– Gondolatok Molnár István Géza fotókiállításán –
Nem tudni, kinek az ötletére jött létre ez a kiállítás, hogy Molnár István Géza talán legjobb képeit megmutassák az érdeklődőknek. Egy fotó megmutatása kitárulkozás, mely megszólít és szól a pillanatfelvételen túl az alkotójáról, legbensőbb érzéseit vetíti ki a szemben állóra, mielőtt lenyomja a gombot. Az összesűrűsödött pillanatban a legjobb pillanatot keresi. Hogy sikerült-e, azt mindig az alkotó dönti el, de később a válogatásban már teljesen egyedül marad, beleégett a pillanat, s mindörökké emlékezik, ha maga elé teszi a képet. Minden momentumra. S ha nem érez rezgést iránta, akkor félreteszi.
Mikor megírok egy interjúkötetet, akkor 40-50 írásból vagy éppen ezerből kell válogatnom, ki legyen abban a mondjuk hetvenben. A válogatás sokszor kompromisszummal jár, beleesik az ember a megfelelés kényszerébe, hogy valakinek kedvezni akar, mert szereti, de belül érzi, nem volt a legjobb döntés, hogy ott van a lapokon. Ez a megfelelés-kényszer, bármennyire erős jellem is valaki, ott munkál és nyomot hagy a végső formáción.
Molnár István Géza is átesett bizonyára a belső sugallat és az ésszerűség összecsapásán, a megfelelés sugalmazásán.
A dokumentarista és a sajtófotózást éles vonal választja el. Molnár kiváló dokumentum portréi nagy lélekmagaslatokból néznek vissza ránk. Az 51 fotóból kiszűrhető egy-egy sajtójellegű, vagy éppen az elkötelezettség hurkába került alkotói munka, melyekből külön-külön ha csak egyetlenegy van , akkor minden elhalványul a nagyszerűségek sokaságában. Az érthetőség kedvéért itt a Ringelhann György, Király Róbert, Győrvári János, Réti Árpád gondolati portréira gondolok.
Az igazán sikeres, többségükben leg-legjelzővel illethető fotók a civilekről, az ismeretlenekről megörökített pillanatok. Általuk, a látvány drámaisága okán is, lehetne a „100 év magányban” címet adni ennek a remek anyagnak, mert őrt állnak, így Őrség-portré is lehetne a címjelzőn, mit egyik fotó kínál fel e célra. Őrt áll száz év öröksége az elmagányosodás, a kiüresedés rémképével szemben eltört kocsikerékkel, három táncban suhanó lánnyal, együtt ivó, döbbenetes csodalovak fejével, szántó-vetőkkel, minden repedéssel, benne Magyarország kontúrjával és a leszakadó országrészekkel, egy magányosan gubbasztó fekete varjúval, ahol érdemes elidőzni, mert ott van a hangja is, kilép a Mátyás királyi időkből és konokul csak ül és valamire vár. Ő kivárja azt, amiről mi még nem tudjuk, mi az. Összesűrűsödnek évszázadok, virágvasárnapok, hol virág és vasárnap is van a fekete kendős időben,ott van a rács mögül félénken kitekintő jelen. A döbbenetes sort a zseniálisan megfogalmazott Trianon palota zárja agancsaival, mindent szőlőszemnek néző vadakkal, a bennünket leszüretelő nagyhatalmakkal.
Egy kiállítás lehet szemnek szép, de ha nem lélekbontó, ha nem provokál, nem lázít valami ellen valamiért, akkor az csak csendélet, hamis szépségidea. Itt, a Civilház szépen rendezett falain csak drámaiság van, sűrű időroppanásos perlekedés, sok fájdalom és semmi szépelgés. Olyan, mint a korunk, ami le akar számolni nem csak velünk, de a teljes múltunkkal. Csoda-e tehát, ha nincs benne mobiltelefonos-trükkösség. Az ifjúság is kevés a képeken. Mintha a kiöregedés, az elmúlás réme döbbentette volna rá Molnár István Gézát a válogatás egyszerűségére.
Nem gondolhatja senki, hogy a kiállított anyag csak egy-két év terméke. Az alkotó lelkének tükre ez, ami sokat elárul a fotósról: nemzetéért aggódó, a múltat döbbenetes sebességgel megmarkolni kívánó művész ő, akinél nem a táj meglátása, látványa a döntő, hanem a belefogalmazott, belekapaszkodó múlt, a fenyegető elmúlás. Ami nem jön vissza már, amit menteni kell!
Ha újra lehetne tervezni a plakátot, akkor a gépe mögött álló művész mellé talán oda kellene állítani a gondolkodó embert, aki, mint Rodin Gondolkodója könyököl, s ül egy időmarta széken.
Gondolkodjunk, hogy legyünk!
(Civilház, Eger, 2024 szeptember-október)
Szíki Károly
Kép: Árgyelán György felvétele