I.M.László Jóska
A reménység krisztusszöge tartott össze bennünket. Alkalmanként néhány színésszel ellátogattam hozzá, Calgaryba, hogy az összetartást, a megmaradást segítsem. Számos előadást létesített az én teátrumom, a Varga László Polgári Teátrum, a László Jóska a vezette Petőfi Színházzal.
Jóska barátom mérnök-színész, csakúgy, mint én, üzemmérnök és színész. A barátságnak ez egy ki nem mondott alapja lett. 50 éve szerzett építészmérnöki diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd Kanadában fejtette ki áldásos munkáját
2024 júniusában hazalátogatott. ez volt az utolsó magyarországi útja.
Hazautazott Calgaryból, hogy átvegye az aranydiplomáját. Ez alkalmat adott arra, hogy a színházművészet terén meglátogasson Egerben. Jóska több évtizeden át vezette Calgaryban a Petőfi Színházat, számos nemzetközi sikereket értek el rendezései, s játékai, mert maga is színre lépett mintegy félszáz produkcióban. 1998-2002 között több ízben is vendégül láttam az általam vezetett színháznak, mi pedig számos színművésszel vendégeskedtünk László teátrumában.
Egerben és Mezőkövesden, miután megnézte a város néhány jeles történelmi helyszínét, fejet hajtott az ’56-os és a Wass Albert emlékműveknél.
Bogácson megtekintette a Színészligetet és Hajdú Imre író, a Színészliget megalkotója egy pohár bor mellett részletesen elbeszélte annak keletkezését és folyamatos működést.
Szomolyán a Kaptárköveket és barlanglakásokat tervezte megnézni, de idő hiányában meg kellett elégednie azzal hogy szóban keltettem fel érdeklődését. Jutott idő azonban a Cseresznye Fesztivál programjaiba való betekintésre és az ínyenc falatok megkóstolására, köztük a világhíres meggyes lepény elfogyasztására.
Mezőkövesdnek haladva megálltunk a Dollárhegy mellett, mert ennek története messzi földön is ismert, hiszen az Amerikába menekült magyarok pénzéből egykor itt virágzó mezőgazdasági kultúra létesült. A süteményezést követően Skanzen-látogatás és néhány közös fotó elkészítése következett.
Szép volt, jó volt egy aranydiplomás mérnökkel eltölteni néhány kedves órát.
2025 őszén megkorosodott, szórakozott öregúr képében jelent meg, miután lecövekeltem Calgaryban. Első utunk egy étterembe vezetett. Azt vettem észre, hogy nem csak színházban játszik és rendez, de színházzá rendezte az életét is. A vezetéstechnikája az magában is önveszélyes színház volt, úgy váltotta a sávokat, hogy gondoltam: menten infarktust kapok. Mikor látta, hogy aggódva markolom a biztonsági övet, védőbeszédet mondott: Megműtötték a szemem, így nehezen látok, tudod, láttad, 75 éves koromig milyen fitt voltam, fess voltam de akkor kezdett megroggyanni az egész, ráadásul Irénke, a feleségem sincs jól, na, amikor agyvérzést kapott és nekem a bemutatót meg kellett tartanom, akkor ütött szíven a gondolat: milyen jó, hogy nem vagyok professzionális színész, mert ott menni kell, ha valaki meghalt is egy órával korábban. Akkor ezt a szerepet kirobbanó sikerrel alakítottam.
Sokadik kör után megtaláljuk az éttermet, nehézkesen kikászálódott, majd újra nyomta a szöveget: meglátod, milyen kiváló étterem ez, itt lehet a legjobb chilis húst enni.
Készítettem róla pár fotót, nem tudtam akkor, hogy ez már kordokumentum lesz, az örökkön-örökké barátság végső kópiája.
Néztem és valami különös nyugalommal vettem tudomásul: morog a bajusza alatt valamit, majd belépünk az étterembe. Keresgélte a helyet, hol van kevesebb zaj, mert ígértem neki egy interjút. Már lassan kimegyünk a másik végén a hatalmas teremnek, de nem elégedett: rettenetes ricsaj van itt! Magához inti a pincért, nem értem, miről diskurálnak, csak annyit appercipiálok, hogy a kedvenc étele nincs most, sőt egyáltalán nem lesz már. Nehézkesen igent mond egy új ajánlatra, mely hasonló az előzőhöz. Elkészítjük addig a villáminterjút. Jóska mondja:
Mindig klasszikus darabokat játszottunk, olyanokat, amikből lehetett valamit tanulni. Mindenkor volt mondanivalója minden bemutatott darabunknak. Nem volt üres fecsegés, locsogás, tehát nem stand up komédiát csináltunk, amit én rendkívül rühellek. Tudom, hogy az a menő, idáig süllyedt a színvonal.
Több, mint 50 éve vagyok már Calgaryban, most készítjük elő a 38. évadunkat. Törekedtünk olyan darabok színrevitelére, mit vagy neves személyek írtak vagy éppen nagy közönség számára bár ismeretlenek, de műveiknek komoly mondanivalója van. Én azt tartom, hogy akár tragédia, akár komédia az, de legyen nevelő, óva intő.
Nagyon sok neves színész fordult meg a mi teátrumunkban, köztünk volt és színre lépett Brunner Győző is, aki nem csak kiváló zenész volt, de megállta helyét prózai darabokban is. A te általad írt és rendezett darabban is remekül alakított.
Az új típusú magyar emigrációval művészi értelemben nem vagyok elégedett, hiszen nem tudják, mi a magyar színház, ők csak azt akarják látni, ami röhögtet. Normális darabokat vagy nem tudnak felfogni vagy nem is akarnak. Sajnos ez az otthoni és az itteni nevelésnek köszönhető mely nem alapozta meg bennük a komolyabb mondanivalóval bíró produkciók befogadását.
Az emigráció összetétele rendkívül megváltozott. Nem vagyok fiatal ellenes. Többnyire kisgyermekekkel jöttek, jönnek ide és sajnálattal nyugtázom, hogy sem eddig, sem manapság ez a magyarság csoport nem látogatta a színházat.
Közérzetem nem olyan, mit 30-40 évvel korábban. Legfőképpen azért, mert az a korosztály lassan kihal, amely a mi előadásunk nézőseregét alkotta.
A pincér mosolyogva hozta az étket, Jóska gyanút fogott, belekóstolt, de nem ízlett. A pincér tanácstalan, kérdezte, hozzon-e újat? Nem kell, megesszük ezt! Nekem ízlett, Jóska morgott. Kifelé mentünk, akkor is szidalmazta a felhozatalt. (Mikor otthon írtam a beszámolómat, egyszer felhívott és a minősíthetetlen ételről ejtett szót: Én egy remek sztéket akartam, de ilyen sz.rt hoztak.)
Az eredeti tervnek megfelelően Magas Dóri lakására vitt, hogy megnézzem, berendezzem a másnapi előadásom helyszínét. Jóska hat DVD-t adott át, melyek azokat az előadásokat tartalmazzák, amikben játszottam vagy éppen rendeztem Calgaryban. Hosszasan elemezte, melyik miért volt jó és sajnálattal összegezte a végén mindazt, amit a villáminterjúban elmondott.
Istenem, nézz a szívembe és igazold: akkor úgy éreztem: búcsúzik a barátom, azért bízott mindent rám, hogy dolgait a Színészmúzeumban rendezzem!
Visszautaztam az időben és nagy vonalakban emlékeztem ezekre a produktumokra: a Wass Albert, a Petőfi előadásokra, az általam írt Szeleczky Zita, Házy Erzsi darabok bemutatójára vagy éppen Varga László: Az utolsó ítélet, előadásokra, s a nagy sikerű Katona László (Vancouver): Teremtő légy velünk történelmi musical előadásra.
Nekem a Sándor és Erzsébet a legkedvesebb művem, mert érzelmes-értelmes művészekről, Házy Erzsébetről és Széki Sándorról szól, akik erősen megpengették lélekhúrjaimat. Ebből egy kicsi részlet, a befejezés tájáról:
ERZSÉBET Nem akarok sírni itt, a szegleten, elbújva egy sarkon, kívül a teátrum kapuján. Elégtem. Holnap visszarángatnak az elfekvőbe és nem tudok kinek rimánkodni, érted? Szétroncsoltam magam. Az egyetlenért. A csúcsért! És most, amikor hangsebességgel csúszom le róla, csak te maradtál, hogy elmondjam: fáj. Fáj. Fáj. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem akarom,hogy megtört arcom torát üljék. Már nincs erőm megöregedni. Annyi maradt, hogy meghaljak. Jönnek majd direktorok, sirató asszonyok, de ez már nem rólam, hanem róluk szól: mekkora gyászban van az ő szívük! Önmaguk gyászát élik meg, önmaguk felett. Fogd le a kezüket! Verd ki őket a teremből!
SÁNDOR (Magához öleli a reszkető Erzsébetet.) Nem lehet, Erzsébet. Mindenki akar egy virágot letenni önmagáért. Egy díszes temetésen ő akar lenni az emlékezet. Hadd játsszák el önmaguk temetését….De mit beszélek? Miféle temetésről beszélünk? Élsz! És élned kell!
ERZSÉBET Vigyél vissza Sándor. Még meg akarom neked sütni, amit ígértem.
SÁNDOR Mit sütöttél ki?
ERZSÉBET Tudod, agyagedényben a vaddisznót. Aztán fogd a kezem, amíg elalszom.
SÁNDOR A gondolatra is elcsurran a nyálam! Áfonyásan csináld, sok-sok fekete áfonyával.
ERZSÉBET De csak akkor, ha megígéred, hogy megteszed, amire eskettelek. Megígéred?
SÁNDOR Meg, kedves. Esküszöm.
ERZSÉBET Akkor jó.
Egy dalt dúdol és lassan elalszik. Sándor a karjaiba veszi és beteszi a kocsiba. Felbőg a motor, csikorognak a kerekek. Majd hosszú, méla csend.
A zúgó vastaps csattant fel a produkció végén. Mert a magyar élni született. Mindörökké.
Szép volt, gyönyörű volt, nagy kaland neves művészekkel, bekalandozni a legizgalmasabb tájakat, élvezni a kitárulkozó emberek vallomásait, de ahogyan elröppent Tamási Miklós, a legnagyobb barát, kinek ittam borát, s kiment abba a temetőbe, melyet ma senki sem látogat, úgy kell elröppenni ettől a vidéktől, lekottázva az emlék minden szólamát és bezárni egy kazettába, így megy utána Jóska barátom is.
Remek színész arcok tűntek el, de jönnek elő ebben az emlékezésben azok, veled együtt alkottak Calgaryban: :Szabó Viola, Zám Andrea, Gyevát Ottó, Pápai Erika, Várhelyi Gábor és a legnagyobb élményember, Brunner Győző, akitől így búcsúztam el a NAGY TALÁLKOZÁSAIM kötetemben:
Fáj. Fáj. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem akarom,hogy megtört arcom torát üljék. Már nincs erőm megöregedni. Annyi maradt, hogy meghaljak.
Összeállt az égi társulat
Készültem rá, már hónapok óta vártam a rossz hírt, mely megérkezett: hosszú szenvedés után meghalt Brunner Győző barátom Calgaryban.
Elment Barabás Árpi is, meg a többi nagy barát, kikkel ittuk a kor borát. Kanadában, szeretett városomban lassan elfogynak mind, kikhez kötődtem eleget, sok-sok napot töltöttem veletek.
Most megint egy utolsó mondatot formázok: ISTEN VELED SZÍNHÁZ!
ISTEN VELED JÓSKA!
Legújabb könyvemet gépeltem, melynek címe: Magyarok a Vadnyugaton, éppen pötyögtettem a Calgary részletet, lassan Jóskához értem volna, amikor levelet kaptam B.Kláritól, kedvenc kolléganőnktől, benne a Jóskáról szóló szomorú hírrel. Azonnal kértem, írjon többet, mint egy sort, és írt: „Március elején rosszul lett, gyenge volt, az orvos azt javasolta a lányának, vigye be a sürgősségire, hogy kivizsgálják.
Engem felhívott a korházból, hogy május előtt nem tudjuk az előadást megcsinálni…Egy hétig volt benn, majd hazaengedték.
A vörösvérsejtje drámaian lecsökkent, a memóriája romlott. Azután még két alkalommal bevitték a kórházba. Hívott Jóska még otthonról is, éreztem a beszédéből, hogy a memóriája rosszabb lett. A vére nem tudott elegendő oxigént felvenni, úgy gondoltam, ezért, de én is ledöbbentem amikor a lánya, Viki hívott a szomorú hírrel. Ő egyik kórházból szaladt a másikba, mert anyjának januárban agyvérzése volt, keze és lába lebénult. Bocsánat, be kell fejeznem a levelet, mert jönnek a telefonok!”
Itt ért véget egy nagy út, hogy a telefonbeszélgetés megszakított mindent, hogy a minden nem volt minden, csak hittük, hogy jó, ahogy van, hogy egymásért vagyunk, de minden csak töredéke volt annak, amit kellett volna tennem érted is, neked is, Jóska!
Mikor Calgarytól elköszöntem a múlt év októberében, még nem neked szólt az a szomorú üzenet. Most utolért a megdöbbenés: e földi létben nem vagy már nekem sem életben, sem telefonon. Szép volt a mi közös életünk, nem kellene búslakodnom. Nem is teszem. Isten veled, drága barátom!
Nagy Sándor hódító mondta piszkálgat: A dicsőség, mit adnak, elveszik és szolgák lesztek. Ma már megértem őt. Mai világunkban is világszerte ezen elmélet szerint működnek emberek. Így gyalogoltak át rajtad, rajtunk is magyarok, kik nem tudják, mit cselekszenek.
A Teremtő vezesse léptedet barátom!
Szíki Károly