Görgey

C

Akkor már készült a budai várban felállítandó lovasszobra Görgeynek, aminek eredetijét oly cudarul beolvasztották a kommunista elvtársak, mert – állítólag – kellett a bronza a monumentális Sztálin-emlékműhöz. De Katona Tamás, első kerületi polgármester, és a 48-49-es szabadságharc talán legjobb ismerője nagyon kapacitálta, hogy meglegyen. (Még ha nem is az eredeti helyén, de legalább a vár egyik bástyáján, ahogyan az sikerült is, még ha nem is a százötven éves évfordulóra.) (Ami viszont a felvidékivel időre összejött!)

A Széchenyi Társaság kezdeményezte, ahogyan azt a Tavaszi hadjárat útvonalával már idehaza megtette, a felvidéki folytatást, hagyományőrző csoportokkal végigjárni, és faluról falura, városról városra emlékünnepségeket tartatni. Én szerveztem, intéztem, rendeztem, puhára hangoltam és megvalósítottam.

Ám a tábornokkal problémák adódtak. Az áruló mellszobrát senki nem nem merte, hanem nem óhajotta a Felvidékre átvinni. Ki is cipelne egy árulót. Duray Miklós minden kollégáját felszólította a vitel megtagadására, engem meg leteremtett, de nagyon. (Itt a diplomata-útleveles, vámvizsgálatra nem kötelezhető személyekről volt szó.)

Így egy barátom Wartburg kombijába tettük, és nekilódultunk az akkor frissiben átadott vadonatúj Ipoly-híd még nem teljesen felkészültnek gondolt határőrségén átjutni. A magyar vámos ugyan megmondta is, hogy ne is próbálkozzunk, mert az évfordulós tervről minden hatóság tud, és felkészültek a felvidék visszafoglalását szándékozó soviniszta magyar irreguláris katonai csapatok fogadására és visszaverésére, még ha azok színpadi kellékes-álruhákba is bújtak.

A felföldi  határőr előtt térdre estem, és könyörögtem neki, hogy ezt a csúf pofát, aki a szobor, és azt a rusnya apósomat ábrázolja, és az anyósom megparancsolta, hogy ezt a kéméndi temetőben lévő sírra feltegyem, ezt vegye el. Kobozza el, csak adjon róla pecsétes papírtot, hogy ne legyen odahaza nagy a balhé, a nem teljesítés miatt! Aminek ugye nem én, a szeretett veje vagyok az okozója, hanem azok a nagyszerű, de szigorú ottani törvények. Nem esne jól a följebb lévő kocsmában az fincsi zlaté fazan nevű habzó nedű, minek költsége az így megtakarított üzemanyagköltségből bőségesen kitelik.

Nem csak súlyos és megvető pillantásokat kellett elszenvednem, de dörgedelmes kioktató szavakat is.

Úgy-e fiatalember! A csajszi az köll, de az anyukája az nem, aki pedig megszülte? Nem szégyelli magát! Na, takarodjon innen, aztán tegye, amit mondta magának, meg amit nyilván megígért, Magam fogom ellenőrizni, hogy megcsinálta. Megértette!

Domokos Laci barátom, a szobor alkotója már eleve beijedve kuporgott az emlegetett anyós ülésén, és remegve gondolt előre a tót fogdák sivárságára és főleg az ellátás hiányosságaira. A szokásos esti verés az eszébe se jutott. (Állítólag vacsora helyett – akkoriban – azt kapták az ott csücsülő latrunculusok.)

Szóval így jutott át a szigorú határőrizeten a tábornok.

A határőrök röhögését még a következő faluban is hallani véltük.

Görgey-t még aznap éjjel föltettük a már elkészült posztamensre, ahol azóta is remekül elvan. Egy intézmény magánkertjében. kerítésen belül. Magyarszőgyénbe a tábornok szinte hazatért. Minden évben nagy solemnitással ünneplik, koszorúzzák.

No, hogy mik is megesnek Európában.

Felix, qui potuit rerum cognoscere causas.

Halasy-Nagy Endre