Mária Terézia-reneszánsz pezsdül fel napjainkban. Bánó Attila publicistát kérdezte a Présház.
– Szerkesztő úr, a Magyar Szent István Rend jelenleg a legrangosabb magyar állami kitüntetés, amelynek elődjét Mária Terézia alapította 1764-ben. Mit jelenthet ez a kitüntetés egy mai adományozottnak?
– Egy ilyen komoly kitüntetés mindenképp hatalmas elismerés annak, aki kapja, és kifejezi a nemzet háláját azért a kiemelkedő teljesítményért, amely az illető nevéhez, munkásságához fűződik. Az ilyenkor kialakuló érzésekről kívülről nehéz fogalmat alkotni, de hogy életre szóló élmény lehet, az egészen bizonyos. Hogy maga a Magyar Szent István Rend, más rangos kitüntetésekhez képest mennyiben jelent nagyobb örömöt az elismerésben részesülőnek, az ugyancsak fogas kérdés, az azonban kijelenthető, hogy minél rangosabb egy kitüntetés, annál nagyobb a megtiszteltetés. Ez esetben gondoljunk arra, hogy korábbi változatát, a Horthy Miklós kormányzó által 1938-ban megújított Magyar Királyi Szent István Rendet 1940-ben megkapta Teleki Pál miniszterelnök, majd négy évvel később Serédi Jusztinián hercegprímás is. Mai változatát legutóbb Karikó Katalin, a világhírű magyar kutatóbiológus, valamint Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnok kardvívó kapta, akikre joggal lehetünk büszkék.
– A madéfalvi veszedelem székelyeket sújtó tragédiájában mekkora volt a királynő felelőssége?
– Értem a kérdést. Mária Terézia nem csak az említett Rendet alapította, hanem hozott olyan döntéseket is, amelyek a magyar emlékezet szempontjából nem szívderítőek. Ez esetben főként a székelyek számára, hiszen tudjuk, hogy 1764 elején a császári katonaság, az erőszakos besorozás ellen tiltakozó székelyek közül körülbelül kétszázat megölt, köztük nőket és gyerekeket is. A tragikus esemény beivódott a magyarok történelmi emlékezetébe, de mindjárt tegyük hozzá: az emlékezet része az is, hogy Mária Terézia jó királynője volt a magyaroknak. Persze a tények ismeretében ezt is fenntartásokkal kell fogadni, hiszen tudjuk, a színfalak mögött eltűrte és talán támogatta a magyar történelmi tudat, a nyelv és a kultúra visszaszorítását. Felhozható viszont a mentségére, hogy az ő uralkodása alatt a magyar huszárság hírneve Európa szerte dicsfényben ragyogott, és – miként arra nemrég Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter is rámutatott – 1741-ben ő alapította a később híressé vált 32. Gyalogezredet.
– Ezzel kapcsolatban friss fejlemény az, amely a királynő laktanya alapítói múltját idézi fel. Ha a Petőfi-bicentenáriumhoz ennyire közeli időpontban Petőfi nevét felcseréljük Mária Teréziáéra, mégis hogyan ünnepeljünk?
– Látom, ma nehéz kérdéseket kapok. Erre csak azt mondhatom, hogy a budaörsi laktanya névváltoztatását sokan bírálták. A magam részéről nagyon rendjén valónak tartottam, hogy a magyar történelmi sors szempontjából kártékonynak tekinthető Dózsa György nevét laktanyáinkban arra érdemesebb nevekre cserélték, de a mostani névcserét nem tartom szerencsésnek. Mondom ezt a honvédelmi miniszterünk iránti nagyrabecsülésem hangsúlyozása mellett. Amit ezzel kapcsolatban el tudok fogadni, az az, hogy Petőfi ugyan a szabadságharc alatt rövid ideig őrnagyi rangban szolgált, de azért mégiscsak költő volt, méghozzá a legnagyobbak közül való. Gróf Zrínyi Miklós esetében más a helyzet. Ha az ő nevét viselik katonai intézményeink, az sokkal inkább indokolt, hiszen legalább akkora hadvezér volt, mint költő. Mindent figyelembe véve elfogadhatjuk a Mária Terézia Laktanya nevét, miként Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter érvelését is, miszerint a névadás üzenet minden anyának és feleségnek, akik „féltő szeretettel engedik a haza védelmére gyermeküket, férjüket, ahogy azt Mária Terézia annak idején a testőreivel és katonáival tette”.
Molnár Pál
Kép: MTI/Hegedűs Róbert