Közhely számba megy, de ettől még igaz, magyar az, akinek fáj Trianon. Az a békediktátum, amely hazánk területének és lakosságának kétharmadát vette el tőlünk. A diktátum mélységes igazságtalansága abban is megmutatkozik, hogy a háborúban vesztes országok közül egyedül minket roppantott meg majdnem véglegesen. Különösen nehéz sors várt az elcsatolt területek magyarságára, az ő sorsukról, megmaradásuk esélyeiről próbál képet alkotni a Megmaradás című
kötet, melynek szerkesztőjével, Dr. Rab Irén kultúrtörténésszel, az Ungarnreal című német nyelvű portál alapító szerkesztőjével beszélgettünk.
– A könyv címe: Megmaradás. De melyik? Kis-Magyarország megmaradása Trianon után, vagy a határainkon kívülre kényszerített magyarság megmaradása? Az is kérdés – hiszen a könyv kétnyelvű, magyar és német -, hogy a németeket egyáltalán érdekli-e ez a téma?
– A kötetben nem szerepel az anyaország megmaradásának kérdése, ez messze túlfeszítené a terjedelmi kereteket. Azok megmaradásáról szól, akik határainkon kívülre kerültek és egy másik állam keretei között kellett és kell küzdeniük magyarságukért. Hogy érdekli-e a németeket? A helyzet az, hogy sok olyan német barátom van, aki szimpatizál velünk, de ha Trianonról esik szó, mindig azt hangoztatják, hogy ezt a témát már el kellene engednünk. Régen, több, mint 100 évvel ezelőtt történt, ideje lenne túllépnünk rajta. Ilyenkor megpróbálom elmagyarázni nekik, hogy ez nem olyan, mint a Versailles-i békeszerződés, ami persze fájt a németeknek, de ők a gyarmataikat veszítették el és kicsit odébb kerültek határaik. Mi sokkal többet veszítettünk – egy 1000 éves országot. Ezzel a kötettel azt is meg akartam mutatni, hogy a békediktátum nem csak a magyarság, de a németség számára is katasztrofális következményekkel járt.
A Magyar Királyság legutolsó, 1910-es népszámlálása még azt mutatta, hogy a Kárpát- medencében több mint 2 millió német élt, ma ennek alig 10 százaléka, ki
tudja, hány országban szétszórva, viszont többségük a mai Magyarországon található. Ez is bizonyítja, hogy a magyar mindig befogadó nép volt és az ma is.
– Annyit azért említsünk meg, hogy Trianon után ez az ország csodát tett, a lehetetlen körülmények ellenére 18 év alatt virágzó, erős országgá lett. Most 16 év van mögöttünk…
– Nem véletlen az asszociáció, ez a 16 év is a felvirágzás ideje volt. Családpolitikában, kultúrpolitikában, oktatásban, a kölhoni magyarság megmaradásáért tett lépésekben kisértetiesen hasonlít arra, ami az I. világháború után történt velünk. 2010-ben is egy eladósodott, kiszipolyozott országot kellett talpra állítani, amelyik ország ráadásul lemondott a határon túli magyarságról. Nemrégiben jártam Erdélyben és az ottani magyarok most tanácstalanok, nem tudják, mit várhatnak. Az Orbán-kormány komolyan támogatta a külhoni magyarokat, óvodákat, iskolákat, templomokat építettek vagy újítottak fel és nem csak anyagi, de erkölcsi támaszt is jelentettek az ott élő magyaroknak. De a Felvidéken is sok mindent tettek, például ha egy, a magyarság számára fontos épületet eladásra kínáltak, azt egy alapítványon keresztül megvették és felújították. Ne felejtsük el, hogy a 150 évnyi török hódoltság területe nagyrészt azonos a mai Magyarországéval, és a törökök mindent leromboltak. Ezért a magyar kultúra igazából azokon a területeken élt tovább, ahová a törökök nem jutottak el.
– Még egy párhuzamot érzek a trianoni idők és a mai történések között. Akkor a diktátummal gyakorlatilag fel akarták számolni a magyarságot, most pedig mintha az EU be akarná végezni ezt a munkát. Lehet, hogy mások nem ezt gondolják, én igenis ezt érzem.
– Vegyük tudomásul, hogy mi mindig is idegen test voltunk Európában, a szláv és germán tengerben. Ady szavaival élve nem vagyunk rokona, ismerőse senkinek, de őket meg zavarja, hogy van itt egy életerős nép, amelyik képes arra, hogy a kultúrájával föléjük emelkedjen. Ráadásul mi nem csak a saját kultúránk értékeit őrizzük, hanem más népekét is. Gondoljunk csak Bartók Béla népzenei gyűjtéseire, ő nem csak magyar, de román, tót, szlovák népzenei értékeket is mentett. Lehet, hogy a nagyságos Nyugat éppen ezért próbál megszabadulni tőlünk, mert tudják, hogy a kultúránkkal föléjük növünk. Ezen kívül is bennünk a belső nemzeti érzés rendkívül erős, na ezt szeretnék megsemmisíteni, mert tudják, hogy amíg ez létezik, addig nem győzhetnek le. A megmaradás akarata pedig benne él a külhoni magyarokban, megmaradni magyarnak, ha a világ dől is össze.
– A könyvben olyan történetek is helyet kaptak, amelyek olvastán égnek áll az ember haja és nem akarja elhinni, hogy megtörténtek. Az idegen földre kényszerített magyarokkal időnként olyan brutális módon számoltak le, amire ember nem is lehetne képes. Ehhez mit szólnak a német olvasók?
– A helyzet az, hogy velük is ugyanezt csinálták. Van egy írás a gyűjteményben, az a címe, hogy Közös sorsunk Trianon. Ebből derül ki, hogy a délvidéki németekkel talán még a magyarságnál is kegyetlenebbül bántak el. Viszont a németek ezzel nem akarnak szembenézni. Méghozzá azért nem, mert beléjük nevelték, hogy bűnösök, azaz megérdemelték, ami velük történt. Nem emlékeznek meg arról sem, hogy a II. világháború után az ukrán és lengyel területekről 17 millió németet űztek el, nagyjából egy tizedük útközben meghalt. Olyan dolgok történtek velük, amiket el sem hinnénk. De ott van Drezda esete is. Már nyilvánvaló volt, hogy elvesztették a háborút, vagyis semmi indok nem volt arra, hogy az amerikaiak és angolok porig bombázzák a várost, mégis megtették és a németek a mai napig nem közölték a valós adatokat az áldozatok számáról. 50 évvel később egy vizsgálóbizottságot alakítottak, ez 20 ezer halottat „számlált” meg, holott rögtön a támadás után 100 ezer embert temettek el. De ezt tagadják, mert bűnösök voltak és megérdemelték ezt is. Ezekről nem beszélnek, mint ahogy arról sem, hogy a lengyelek 1946-47-ben még fenntartottak hadifogoly táborokat, ahol kínozták a német hadifoglyokat. De nem csak a lengyelek, ugyanezt csinálták a franciák a Rajna vidékén, nem adtak nekik enni, éhen haltak. Hallgatnak ezekről, mert a náci világégés miatt ők bűnösök és megérdemelték a szenvedést. Rendben, ha úgy érzik, az ő dolguk. De mi nem okoztunk világégést! Mégis minket csonkítottak meg!
– De amaradék Magyarországonlegalább megmaradhattunk magyarnak. Azelcsatolt területeken élőket ellenben az új urak akár erőszakkal is, de be akarták olvasztani a többségi nemzetbe.
– Az utódállamokban sokféle módon próbálták ezt elérni, de mert nem sikerült, a közösségek vezetőit, a papokat, tanítókat, értelmiségieket távolították el, sőt mészárolták le. mert Úgy gondolták, hogy így megfélemlítik a többieket és nem állnak majd ellent a beolvasztási szándéknak. Amit nagyrészt el is értek, beszélni azonban a történtekről tilos volt, azért is hatnak ma ezek a történetek a döbbenet erejével.
– A Megmaradni című kötetben 27 szerző munkája lenne olvasható, és persze a 28. a szerkesztő, Rab Iréné. Mondom, lenne, mert gyorsan elfogyott a boltokból.
– Most jelenik meg a második, bővített kiadás, úgyhogy aki el szeretné olvasni, még nem maradt le róla.
Ifj. Tóth György
A Megmaradás – Verbleiben kétnyelvű kötetről az ungarnreal@gmail.com címen lehet érdeklődni.
Címkép: Részlet az M. S. mester-díjas Rieger Tibor szobrászművész Trónra vetett Koronázó Palást című művéből – Molnár Pál felvétele