„Hogy mennyire vártuk! Miként / vizet föld – szárazság után. / Szorongva, tétlenül, s milyen / esetlen, sután. / S aztán itt volt hát! / Mint mikor megáll az óramű, / a szerkezet, s a rugók, a / tengely, a kerekek. S egy / utolsó kattanás még, aztán / a csend.” – írta Fekete Vince évtizedekkel ezelőtt egy szorongásba falazott nemzedék nevében is, miután Ceauşescu diktatúrája összeomlott körülöttük. Az ember azt hihette, hogy a forradalom, még ha véráldozattal is, de tisztára mos mindent, ám egy ideig a tanácstalanság csöndje és bénultsága terjedt, amit apák holttestei szegélyeztek.
Ebbe a felemásan és félszegen építkező új világba robbantak be a kilencvenes évek elején a kolozsvári Előretolt Helyőrség szellemi műhely fiatal költői, köztük Fekete Vince is, aki azóta nem csupán az erdélyi, de az egyetemes magyar irodalom egyik legmarkánsabb lírikusává nőtte ki magát.
Legutóbb 2002-ben méltattam őt egy esszében a Jóisten a hintaszékből című válogatott kötete kapcsán – de később számos közös élményben is összesodort minket az élet anyaországi, Székely- és oroszföldön egyaránt – s közben, csikordul meg váratlanul a szívemen, elrohant több mint két évtized. Hjaj. Mennyi minden történt ez alatt az idő alatt. Sikerek és tragédiák, győzelmek és kudarcok regimentjének felvonulását látni.
A teljes anyag.
Kép: MTI/Szigetváry Zsolt