Az epidemiológiai és klinikai bizonyítékok visszamenőleg azt mutatják, hogy a berni futball világbajnokság után a német csapat több játékosa is hepatitis-C vírussal fertőzött lett. Ami 1954. július 4-én kora este a berni Wankdorf-stadionban történt, az még ma, 70 évvel később is a háború utáni történelem egyik legnagyobb sport-csodájának számít.
A varázsa annak az esős vasárnapnak ma is töretlen, amelyen az egyértelműen esélytelennek tartott német labdarúgó-válogatott, drámai világbajnoki döntőben, legyőzte a magyar válogatottat. Vezető politikusok szerint a „berni csoda a Német Szövetségi Köztársaság egyik alapító mítosza és a nemzeti identitás kialakulásának fontos pillanata”. Ha hivatalosan nem is, de az NDK-ban is családok ünnepelték a „
berni csodát“.
Ezzel szemben az a tény, hogy a német válogatott nagy része a világbaj-
nokság után hepatitiszben szenvedett, nagyrészt feledésbe merült. Ez a
hepatitis több játékos életébe került. Ez a nyomkeresés azt a kérdést vizsgálja,
hogy a „berni hősök” milyen típusú hepatitiszben betegedtek meg. 1954
októberében kerültek nyilvánosságra a német játékosok körében az első
sárgasági esetek. A „Hamburger Abendblatt” 1954. október 18-án arról számolt
be, hogy négy válogatott játékos — Fritz Walter, Helmut Rahn, Max Morlock és
a cserekapus Bernd Kubsch — sárgaságban szenved. Amikor néhány nappal
később egy másik játékos, Otmar Walter is megbetegedett, a média
érdeklődése is végleg felcsigázódott.
1954. október 22-én az orvosok is nyilvánosan konzultálnak, köztük Prof.
Dr. med. Dr. phil. Hans Harmsen, Hamburg Hanza-város higiéniai intézetének
igazgatója. Harmsen nyilatkozatában összefoglalja az 1950-es évek
ismereteinek álláspontját. Még kilenc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy
felfedezzék az Ausztrália-antigént, majd 20 év kellett ahhoz, hogy a hepatitis A
vírust elektronmikroszkóppal kitudják mutatni, és további 35 évnek ahhoz,
hogy a hepatitis-C vírust azonosítsák: „A sárgaságot a hepatitis vírus közvetíti”.
A hepatitis-A vírusok által okozott májgyulladás
A hepatitis-A vírus (HAV) világszerte előfordul. A fertőzésnek két fő típusa
van: a vírus táplálékkal kerülhet a szervezetbe, vagy hematogén úton terjed. A
2
szexuális átviteli mód elméletileg mindkét entitás esetében elképzelhető. A
hepatitis-A kevésbé gyakori a magas higiéniai normákkal rendelkező
országokban. A Németországban a fertőzöttek csaknem fele külföldön
találkozott a vírussal, s vérkészítményekkel történő átvitel is lehetséges. A
hematogén terjedés jellegzetes formája a „fecskendő-fertőzés”: a vírus
rátapadhat az injekciós tűre, és a szokásos sterilizálás után is életben marad. A
német futballcsapat, a mérkőzés előtt, egy közös injekciós tűvel, C-vitamint
kapott.
A Német Labdarúgó Szövetség (DFB) kezdeményezésére 1954. október
27-én Düsseldorfban összesen 13 játékost vizsgáltak meg, több szakemberrel.
Arra a következtetésre jutottak, hogy „többé-kevésbé az egész válogatott
kisebb májkárosodást szenvedett”. A DFB 1954. november 8-án közzétett
jelentésében „szájfertőzésre” utaltak , „aminek kedvezett az összetartó csapat,
a szokatlan fizikai megterhelés és a világbajnokság utáni pihenés hiánya”.
Egyidejűleg elismerik, hogy a meccs megkezdése előtt „néhány játékos C-
vitamin-injekciót kapott”
Tekintettel az első klinikai tünetek megjelenéséig eltelt hosszú időre, a
gyógyszer okozta toxikus hepatitis és mindenekelőtt, az orális hepatitis-A
fertőzés kizárható. Ez utóbbinál általában átlagosan 30 (15-50) napos
lappangási időt feltételeznek ; ráadásul, a csapaton és Sepp Herberger
szövetségi edzőn kívül, a játékosok környezetéből senki sem betegedett meg.
Feltehetően a játékosok környezetének többsége immunis volt a hepatitis-A-val
szemben. Mivel az 1930 előtt született embereknél a HAV-ellenes antitestek
előfordulási aránya meghaladja a 75 százalékot, Inkább azt kell feltételezni,
hogy a korlátozott terjedési útvonalú parenterális fertőződés volt az, amelyen
keresztül az 1930 előtt születettek a hepatitis-B vagy – C fertőzést
megszerezték. Figyelembe kell vennünk Herberger nemzeti edző drákói
rezsimjét, „aki esténként a szobák kulcslyukaihoz tapasztott füllel járta a
szállodát, hogy kiszimatolja, ki dohányzik még”?!
Valójában számos tanúvallomás utal a parenterális átvitelre. Például a
játékos Horst Eckel 2004-ben egy televíziós műsorban, amely az akkoriban
parázsló doppingvádakat vizsgálta (anélkül, hogy egyértelmű következtetésre
jutott volna), ezt mondta: „Glükózinjekciókat kaptunk, és nem volt minden
egyes injekció személyre szóló.” Ugyanebben a műsorban a Prof. Dr. Franz
Loogen csapatorvost is interjúvolták. A kolléga meglepően nyíltan rámutat arra,
hogy „Rahn egy dél-amerikai útról tért vissza, és elmondta, hogy a brazilok a
meccs előtt mindannyian kaptak gyógyszert. Erre mi azt mondtuk: Igen? – nem
lehetne valami ilyesmit csinálni?”– és nos, akkor jött az ötlet, hogy adjunk a
játékosoknak C-vitamint”. Loogen szerint „nagyon is lehetséges, hogy az
3
injekció során váltak fertőzötté”. Fritz Herkenrath, Toni Turek világbajnok kapus
utódja az injekciók nem megfelelő higiéniájáról adott tájékoztatást.
Herkenrath, aki maga is megbetegedett 1954 végén, arról számolt be, hogy a
világbajnokság utáni mérkőzéseken még mindig adtak helyreállító injekciókat:
„Az orvos forró vízbe mártotta a fecskendőt — és ennyi”. Mai orvosi szemmel
nézve tehát kellően hihető, hogy a „berni hősök” 1954 őszén vagy akut
hepatitisB-ben, vagy C-ben betegedtek meg.
A tünetek
A „Der Spiegel” szerint a zűrzavar akkor keletkezett, amikor „kiderült, hogy Fritz
Walter müncheni szállodájában, ágyban fekve megbetegedett, és két neves
professzor igazolta, hogy „a futballkapitánynak gyomor- és gennyes
mandulagyulladás miatt egyelőre fel kell hagynia a sporttal, és még a
közlekedésre sem alkalmas”. A gyomorrontás diagnózisának nemcsak a
kétszeres gólkirály Rahn visszaemlékezéseiben szereplő találó leírása mond
ellent, hanem a felesége, Gerti visszaemlékezése is, idézve férje szavait:
„Magam is éreztem, hogy Belgium ellen rossz voltam, de egyáltalán nem
éreztem magam egészségesnek. A legkisebb megerőltetés után is elfáradtam,
az ételektől undorodtam. Mintha egy tégla lett volna a gyomrom alatt a jobb
oldalon. — Helmut, sárgaságot kapsz — mondta a feleségem.” Ottmar Walter
1955 márciusában sárgaság miatt ismét kórházba került. Csapattársa, Horst
Eckel itt látogatja meg. A világbajnok csapat több játékosa hetekig nem tudott
futballozni a májgyulladás miatt. Az 1954. október 16-i Franciaország elleni
nemzetközi mérkőzésen (Bern után a 15. héten) már három játékos hiányzik
hepatitis miatt, az Anglia elleni (22. hét) és a Portugália elleni mérkőzésen (24.
hét) már öt játékos. A klinikai tünetek nagyon változatosak voltak. Míg Jupp
Posipal csak átmeneti rosszullétet tapasztalt, és a hamburgi védő egyetlen
nemzetközi mérkőzést sem hagyott ki, addig a nürnbergi Max Morlock hat
hetet töltött kórházban. A világbajnok csapatból összesen nyolc játékos indult
el 1954. november közepén Bad Mergentheimbe, gyógyulni. Máig sem
tisztázott, hogy hány játékos volt ténylegesen kitéve a vírusnak. Úgy tűnik,
egyedül a balszélső Hans Schäfer, aki megmenekült az injekcióktól — egy 2004-
es interjúban megerősítette: „Csak a magam nevében beszélhetek: nem
kaptam injekciót, nem volt sárgaságom”. A 21 exponált játékosból, óvatos
becslés szerint, — bár a cserejátékosokról részben hiányosak az információk —
legalább hatnál (29 százalék) klinikai tüneteket találunk az akut májgyulladásra,
mint a német lapok egyöntetűen írták. Ha Schäfernél több játékos utasította
vissza az injekciókat, és néhány cserejátékos betegségét nem hozták
nyilvánosságra, akkor a tüneteket mutató játékosok aránya megnő. Végül is
kilencen haltak meg májcirrózisban, illetve, májrák miatt.
4
Klinikai lefolyás
A megbetegedés és a lábadozás minden érintett játékos esetében több hetet
vagy hónapot vesz igénybe. Kezdetben mindegyiküknél teljes klinikai gyógyulás
figyelhető meg. Egyedül Otmar Walternél jelentkezik visszaesés 1955.
márciusában és a játékos, elővigyázatosságból, ismét kórházba kerül. Az 1954
utáni években viszont több játékos korai halála szembetűnő, köztük
mindenekelőtt az FSV Frankfurt utánpótlás-válogatott Richard Franz
Herrmanné, aki 1962 júliusában, mindössze 39 évesen halt meg a (boncolással
igazolt) májzsugor következményeiben, annak ellenére, hogy szigorúan
tartózkodott az alkoholtól. Nem zárható ki, hogy Karl Mai (1993-ban 64 évesen)
és Werner Liebrich (1995-ben 68 évesen) korai halálát a hepatitis okozta.
Özvegye, Anne-Marie Liebrich, egy újságíróknak adott interjúban elárulta:
„Amikor nem sokkal a halála előtt meglátogattam a férjemet a kórházban, az
ágya fölött egy tábla volt a következő felirattal: »Vigyázat, hepatitis C«”. Elsa
Mai arról is beszámolt, hogy férjénél szívproblémákat és hepatitis C-t is
diagnosztizáltak.
A legendás hírű Puskás „Öcsi” több interjúban, arról beszélt, hogy a német
csapatot doppingolták. Ezért az állításáért kitiltották az NSZK-ból.
Hogy az aranycsapat ezt a mérkőzést elveszítette, több oka is volt: A
magyar játékosok nem tudtak megfelelően pihenni, ugyanis a svájci ifjúsági
fúvószenekarok másnapi országos versenyének résztvevői, éjjel keresztül-kasul
vonultak Solothurn városkában. Délutánonként gyerekzajtól volt hangos az
egész város és nem készítették fel lelkileg a játékosokat a döntőre.
Szepesi Györgyöt, aki minden megbeszélésen részt vett, az utolsóra nem
hívták meg. Tóth Mihály a második félidőben sérülés miatt csak
statisztaszerepet játszott. Grosics Gyula közlése: A magyar válogatott tagjai sem
gondoltak arra, hogy ezt a döntőt elveszíthetik, hiszen az elődöntőben 8:3-ra
győzték le ezt a csapatot. Mindkét csapat nehéz mérkőzéseken volt túl. Sepp
Herberger nem lankadt: legyőzték Svájcot és Ausztriát. Magyarország legyőzte
Braziliát és hosszabbítás után Uruguayt. A mérkőzéseket először közvetítették
közvetlenül a televízióban; mintegy 90 millió ember nézte a torna mérkőzéseit,
mintegy négymillió fekete-fehér televízión. A magyar vezetést a német csapat
kiegyenlítette, 2:2 után a magyar csapat a folytatásban rengeteg helyzetet
hagyott ki, ráadásul, az Adidas speciális stoplijait használó németek lényegesen
jobban alkalmazkodtak az esőben csúszóssá vált talajhoz.
A korábban két dél-amerikai óriás ellen (Brazilia és Uruguay) nagyon
nehéz meccseket vívó, az elődöntőben 120 perces csatára kényszerült magyar
csapat tagjain a fáradtság jelei mutatkoztak.
5
A 84. percben Rahn gólja után (3:2), a 86. percben Puskás gólját les
címén az angol bíró nem adta meg.Utólag nagyon bánta!
A vilagbajnoksag gólkirálya Kocsis Sándor volt 11 góllal.
Sok német számára a „berni csoda” szimbolikus volt, az elvesztett
világháború. a háborút követö időszak nehézségei utáni a várva várt újrakezdés
jele!
Az erről készült nagyszerü film „Das Wunder von Bern.“ c. film is erre
utal, itt is szó van az egy tűvel csoportosan beadott C vitamin injekcióról.
Az aranycsapat teljesítménye ezen egy vereség ellenére egyedül álló. Ez
volta az egyetlen vereség 1950 és 1956 között.
Rákosi Mátyás is fogadta a magyar csapatot. Nem lesz semmiféle
reorzió!!! Igérte mindenki. Mégis bekövetkezett, A „magyar párducnak” Grosics
Gyulának Tatabányara kellett mennie és többször mellözték.
Motto: a sport tisztaságát a doppinggal szemben mindenképpen meg kell
őriznünk!
A sorok Írója ezért nem ment el a Sepp Herbergernek a Heidelberg melletti,
Hohensachsenban temetőjében található sírjához!
Makovitzky József (Prof. em. Universität Heidelberg es Universität Freiburg i.
Br.)
A cikk német lapok, a német orvosi Hetilap és magyar lapok adatainak
felhasználásával iródott.