„Félsz, bújsz, harcolsz, / talán fennmaradsz, / talán megmaradsz, / önkommandós, / szegény értelmiségi” – írja Mint a bozótharcosok című versében, Az én térfelem – 70 év – 70 vers című most megjelent kötetében Kaiser László költő. Őt kérdezte a Gondola képviseletében Molnár Pál, a Présház főszerkesztője.
– Az utószóban hetvenkedő könyvnek is nevezik művét, pontosabban Madarász Imre. Miért bűvös ez a hetvenéves kor, miért érzi az ember, hogy már minden lényegest megtett, és még akar valamit produkálni a hátralévő időben itt, földi pályáján?
– Humorosan és komolyan egyaránt szokták hetvenkedőnek nevezni a hetvenévest. Nem is baj. Mérlegkészítő évforduló ez, visszanézésre okot adó, előre nézésre reményt. Jómagam huszonvalahány kötettel a hátam mögött talán nem panaszkodom, bár viszonylag későn kezdtem rendszeresen publikálni, így is megszülettek esszé- és tanulmányköteteim, az interjúk, a novellák és persze a versek.
Akárhogyan is: elgondolkodtatja az embert a hetven év (és a lehetséges vagy nem lehetséges hetvenkedés), nálam ez az, hogy az elkerülhetetlenül fogyó időben próbálok jobban gazdálkodni önmagammal, ez azt jelenti, hogy próbálok tartalmasan kitölteni szinte minden lehetőséget, és kerülni a feszültséget okozó helyzeteket, netán embereket.
– Talán mégis / szelíden érdemes, / Krisztus sír és Gandhi / érted is éhezik / hangos szó nincs, / ostor a szögön, / te már anyaföldben, / mi még anyaföldön – írja Szelíden érdemes című, a Balassi-kardos Nagy Gáspár emlékének szóló versében. Ám Nagy „Gazsi” azt is megírta, hogy a gyilkosokat néven kell nevezNI… Miért kell mégis átlépnünk a szelídségen?
A teljes interjú.
Kép: archív