Ellenzéki képviselő szeretnék lenni az „Orbán-i diktatúrában”

Mikszáth az egyik ironikus  karcolatában arról ír, hogy a politikai hatalom csak annak jelent gyönyörűséget, aki visszaél vele, mert aki csupán él a ráruházott hatalommal, annak a hatalom csak munka, teher, felelősség. Gyurcsány Ferenc már egykor meg is vallotta, hogy mennyire szeretett miniszterelnök lenni.

Napjainkban (és immáron 13 éve) a magyar balliberális „demokratikus ellenzék” élete irigylésre méltóan ideális. Kapják a havi milliós nagyságrendű közpénz fizetésüket az Országgyűlésben és az önkormányzatokban, sőt sokat még a törvényes nemzeti kormány megdöntésére fenekedő külföldi dollártámogatásokat is.  Élnek, mint „Marci Hevesen”. Sem politikai, sem társadalmi, sem jogi, sem anyagi felelősségük nincsen. Büntetlenül rágalmazhatnak, vádaskodhatnak, hazudozhatnak, ígérgethetnek, nyilatkozhatnak bármit, bármiről, bárkinek, a hajuk szála sem görbül.

A közélet színpadán öntelt magabiztossággal , a mindentudás nagyképűségével osztják az észt.

A közszolgálati médiában nap mint nap róluk szólnak a hírek, idézgetve a nyilatkozataikat, miközben tele kürtölik a világot, hogy nem kapnak megszólalási lehetőséget a „diktatúrában”.  A közszolgálati újságíróknak, riportereknek pökhendien, meg sem állva, félvállról odapökve valamit nyilatkoznak, hiszen nincsen sajtószabadság, szerintük a közszolgálati sajtómunkások  csak „propagandisták”.

Egyiküket másikukat néha-néha pénzbírsággal büntetik a hatóságok, de a bírságot a „mellényzsebből”, pontosabban  az akár milliós nagyságú büntetést is „ismeretlen adakozók” adományából gond nélkül befizetik.

Esetenként büntetőeljárásra is indul ellenük, amelyek hosszú évekig elhúzódnak (pl. Simon Gábor, Lakner Csaba, Czeglédi Csaba), miközben még a közéleti pályájukat is folytathatják, fizetett önkormányzati képviselőként.

 Ma már a tevékenységükben a verbális agresszión túl egyre nagyobb szerepet kap a fizikai erőszak. Mindennapossá váltak az utcai hőbörgések, tüntetések bejelentett és be nem jelentett helyszínekre vonulgatva, forgalmi fennakadásokat okozva. A fizikai erőszak kiterjed már tárgyakra (kordonbontás) és személyekre (rendőrsorfal) is. Aljas módon a büntetlenséget élvezőknek hitt gyanútlan fiatalkorúak bevonásával, akiket maguk előtt tolva küldenek a „tűzvonalba” (majd „verik a rendőrök a gyerekeket” óbégatnak ország-világnak). Ez az állandó, folyamatos fizikai agresszió fenntartása mintegy tesztje is az un. Majdan-projektnek, hiszen bevallottan csak a fegyveres segítséggel történő erőszakos puccsal való kormánydöntésben bíznak már, a külföldi megbízóikkal együtt, akik már sem Gyurcsány, sem Márki-Zay sikerében nem hisznek. Van már azonban egy kiszemelt új reménységük: Donáth Anna.

Az ellenzéki politikusoknak nemcsak jogi felelősségük nincsen, hanem erkölcsi sem. A választópolgárok felé sem tartoznak felelősséggel. Bármit ígérgethetnek, tejjel-mézzel folyó kánaánt, arra az esetre, ha a kezükbe kerülne a kormányrúd. Nem kockáztatnak semmit, hiszen szerencsére, a nemzeti kormány eredményei és a józan ítélőképességű választópolgároknak köszönhetően fényévre vannak a kormányzási lehetőségtől.

Természetesen nem vallják be, de az ellenzéki politikusok nagyon jól megélnek a biztos egzisztenciát jelentő, közpénzből fizetett, milliós nagyságrendű havi fizetéseikkel és a Soros birodalom kitartottjaiként kapott „mellékessel”. Bolondok is lennének egy ország gondját-baját, a kormányzás nyűgét a nyakukba venni és a magyarság sorsáért felelősséget vállalni.  Ámbár  – ismerve őket – ettől kormányra kerülésük esetén  sem kellene tartanunk. 

A hatalommal való visszaélés lehetősége azonban továbbra is csábítóan vonzó marad egyik-másik pszichésen sérült (volt és várható) miniszterelnök-jelöltüknek, polgármester-jelöltjüknek.

Dr. Somogyi János