Hát már elfáradtam.
Csak azért jöttem ide, hogy csendben mondhassak el egy imát.
A világítási forgatagban nem érzem jól magam, elfog a sírás, úgy szorít a szívem…
(Prospero 2024)
Bánkuty Icukát egy szeptember végi napon váratlanul megláttam Egerben. Nem gondoltam,
hogy ez lesz az utolsó találkozásunk.
Nem szólt, hogy jön és nem írta azt sem, hogy június óta itthon van. Furcsa történés.
A Szépasszonyvölgyben férjéről, Gézáról, sokat beszélgettünk evés közben, de ő csak egy
levest fogyasztott, annak is csak a felét, mert a gyomra vagy hasa nem nagyon kívánta.
Előbbre hozta a hazarepülést is, mert mint mondta: félek, hogy komolyabb bajom van. Tudod,
Karcsika, szinte egyedül maradtam, csak a lányomban bízom. Hozzá költöztem Dél-
Karolinába. Elosztottam a bánatom, s a vagyonom! Géza vagyona meg megy az unokáknak. A
házat nem tudom még eladni (a gyönyörű Óceán-parti palotát), mert lenn vannak az árak.
A hálátlanságról is beszéltünk, azokról, akik Gézát lenyúlták és elfelejtették. Döbbenetes
példa a Gézáé. Csak a papírok rendezgetése közben tudtam meg, mennyi pénzt adott a férjem
az embereknek. A titkos anyagot még nem tudom, kinek adjam oda.
Azt válaszoltam: egy részük nálam van, s a többivel együtt én megírom róla a könyvet, de
ahhoz minden írás kellene.
Itt fejeztük be és itt értek véget a mi földi találkozásaink.
Minden találkozásunknak története van. Könyvet lehetne belőle írni. Kellett volna írni, de
nem futja már, látom, az időből, a tömény tűz eléget. Kései sirató ez is, mint férje, a Széna-téri
forradalmár, Bánkuty Géza siratása is. Siratjuk, mi elmúlt, s azt, hogy benne kik mentek el.
Nagyon magunkra maradunk lassan. A forradalom győzött, de ezt a szabadságharcot már mi
veszítjük el, az ő elvesztésükkel tetőződik az árhullám. Be vagyunk árazva: mit érünk
nélkülük!
Fentről, mi pusztítandó, látta és belátta, mennyire szűkre szabták a haza határát, mikor leány
korában ejtőernyős ugrásokra emelkedett a magasba.
Szép, boldog gyermekkorom volt- emlegette, amelyből idejekorán kiköltözött, miután a
forradalmárok oldalára állt. Hosszú időn keresztül próbáltam szóra bírni, hogy ’56
októberében mit tett az a törékeny villamosvezető lány, aki puskát vett kezébe az
elnyomókkal szemben. Egyszer kötélnek állt és megszólalt:
– Fegyvert szállítottunk a kijárási tilalom alatt teherautón. 8 órára haza kellett volna érnünk,
de csak fél 10-re jutottunk át a Dunán. Két fiúval voltam. Nyolctól súlyosnak számított a
kijárási tilalom. Statárium volt. A Lánchídon átérve leállítottak az ávósok. Belökdöstek
bennünket egy rabomobilba. Az egyik ávos az általunk hozott Csepelbe szállt, mint lefoglalt
bizonyítékba. Mi lettünk a fegyverszállító csőcselék!
A Belügyminisztériumba vittek és az emeleti folyosón magasra tartott kézzel kínoztak órákon
át, és az egyik gazember így üvöltött: A mocskos k. anyátokba! Fel a kezeket tarkóra piszkos
tetvek. Mi a neved, mocsok?- ordította először egyikünknek, egy igen magas fiúnak. Nem
hallom, mi a neved! – Gólya, felelt ő, mire a részeg ávós üvöltötte: Gólya gólya gilice? Állj
féllábra, mert minngyán úgy fújom a dalt, hogy: mitől véres a lábad, rohadék. Te vezeted ezt a
szarházi hányadék bandát?- Kérem, én…- Nem kérdeztelek köpedék! Langaléta barom.
Neked létra sem kell, ha az eget nyaldosni akarod tejfel fejű. Akkora nagy marhára nőttél.
Gólya. Na, barom, kelepelj akkor, hogy ez a birkanyáj a tied? Nem hallom, hogy rohadjanak
le rólad a centiméterek, tejfel kelj fel, itt a finom fekhely! Börtönben fogsz elrohadni, barom.
Fegyverrel támadsz a kommunista osztályközösségre, anyád barma. Állj fél lábra, mert a
másik sípcsontodról is lerúgom az izmot, fattyú! A kezed meg feszítsd az idióta tarkód mögé,
majompalánta!…
Aztán hozzám lépett:- Hát te meg, férfi kosztümbe bújt idióta ribanc, kutya farkán nevelkedett
fajzat! Te mit keresel ebben a birka hodályban, mi? Na, bőgjé mán valamit! Úgy látom,
dudorodsz két helyen is ott a mellkasodon, de nem dudorodsz alól, hahaha! Akkor ribanc,
kutya pokla, mi a neved? Vera vagy Jóska? – Pityu vagyok!- válaszoltam… Mert a forradalom
alatt ez volt a nevem: Pityu. Az alkoholista féreg tovább üvöltött: No, a mocsok! Pityu?
Pityuka- Pista- Istike- István, te nő-hím ringyó! Eltévelygett gyapjas nőstény, útszéli tyúk, aki
Pityu, Pityuka névre hallgatol, mi a k. anyádot keresel a macskakövön statáriális időben,
fegyverrel a kezedben? Tedd fel azt a szartörlésre való bütyködet a tetves tarkódra és állj
egyenesen!…
A megaláztatástól és a kimerültségtől hamarosan összeestem. Arra ébredtem, hogy új
emberhangokat hallottam, értünk jöttek, hogy kiszabadítsanak. Fiatal nemzetőrök voltak,
mosolyogtak, belőlem meg kitört a zokogás… Ezt a történetet most mondtam el először. Én
nem akartam, hogy hősnek lássanak, csak csendben éltem és a többit tudod már, hogyan
menekültünk ki Ausztriába, majd Amerikába miként kerültem.
Aranyország— volt neki Magyarország. Hullottak a könnyei, ha erről beszéltünk. Előállított
közben pillanatok alatt mindenféle finomságot a konyhájában, de mikor megfordult és tálalt,
látszott, hogy ez idő alatt sírt. Befelé nyelte mindig könnyeit.
A táj minden évszakban rendkívül varázslatos tud lenni itt a tengerparton, úszó delfineket,
tengeri medvéket is beleértve! – vágtam el a fonalat, s ha ezt mondtam, mindig
elkalandozott:Az én időm pedig megrekedt az agyagos sárban, a hazai világban és ez kedves
nekem, ha oda képzelem magam testvéreim, anyám mellé Szentlászlóra. Szívesen emlékszem
azoknak a nagy művészeknek, szaktanároknak a tehetségére, pedagógiai érzékére, akikkel
már falumban is találkoztam.
Ilona gazdag nyelven beszélt, ahogyan azt otthon megtanulta, nem feledve gyakorolta.
Öröklétig vívta a fegyveres szabadságharcot, de a nyelvi szabadságharcot is, ezért állt férje,
Géza mögé minden könyvkiadásban, előadások szervezésében. Minél jobban taposták hazai
bürokraták az önérzetünket, annál több, az anyaországban kispadra lökött, idegennek
bélyegzett magyart láttak vendégül, kezdetben az emigrált sportolókat, Puskás Öcsit, meg a
többit. Aztán irodalmárokat, színészeket, politikusokat, írókat. A magyar értette a magyart ott,
a Key West Drive-on, a tengerparti palotában, hol 1996-ban ezt a verset kopogtattam:
A Nyugat kulcsa , Délen
A távolságról,
az időről,
öreg fákról elmélkedem
az Öreg Halász otthonában, puha füvekről
itt délben, háborgó
tenger partján, hol
kifeszített cápák
és rozoga hajók menekültjei
fölött delel a Nap.
South point
– Mondj egy poént….Döcögnek a lekésett vonatok,
elsütött puskák és próbálkozások
füstölögnek Havannától
egy hosszú szivarnyira,
és a sós levegővel
összekeveredik
a Tokaji szomorodni
édes íze
és a hajnali madarak
szomorú éneke.
Sokszor és sokaknak lett végső menedéke az otthonuk. Ős-élő- túlélő lehetőség volt minden,
amit ők adtak. Visszavezetett bennünket minden találkozás az eredetire, a közös eredőre, mert
éreztük: a megtartás, a megmaradásösztönt ébresztette az együttlét velük, ez a szolgálat volt
az övéké, ez tartott össze minden látogatót, s ezt sugározták, ha az anyaországba visszatértek.
Mélységben ismertük meg egymást. Köztünk nem uralkodott a katyvasz-nyelv, ami a liberális
széllököttek miatt egyre terjedt, s terjed. Mindenki a maga eredeti, tanult nyelvén szólt. Volt,
hogy belekeveredett a sorainkba egy-két volt kommunista, de ki tudtuk szűrni egyenruhás
szavaiból, hogy nem közénk való.
Szerettem, ha szólt: Szép lehet vinni a szót. Nem könnyű neked a közönséggel lenni, de én a
közönségből egy partner voltam mindenkor, például a Wass Albert előadásodon Pesten vagy
itt, a társalgónkban, ahol olykor 50 ember is összegyűlt. Ilyenkor megállt bennem az idő és
szeretettel, nyitott lélekkel, várakozással telten ültem és hallgattam, s csodájára jártam az
anyanyelvünk gazdagságának. Nekem a magyar szó tisztelete mindennél fontosabb itt és
Pesten, Egerben, bárhol, ahol megszólít valami vers vagy szívhez szóló próza. Ha szép szót
hallok, úgy érzem, beültem a nézőtérre, kész vagyok magam rátok bízni. Nekem a népdal, a
népzene, de a magyar nóta is minden élethelyzetre választ tud adni. Ez adta a kapaszkodót az
emigráció súlyos éveiben is.
A nemzet igazi művelt bölcsője volt az otthonuk. 1956 gyökere, s gyöke volt minden
szándékukban, szervezéseikben, 100 számra kiadott könyveikben, Wass Albert
felkarolásában, kinek még neve sem forgott akkoriban az elhagyott hazában, Erdélyben és
Magyarországon.
Időmértékes volt minden, ősi és eredeti. De vajon mennyire mertük őket bevallani, kik a
magyar kultúra és megmaradás-esély lélegzőszervei voltak, első nagy mentorai. Icuka és Géza
együtt teremtettek valamit a messzeségben: egy hazán kívüli otthont. Egy szigetet, ahol erőt
meríteni lehetett, hitet a túléléshez.
Bevallhatom, hogy a jelentés-tanban gyengék voltunk. A megmaradást erős keretekben
felmutató Gézát és Icukát nem hoztuk kellőképpen felszínre, a nyoszolyájukon heverésző
értelmiség hazatérve hallgatott. Kiadta könyveit a floridai adományból, majd hallgatott,
miközben önmagát fényezte. Voltak köztük súlyos gazemberek is.
Ilona mondja: A besúgók nem csak otthon az ’50-es években, de itt, Sarasotában is részei
voltak az életemnek. Ismered a tiszt esetét, akinek mindent megadtunk, ágyunkban hált, erről
az asztalról evett feleségével együtt, elvittük mindenhová: Las Vegasba, helikoptereztettük a
Grand Canyonba, hatalmas hajókon vittük körbe Floridán, Géza fizette a könyvkiadását is,
majd mikor hazament, a legocsmányabb írást jelentette meg rólunk. Meghalt, maradjon az,
aki volt itt, a túlvilágon is! De addig: olvadjon rá csíkokban a hó, s vacogtassa őt. Mintha nem
is járt volna köztünk, úgy próbálom elfeledni a mohó bakát.
Más erkölcs- és társadalom felfogás volt az övéké, amit igyekezetek átadni. Páratlan
szabadságérzetet kaptunk, miközben kultúrnyelven beszéltünk, de miért maradt minden olyan
elhalványult, szürke, mint szamár a ködben?
Icuka áll az óriási méretű konyha közepén, visszafordul és összegez: Sokszor volt úgy, hogy
nem sikerült, amit meg szerettünk volna valósítani, elúszott az ötlet, vagy a kivitelezés, de így
is előre tudtunk haladni, mert újabb varázslat kerített körbe bennünket. Nekem mindig kihívás
volt, hogy valamit kipróbáljak, hogy melyik legyen a következő lépés az alkotói
folyamatban…De idő sincs már rá, sok idő pláne nincs, hogy újabbakba belefogjunk…
Emberi kapcsolataink nagyon össze tudtak szövődni, mert igazi tisztelet volt egymás iránt, de
mert mind többen hagynak itt bennünket, egyre rojtosabb ez a szövet, foszlik, tele van
lukakkal, de a hazai és székelyföldi, összes erdélyi élmények még mindig élnek bennem.
Velük éltem, velük halok. A sors elvezényelt engem Budapestről, hát meg kellett
kapaszkodnom ott, ahová sohasem vágytam, Amerikában, csak sodródtam, szél felkapta
jászszentlászlói falevél.
Szeretném megismételni néhány évemet, mint bukott diák az iskolában. Úgy hiszem, soha
nem buktam meg az élet egyetlen tárgyából sem, de most érzem: szeretnék megbukni egy-két
tárgyból, évet szeretnék ismételni. Lehetne ezt? Gondolod, lehetne? Nem?
Szabad szellemű művész él bennem, ezt még senkinek nem mondtam. Sokat voltam
árnyékban, talán ezért kívánkozott ez ki belőlem. Egy komoly, igényes könyvet írtam
magamról, de csak gondolatban, amit komputeren szerkesztettem volna meg. Elő is vettem a
gépet, s kinyitottam…a kártyáknál. Így kártyáztam el a memoáromat, benne életem apró,
szürke és nagyon színes ábráival. Az Isten mindent megtett, hogy megmentsen, de mióta
magamra maradtam, megbillent bennem valami. A lányom Dél- Karolinában minden
lélegzetemet figyeli, de nem értheti, ha az emberben a jobbrész meghal, nem léphet oda be
senki más. Imádnak unokáim, imádom őket, mindenem az övéké. Még a nagy házat, ezt, ahol
vagy, a tengerparton, kellene eladni, míg el nem viszi egy hurrikán, de az ingatlanpiac nagyon
mélyen van. Az apartman házat megtartom, mert vissza akarok jönni sokszor, hiszen itt
éltünk, itt volt fél Magyarország a vendégünk, az emlékezést itt tudom kiteljesíteni.
Abban bízom, hogy a szervezetem immunrendszere nem parancsol megállj!-t.
Fiatalkori rajzaimat folytatom álmomban, helyről helyre megyek, sokszor nem találom a
megállókat, lekésem a járatokat, ilyen monumentális kompozíciók születnek éjjelente. Időtlen
és autonóm természeti világ utáni sóvárgás ez? Vagy valami más? Az elveszett éden borzolja
a vegetatív idegrendszeremet? Mert való igaz, egész életemet a nagy forgatag közepette is a
békés vidéki lét derűsen nyugalma utáni vágyakozás izgatta.
Már nincs több alku, nincs divat, nincs hóbort. Nem akarok, nem tudok megfelelni semminek
és senkinek. Bennem a nagy népszerűség utáni vágy ereje kihalt. Így halok meg békében és
békességben. Köszönöm, hogy te és szeretett Sacikád kitartott mellettem a végsőkig.
Szíki Károly
Kép: Floridában.