Folyik a gittrágás, ellenfeleink, ellenségeink pedig röhögnek a markukba, és kérnek egy kávét. Hirdetem, hogy kell a kereszt a talpazaton, hogy szelíden hirdethesse ezeréves kereszténységünk sziluettjeként identitásunkat!
Először is le kell szögeznünk, hogy az alkotás az maga a szobor – a talapzat annak nem része, azt nem a szobrász alkotta, az kellék a szükséges hatáshoz, láthatósághoz. A talapzat csupán a kompozíció része. Fontos, de nem a mű szerves eleme. És itt jön fontos csavar a dologban.
Ugye, azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy amikor Kisfaludi-mester elkészült a szoborral, a homlokára csapott, és azt mondta: a talapzatra viszont az alak alá kellene egy óriás vörös csillag, ami a főváros lehető legtöbb pontjáról jól látható, meg azt, hogy kellene még valami jó szöveg, például olyan, hogy „A felszabadító szovjet hősök emlékére a hálás magyar nép…”. Ja, és „művészi szabadság jegyében” még az is az eszébe jutott, hogy a harcokban elesett szovjet katonák névsorát is a talapzat kövébe kellene vésni. Ugye, hogy ezt nem gondolhatja senki sem komolyan? A megrendelő meghatározta, hogy a művészi alkotást, milyen propaganda célra is kívánja használni. És ott a pont.
Éppen ezek miatt gyűlöltük ezt az emlékművet, mert a diktatúra, a szovjet elnyomás szimbóluma volt. Azzal a talapzattal, azzal felirattal – mert az általunk elutasított elnyomó rendszer identitásának a hordozója, hirdetője volt az első pillanattól kezdve.
Amikor úgy gondoltuk 1990-ben, hogy eljött a „mi időnk”, akkor eltüntettük a szovjet katona alakját a kompozícióról, és kicseréltük a saját identitásunkat kifejező szövegre a régit: „Mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért és boldogulásáért”. Így is évtizedeknek kellett eltelnie, hogy megbarátkozzunk a korábban gyűlölt emlékműből átvedlett, egyébként művészileg csodálatos szoborral.
Kisfaludi, a fiatal zalai ápolónőről mintázott remekműve, bizony a megszületésének a pillanatától nem állt a „sem korok, sem a kihívások, sem a divatok felett” – az már a tervezési fázisában is érdekek, politikai megfontolások, ideológiák közvetítésének a játékszere, médiuma volt.
Szerencsésebb országokban lehet igaz, hogy az alkotások kizárólag művészeti értékkel bírnak és „mindenek felett állnak”, de egy ilyen vérzivataros történetű nemzet esetében, mint a mienk, ez közel sem áll meg.
Sokan ellenfeleink közül a „művészi szabadságról” papolnak. Az valóban szent, amikor az alkotásokról van szó, de ez a kompozíció sohasem csupán egy alkotás volt, ez ma már üzenet, emlék, ez tisztelgés.
A művészeti alkotások, azok mindig azok voltak, amik. A gellérthegyi emlékmű pedig egy szörnyűséges diktatúra jelképéből átalakított nemzeti emlékmű, hőseink előtt tisztelgő szimbólum, Budapest, a nemzet egyik legismertebb emlékhelye, látványossága.
Őseink, hőseink emlékre a temetőinkben is több keresztény felekezet sírkereszteket állít évezred óta, miért is lenne egy hősi emlékművünk megalázása a szokásaink szerinti keresztállítás, a kompozíció vállalt és hirdetett identitásunkat megörökítendő módosítása?
Mona Lisa egy női portré, az örök szépség hordozója, a magyarok Szabadság-szobra viszont nem csupán egy szép női alak megmintázása, hanem a legfőbb értékünk, a szabadságunk emlékműve, hőseink előtti tisztelgés.
Hagyományainknak megfelelően nagyon is odaillő tehát a kereszt!
A nemzeti oldalon is mindenkinek tudomásul kellene végre vennie, hogy mai világunkban a szimbólumoknak meghatározó jelentősége, ereje van. Ellenfeleink ezt az alapszabályt a kezdetektől fogva értik, tudják, merik, teszik. Meg kell tehát értenünk, hogyha szimbolikus ügyekben megszólalunk a nyilvánosság előtt, akkor százszor is végig kell gondolnunk mondandónk tartalmát. Ugyanis a legjobb szándék mellett is hatalmas károkat okozhatunk.
Semmilyen körülmények között nem állhatunk be ellenfeleink kórusába, mert az ő értékrendjük elfogadhatatlan számunkra, szándékaik nem jóhiszeműek, hamis a daluk, és hamis a kottájuk. Ez akkor is így van, ha bennünket mindig is a legtisztább akarat vezérel.
Mészáros László
nemzetszolga
Kép: Hauszmann Program