi János