I. M. Pázmándy László
Félbemaradt kéznyújtás volt a miénk…
Több, mint egy évtizede, Mezőkövesden, egy Wass Albert-est után egy művészkülsejű idősebb úriember lépett az asztalomhoz és minden könyvemből vásárolt egyet. Gondoltam, egy jobb módú ember lehet, aki szépen öltözött, gondosan ápolt bajuszt viselt, csak jobb módú ember lehet, ha 4 könyvet is megvásárolt. Mielőtt elhagytam a termet, megkérdeztem valakitől, hogy kihez volt szerencsém ebben a találkozásban. Pázmándy László, a költő volt! – mondta a megkérdezett.
Múltak az évek, egyre többet találkoztunk, s mind jobban arra ébredtem, hogy tényleg költő, de egyáltalán nem vagyonos. Ettől ő még nagyon gazdag ember lehet, ha ennyi nagy érzés van a szívében, ha mindenkor kész meghívni egy kávéra, egy sörre bárkit Bogácson a Kotyogóba vagy éppen Mezőkövesden a benzinkúthoz, netán a rendőrség közelében lévő dohányboltba. Ez utóbbit jobban szerette, mert nem csak a kávé volt jobb, de előkerült egy féldecis üveg is, amit azonnal felhörpintett és 2-3 doboz sört is vett magához: jó lesz a feszkót levezetni otthon, mondta és folytattuk kinn, akár hideg tél volt, akár meleg nyár, álltunk az ajtó mellett és mindenkor meg akartuk váltani a világot.
Egyszer Egerbe jött, lángolva mutatta kávézás közben a verses művét, olvasta, mind erősebb hevülettel átélve tolmácsolta, majd a végén ennyit mondott: színpadra kellene vinned Budai Karcsival. Nem vittük színre. Félbemaradt kéznyújtás volt a miénk. Vagy ezért, vagy azért maradt félbe. Néha azért, mert a nagy lángolásban összecsapott partnerével és jött a szünet, hol rövidebb, hol hosszabb. A legutolsó hosszabb volt, kínosan hosszú, majd a Bútorfestő kiállításon úgy folytattuk, mintha sosem haragudott volna meg.
Ha szünetelt a barátságunk és beautóztam Mezőkövesdre, vártam, hátha átmegy előttem Tyson kutyájával a másik oldalra, s annyit mondok: jól van ez, de lesz jobb is.
Egyszer elmeséltem neki, hogy mi jut eszembe arról, amikor magányosan vezeti Tysont az úton át: Mozart, akit miután saját gyászzenéjeként, utolsó, befejezetlen nagy művét, a Requiemet megírta, kocsira rakták rozoga koporsóba zárva és csak egy kutya kísérte azt a kocsit. És a kutya mindhaláláig ottmaradt, míg meg nem fagyott. Nehogy te is így elmagányosodj, barátom! Elgondolkodott és csak annyit mondott kacagva: menj már a csudába!
Én most az a kutya lettem, vagyok. Nem zuhog a hó, csak kicsit vacogok és hogy írok, sírok és kérdezem: hol van ő, a magányos alkotó, az akkumulátor, a lelkes ötletadó, lapszerkesztő író? Anyám mindig mondta, ha keserű volt a hangulata: kikaparnám fiam a földből, ha tudnám, hogy életre kel anyámat, aki belehalt abba, hogy én éljek!
Laci példája legyen ébresztő nekünk, hogy megfosztottságunkban érezzük át: kicsit jobban kellene szeretni egymást! És ne csak daloljuk, mint annyiszor tettük a pincékben: Szeressük egymást gyerekek!… Mert az élet úgy is tovaszáll, a sír magába zár….
Ha Laci nincs, nekem akkor Mezőköved sincs, a matyók történelméből csak annyi marad, amit a könyvben elolvastam évtizedekkel korábban. Ha ő nincs, nem ismerem meg Tállai Andrást, Fekete Zoltánt, Hajdú-Ráfisékat, s nem megyek el talán egyszer sem a Gépmúzeumba, nem készítek filmet János bátyámról, de hosszú búcsúztató versét sem olvasom fel a templomban és nem tudok semmit a Dollárhegyről, ahol megismerhettem a Sebe Imre történetet, de rajta keresztül tudtam meg: mi a Kis-Svájc, hogy meg kell állni Tibolddarócon Dusza Bertalan és Pesti Feri lélekemelő birodalmainál.
Ügyesen mozgatott engem, hasznos emberré tett. Kezdődött a Wass Albert kővel, mert volt egy álma, hogy legyen egy ilyen emlék a magyarság lelkiismerete írójának. Meghoztam a követ és áll ma is.
2021-ben azzal állt elő Kovács Pista bátyámmal: mekkora szégyen, hogy a Mezőkövesd és vonzáskörzete ’56-os forradalmát még nem írta meg senki, a tanúk és résztvevők lassan elhalnak és nincs egy könyv sem, pedig nem akármilyen ellenállás volt itt a ruszkikkal és kommunista pribékekkel szemben. Te meg tudnád írni, hiszen többet is megírtál már ebben a témában!…. Úgy próbáltam kivédeni és nem vállamra venni ezt a hatalmas terhet, hogy nyersen megjegyeztem: semmi ismeretem nincs Kövesd forradalmával kapcsolatosan. Ez igaz is volt. Mindketten garantálták, hogy a nyomtatási költséget összeszedik és Laci majd elvisz azokhoz, akik tevékeny résztvevői, tanúi, a rokonságban részesei voltak a forradalomnak és a megtorlásnak. 13 településen jártunk, 89 emberről írtam és így írtunk történelmet.
Alig csitultak el a könyvvel kapcsolatos örömök és indulatok, újabb és újabb ötletekkel állt elő. Akkor éppen Dólya lángolt a szívében, a matyó kivándorlók sorsa izgatta, nem csak azért, mert rokona, Pázmándy Jóska is ott él, hanem az a tény, hogy sok ígéret ellenére, 10 év alatt sem született meg az beígért könyv, ami a különleges matyó sorsot dolgozná fel interjúk formájában. Hiába volt minden védekezésem, hogy senkit nem ismerek közülük, a következő napokban már benn ültem a kormánykerék mögött és vittem őt, meg Pista bátyámat és Kettétört kenyér címmel a 2023-as Matyótalálkozón bemutattam a 364 oldalas, 43 interjút és jelentős dokumentumhalmazt tartalmazó könyvemet.
És talán Lacinak köszönhetem azt is, hogy a folytatásban a könyv megjelenését követő fél év után Dólyán márványtáblát állítottam Borzási Erzsébetnek, a falu Teréz anyujának és Szalacson egy kopjafát Pázmándi Jóska kertjében, melyet a Dólyáról elvándorolt Dulovecz Feri faragott meg, s lett Tiszaderzsnek Trianon-emlékműve.
Amit eddig mondtam emlékezésnek, az nagyon személyesnek tűnik, de azért írtam így, mert tudom, s hiszem, nagyon sokan éltek körülötte olyanok, akikre hasonló nagy hatást tett. Mert nem csak haragjában volt lobbanékony, de a jobbítási szándéka is legalább annyira gyorsan lobbant fel. A széles nyilvánosság szolgálata vitte, mozgatta, ezért lobogott, ha a Kaptárkövek folyóiratba gyűjtötte, szerkesztette az anyagot, majd talpas postásként vitte körbe a megyében. Ez lobogott benne, mikor a Trianon könyvbe gyűjtötte az anyagot, amit Sebe Imre adott ki, mert Trianon és Wass Albert élő fájdalom volt benne mindhalálig. Ezekről írott versei nagy értékek, magas hőfokon, jeles mesteri tudással íródtak.
Nekem így volt, ő volt Pázmándy László, de ha Kosztolányi verséből veszek ki két szót, így hitelesebb: „Nem volt…”! Éljen most már: az emléke és ne engedjük feledni!
Nehezen búcsúzunk tőle, ahogyan ő is nehezen búcsúzott a kácsi remetelakjától, az alig felállított, majd a telekmanipuláció miatt Bogácsról elvontatott mobil házától: Úgy fordítsátok, mondta, hogy az ablakból a Bükköt lássam!
Úgy fordítottuk.
Amikor elvonszolták onnan, abba is kicsit belehalt.
Az elmenetel sokszor foglalkoztatta, de nem hittük el, hogy komolyan gondolja, hogy egyszer eljön. Hogy eljön érte a fekete ember.
Pázmándy László: Úgy menni el…
Úgy menni el, hogy fény maradjon itt,
ha távozunk.
Csendesen lépni ki az ajtón,
úgy menni el.
Legyen idő, de gyógyuljon a seb,
legyen elég idő.
Eljutni még, a vágyakon túl,
eljutni még.
Bejárni még, elmaradt ígéretek útját,
bejárni még.
Elérni még, megbántott társak kezét,
elérni még.
Átadni még az itt maradtaknak,
az elvesztetett reményt.
Úgy menni el, hogy fény maradjon itt,
ha távozunk, – úgy menni el.
Most már jobban látod Laci, a Bükköt, onnan fentről. Készítsd nekünk a helyet, fújd el a gondjaidat, hogy békésen öleljük meg egymást, hiszen már sokan készülünk arra a helyre, hogy viszont lássuk egymást.
Ölellek drága barátom!
Szíki Károly