Napjainkban a munka világát illetően több, egymással gyakran élesen szembenálló fejleményektől félnek a szakértők. Az egyik szerint a demográfiai apály miatt hamarosan nem lesz elegendő aktív dolgozó, hogy befizetéseikkel eltarthassák a sokáig élő nyugdíjasokat, a másik vízió szerint azonban éppen fordítva, az egyre jobban terjedő és egyre hatékonyabb mesterséges intelligencia kiszorítja az embereket a termelésből, és akkor mit tudnak azok csinálni?
A következőkben ezt a két egymással szembenálló elképzelést fogjuk részletesebben megnézni és a lehetséges megoldásokat felvázolni.
- A nyugdíjhelyzet egyik oldala: kevés a dolgozók száma és ezért nem lesz elég befizető a nyugdíjkasszába
A franciaországi nyugdíjreform-kísérletek nyomán felmerül a kérdés, hogy a csökkenő születési szám, az elöregedő lakosság és az egyre tovább élő nyugdíjasok növekvő igényei nyomán várható-e a nyugdíjrendszer olyan katasztrofális hiánya, amely fentarthatatlan nyugdíjdeficithez és ezen keresztül súlyos gazdasági összeomláshoz vezethet? És hogy mennyi az igazság abból az állításból, hogy a nyugdíjkassza ki fog ürülni, ha nem növeljük a nyugdíjbefizetéseket, vagy nem emeljük fel a nyugdíjba lépés korhatárát.
Tényleg, szükséges-e ebben a helyzetben emelni a nyugdíjalapba történő befizetések volumenét és ha igen, miként? Ezek a kérdések, amelynek alapkiindulása a növekvő munkaerőhiány, egyre aktuálisabbak nem csak Franciaországban, hanem egész Európában is, ahol a népesség nem csak nem növekszik olyan ütemben, mint korábban, hanem egyenesen csökken.
A munkaerőhiány és a nyugdíjrendszer finanszírozhatatlan volta azonban nem jelenthet napjainkban tényleges veszélyt, noha maga a jelenség nagyon jól hangzik, hiszen mindenki számára egyértelmű, hogy amennyiben a nyugdíjkassza kiürül, akkor – hasonlóan a családi költségvetéshez –, nincs tovább, le kell húzni a redőnyt. De sajnos azt is látni kell, hogy a családi kassza és egy ország költségvetése, illetve a nyugdíjkassza erősen eltérő dolgok, és manapság a nyugdíjkassza egyáltalán nem tud kiürülni, mivel a kormányzatok képesek az adóbevételekből pótolni a hiányt. A kormányzatok ma képesek arra, hogy olyan mértékben vonzzanak be a nyugdíjalapba forrásokat az adók körének bővítésével és/vagy az adók emelésével, ami révén a nyugdíjkassza hiányait fedezni lehet. Ez nagyon hasonlít az egészségbiztosítási, közegészségügyi kassza helyzetéhez, amikor is csak egyszerű kormányzati döntés, hogy kinek mekkora adóbefizetéseiből finanszírozzák a szükségesnek ítélt népegészségügyi kiadásokat. Ugyanez érvényes a nyugdíjkassza esetleges hiányára is.
Ez nem jelenti szükségképpen, hogy mindenkinek azonos mértékben meg kell erőltetnie a magasabb adók miatt magát. Egy adott ország kormánya bármikor dönthet úgy, hogy a kiürülőben levő nyugdíjkasszát az egyébként nem is olyan kis létszámú csúcsgazdagokra kivetett speciális adókból, vagy a nagyméretű vállalkozások erősebb adóztatásával hozza rendbe. Persze nyilván sem a csúcsgazdagok, sem a nagyméretű vállalkozások nem fizetnek szívesen adókat, és nyilván mindent megtesznek annak érdekében, hogy csökkentsék költségvetési befizetéseiket. A viszonylag könnyen megvásárolható gazdaságpolitikusok és a közgazdászok gyakran partnerek a csúcsgazdagok és csúcsvállalkozások ezen adóminimalizáló törekvéseikben. A történelem azonban jól mutatja, hogy a költségvetési deficit réme nem is olyan rémes: a második világháborút követő „harminc dicsőséges év” idején a csúcsgazdagok adóztatása nagyobb volt, mint a hetvenes évek után, és ennek ellenére a gazdaság gyorsabban növekedett, mint később. Hasonlóképpen a termelékenység is dinamikusabban fejlődött, mint a hetvenes évek utáni „neo-liberális forradalom” idején. Ezeket a jelenségeket többek közt Thomas Piketty és Branko Milanovic alaposan elemezték a 21. század során.
2. A nyugdíjhelyzet másik oldala: túl kevés a dolgozó és túl sok a mesterséges intelligencia, és a robotok használata, ezért nem jut elég munka a dolgozóknak a robotizálás és a mesterséges intelligencia térhódítása nyomán
A robotizálás veszélyeire gyakran az a felelet, hogy már korábban, a 19. század elejétől is felmerült az a veszély, hogy a gépesítés, illetve a termelés nagyobb hatékonysága nyomán sokan elveszítik munkájukat, de végül mégsem következett be ez a veszély, sőt, a feleslegessé váló munkákat a termelés más területei rendre felszívták, és például a gépek térhódítása miatt felesleges dolgozók munkát kapnak egyebek mellett a gépgyártásban, illetve a gazdaság egyéb területein, és arra is látunk komoly erőfeszítéseket, hogy a felszabaduló munkaerőt átképzik, majd átirányítják a szolgáltatási szektorba. Ugyanakkor most – a jelenlegi fejlettségi és gazdasági érdekeltség mellett – a COVID járvány és az egyre veszélyesebb környezet-szennyezés idején már lehet látni azt is, hogy a munkahelyteremtés vonatkozásában sok rossz gyakorlat is kialakult. Azok a munkák, amelyek napjainkban felszívták a növekvő termelékenység miatt feleslegessé vált munkásokat, valójában nem igazi igényeket elégítettek ki, sőt nagy részben hozzájárultak (illetve hozzájárulnak még ma is) a globális környezetszennyezéshez, azon belül is a ma még következményeit tekintve alig ismert műanyagszennyezés növekedéséhez és a globális felmelegedéshez. Ezek az „új” munkakörök gyakran olyan, korábban nem igen létező tevékenységeket hoztak létre, mint például a közlekedés miatt jelentősen szennyező tömegturizmus kiszolgálása, és ezen túl felgyorsították azon termékek termelését is, amelyek ugyan létező szükségleteket elégítenek ki pl. a ruházati iparban, de ugyanakkor olyan gyors változásokra késztették a divatot, ami már teljesen felesleges pazarláshoz és végsősoron környezetszennyezéshez vezetett. Ez az úgynevezett „fastfashion”, vagy a „gyors divat”, ami már nem évente négyszer, évszakonként, hanem gyakran akár hetenként dob piacra új modelleket, és az erőszakos marketingtevékenység révén ráveszik a fejlett országokban az embereket arra, hogy akár minden héten újabb divattermékeket vásároljanak. A fejlett országokban a „fastfashion” területén működő nagyvállalatok, mint például a Zara, a Beshka, a Pull and Bear, a HM és így tovább játszanak fontos szerepet. Ezek a termékek azonban gyakran rossz minőségűek, a fejlődő országokban erősen kizsákmányolt gyermekmunkát használva és főként műanyag alapanyagokat tartalmazva készülnek, és mivel pár hét vagy hónap után a vásárlók általában meg is unják azokat, ezért ezek a termékek gyorsan a szemétben végzik életüket, és vagy környezetszennyező módon elégetésre kerülnek a fejlett országokban, vagy elszállítják azokat a szegény fejlődő országokba „tovább hasznosításra”, ahol a feldolgozhatatlan alapanyagok miatt ezek alig megoldható problémákat okoznak… A „fastfashion” tehát tulajdonképpen egyetlen célt szolgál, azt, hogy munkát adjon azoknak az embereknek, akik egyébként kiestek volna a termelékenység növekedése miatt a munka világából. De nagyon sok olyan egyéb tevékenység is kialakult az elmúlt évtizedek során, amelyek csak azért jöttek létre, hogy foglalkoztassák a technológiai fejlődés nyomán a termelésből kieső dolgozókat.
Úgy néz ki tehát, hogy ma már a termelékenység gyors növekedését követően egyre kevesebb emberi munkára van szükség, és éppen ezért sok esetben csak mesterségesen kreált tevékenységek révén lehet a „teljes foglalkoztatást” biztosítani. Ugyanakkor ez a mesterségesen kreált kereslet egyre inkább környezetromboló szemét termelését jelenti, tehát ugyan lenne lehetőség a teljes foglalkoztatás fenntartására, csak a probléma az, hogy az olyan jelentős „külső költségekkel” járhat, hogy már ezek a „káros külső hatások” végül több kárt okoznak, mint amit maga a tevékenység haszna jelenthet.
Mi lehet a megoldás ebben a helyzetben?
Több javaslat is készült már ennek a gondnak a megoldására, de egyik sem tökéletes. Az egyik elképzelés, hogy a humán szolgáltatási szektorok (egészségügy, oktatás, szociális gondozás stb.) felé kell a termelésből kikerülő munkaerőt irányítani. Ezt természetesen szintén meg kell fizetni, és mivel ezek a személyes szolgáltatások rendszerint csak kisebb számú gazdag ember számára lenne megfizethető, a nagyobb számú szegényebb népesség esetében közpénzekből kellene azokat finanszírozni, de ebben az esetben erős ellenállás mutatkozhat a liberális közgazdászok részéről, és a választópolgárok is rendszerint örömmel támogatják azokat a politikusokat, akik a közkiadások és ennek megfelelően az adók csökkentését ígérik.
Mások ugyanakkor abban látják a megoldást, hogy az úgynevezett „feltétel nélküli alapjövedelem”, az Unconditional Basic Income, az UBI bevezetését szorgalmazzák, de erre a lakosság nagy része nem igazán fogékony, mondván, „miért kapjon bárki más minden erőfeszítés nélkül jövedelmet, amikor neki és családjának egész életében keményen meg kellett minden fillérért dolgoznia?” Ez a megoldás nem igazán mehetne át a választópolgárok nagy tömegén…
További gond, hogy amennyiben valaki nem a más hasznáért dolgozik a nap nagy részében, és nem alakult ki világméretekben az értelmes, minőségi életvitel feltételrendszere, akkor mit tudna csinálni az az ember a szabad idejében, akit például a Feltétel Nélküli Alapjövedelem tart el? A tapasztalatok szerint amennyiben valaki minden erőfeszítés nélkül jutna jövedelemhez, akkor jelentősen megnövekedhetne a kábítószer-fogyasztás, vagy a szabadidő eltöltésének egyéb káros formája… Mint ahogy a jelentős jövedelmekre szert tevő zenészek, énekesek és celebek közt gyakori a kábítószerfogyasztás és a túladagolás nyomán bekövetkező elhalálozás is, sokak szerint az értelmes és az emberi szabad cselekvés lehetőségét biztosító körülmények megteremtésének hiányában az UBI, a Feltétel Nélküli Alapjövedelem hasonló gondokhoz vezethetne.
Nem igazán látszik tehát értelmes és működő megoldás. Esetleg az „élethosszig tartó tanulás”, a „life-long learning” adhatna megoldást, de ez eléggé kérdéses, és ugyan a fejlett országokban komoly példák vannak erre, sok más országban ennek nem igen van ennek hagyománya.
3. Az alapprobléma az, hogy ma még sajnos nem világos, túl sok, avagy túl kevés dolgozó él ma a világon és milyen irányú változások várhatók e téren?
Láttuk, komoly szakemberek az egyik oldalról azzal riogatnak, hogy kevés a dolgozó és ezért össze fog omlani a nyugdíjrendszer, a másik oldalon pedig ugyanilyen komoly szakemberek azt a veszélyt érzékelik, hogy nem jut elég munka a dolgozóknak a robotok és a mesterséges intelligencia miatt. Sőt, az is lehetséges, hogy ez a két, látszólag ellentmondó helyzet egyszerre fog bekövetkezni… Lesz, akiknek nem jut munka, mások viszont ki fognak esni a rendszerből, mert nincs megfelelő képzettségük ahhoz, hogy használhassák (esetleg fejleszthessék) a robotokat és a mesterséges intelligenciát. Azonban az nyilvánvaló, hogy a pár év múlva esetleg bekövetkező fejleményekről ma még fogalmunk sincs…
És ez eléggé aggasztó.
Nyilvánvaló, hogy akkor csak fogják az élőmunkát holt munkával (robotokkal és/vagy mesterséges intelligenciával) helyettesíteni, amennyiben az anyagilag is megéri. Persze az is fontos, hogy (legalábbis a fejlett kapalista viszonyok közt) az állam érdekelt abban, hogy a nyugdíjasok olyan jövedelemhez jussanak, amely biztosítja tisztes megélhetésüket… Méghozzá úgy, hogy az ne váltson ki kezelhetetlen szociális feszültségeket, például az adók erős emelése vagy a nyugdíjba vonulás idejének emelése révén. Nyilvánvaló, hogy elég nehéz ezeket a – nem csak látszólag, hanem ténylegesen is ellentmondó — követelményeket összeegyeztetni, és ezek a szempontok komoly fejtörést okoznak a fejlett országok kormányainak…
Csak abban reménykedhetünk, hogy végül sikerül valamilyen használható megoldásra lelni ezekben a problémákban…
Dr. Árva László