– I. M. Csatáné Bartha Irénke –
Jöttem a Küküllő mellől
dalaim hoztam messziről
friss illatot a réten át
szép harangszavú tájon át
A hazaTérés költője hazatért az ő Istenéhez.
Székelyföld szülötte, Makfalváról jött, soha büszkébben nem emlegette senki Dózsa György faluját, mint ő s a gyakran zaklatott anyaországi létben ilyenkor megcsillapodott. Erdőszentgyörgytől a Kolozsvári Bábes Bolyai Egyetemen át koptatta a padot, s szerzett diplomát, Korondon és az egri dombokon, barátokra szert téve Ostoroson, Könyvtárakban és a fürdőmedencékben, mindenütt otthon volt. Egy lendület volt az élete, repült ide, repült oda, s ha megcsendesült az élete, költözött végleg Egerbe, amikor még rendezgették az új lakást, amit kicsinek talált. Talán nem hitte, hogy annál kisebb is van.
És lett kisebb, az utolsó állomás, ahol kiszállt.
A Kis-Küküllő mentén sok a forrás, és aki azokba csak egyszer is belekóstol, soha nem szakad el tőle. És aki Székelyföldön születik, soha nem szakad ki, csak ideiglenesen elmegy, áttelepül, ahogyan ő is, amikor a román nyomás ellen menekülve Egerben vállalt tanári állást, így már két hazában élt egy szívvel, s tollára illesztette az Új Város, Eger nevét is, benne saját történetét, újidejű történelemben saját jelenét, jövőbe vetett reményét.
Hosszú, egyenes, tiszta utakkal és képekkel jött az Eged hegy alá azon az úton, mely a szülőföldtől elfele lejt, s a költő kapaszkodott rajta vissza, és sűrűn megállt, mert ahogy a távolság nőtt, minden elnehezedett. Láttuk ezt rajta, kiolvastuk soraiból, látjuk ezt magunkon, mondogatjuk, s egyszer múlt lesz a jelen idő, és ha rájövünk, hogy tényleg az, már csak a visszafelé kapaszkodás, sóhajtozás marad lejtőn felfelé vissza, sudár jegenyefás úton csodaváró hittel újra, de már nincs csoda, csak csorda, mely rábőg lépteinkre és beleiszik a zsoltárt kongatott kútjaink vizébe. Mert vele, miként velünk, a mi kiléptünkkel is bedől egy házfal vagy éppen betér egy hívatlan vendég, oláh-tót-szerb újhonfoglaló, és gyökereinket tépi ki az agyagból, az agyakból, végül a temetőkből, ahová a lépdelő öregek száma is naponta csappan.
Lelkendezett a Könyvtárban még januárban, mikor visszaröppent gyerekkorába urával, Csata Bélával, Gárdonyi Esztereként, ahogy olvasott és elmerült a múltban.
Elmerül az ember a bánatban.
A Gárdonyi Géza Gimnázium tanára mit is oktathatott szebben, jobban, mint a magyart, ahová becsempészhetett egy kis magyar egy kis magyart, nemzetit, mit kimetszett ott fenn, Szováta alatt, s futott le egészen Egerig az az érzelmes patak székelyföldi gyöngyeivel, felnőtteknek-gyerekeknek írt mesékkel, versekkel, mondákkal, regékkel.
Nyeletlen baltaként nagy becsapódásokkal hullanak elénk mindenfelől a versek, kelletik magukat, de sok bennük a forma, kevés a tartalom, s ezek megsebeznek, körkörösen kínos versek, meg kínrímes költőcskések. Irénke és versei elütöttek ettől, de annyira, hogy ő volt, aki a távolságot tőlük megtartotta, még azon áron is, hogy vállalta, a divatot nem ő szabja meg korunk Parnasszusán. De a jelenlétét szűk hazájában ő szabta meg, vitte, hordta köteteit, önmaga verseit, szavalta a másét, s ha betelt a külsőségekkel, befelé fordult, s megszülte a Trianon-ellenes és ’56 dicsőítő verseket. Mindig a legmélyebbeket.
Köteteiben a Hargita és Kis-Küküllő leheletét zárta kicsi tégelyébe és hozta, kibontotta, levette róla előbb a lánglelkű tulipánokból font kötelet, továbbá a madártollból ragasztott fedelet, majd először a dombokat ölelő harangszó tiszta hangja szólt, mit valahol gyűjtött, mi valamit ígért, majd boldogság és derű hangjai csilingeltek, gyermekkori, anyaközeli hangok körös körbe, mint az apai kalap perge széle. Recsegő-ropogó bivalyos szekerekkel keveredett szelencéje további része, finom tündérfelhő lebben, melyben egyben a táj, Makfalva, a szülőföld minden részlete, benne még kicsit szép szavakba burkolva az édesanya és apa, a forrás az öreg körtefánál a fiatal akácsor közelében. Nem volt olyan, ki olvasta őt, hogy ne sebezte volna meg a finom, lágy léptű szóözön, mit könyveibe rejtett, s rabul ejtett.
Visszhang minden verse. Ki olvassa, visszaszól, de legalább is visszhangzik benne, megtalálja emlékei szelencéjében a saját ösvényét, amiről letért, a közös fényképet, amiről lemaradt, ötleteit, melyeket agyonhallgatott, a terveit, melyek örökre elvesztek, a kapuzárakat, melyeket kicseréltek.
Nem tudni, útra készen hányszor állt már, miközben belénk gyömöszölte maradék reményeit, hogy míg az olvasóban omlik össze a reményhíd, ami megtartó, összetartó valami, amin kimentek a szomszédok és barátok is, és az ember alatta marad, agyonnyomja ez a gazda nélkül maradt múlt, ahová már csak visszajár az ember, de nem ecsettel, mert szeme előtt áznak a képek, lecsurran rajta a könny, lehetetlen festeni—– ő megtartja hátán ezt az omló hidat.
A fiatalságunk vele szaladt el, maradt még egy csepp jel: időben szólj barátom, ha távozni látom!
A végtelen elválás köteteit tette elénk most, hogy búcsút int.
Lihegünk vele vissza, az elszalasztott dolgokat rendbe szedni, jóságokat, rosszaságokat felidézni, az elfecsérelt időt újraélni, vissza apánkhoz, anyánkhoz egy tenyérnyi ölelésért. Mert mára minden felértékelődött! Mert életünk morzsái mind-mind felértékelődnek az idő múlásával.
Hitt a feltámadásban, zsoltáros szavakat mormolt, furulya, tárogató citera hangjainál szentes énekeket mondott, az igazságosztó, irgalmas Istennel beszélgetett, segítségével, mint az anyaföld húsába ültetett rozmaringfa, felfelé kapaszkodott, kigubancolta a székely bánatát és szembenézett a Nappal. Mély istenhittel mégis nekiveselkedett, hogy ne nyomja agyon a reménytelenség kísértete, s vallott, vallatta önmagát.
Erdélyi csipkés szavait, moldvai katrincáit, gyimesi keptárjait leterítette előttünk, hogy ne fájjon a durva, idegen népi csorda torzsa, ha menni kívánunk arra. És ezen az úton, aki jár, hitte vele, hogy visszajár, mert úgy van megírva, hogy visszajön a gímszarvas lelke…
Meglocsolta lelkünket anyaföld- és anyahűségű verseivel, mélyen felszántva emlékeinket, hogy visszanézzünk az ifjúság kéktollú madarának fészkére.
Ide-oda száguldó vitorlánk kötelét a megtartó anyanyelvhez, mint örök és végső menedékhez kötötte.
Barátaiban, olvasóiban nem csak akkor mikor sorait böngészte, de most, távoztával is megkondul egy harang, mérhetetlen mélyen szól, testamentumi összetettségben.
Illan az élet, mint fecskeszárnyú nyár, valóban így illan, ezért kell megragadni az időt és szólni hozzá, mint Faust: Ha a percnek szólnék esengve…
Mert akkor van vége, ha nincs meg a képesség és tehetség az emlékezésre. Mindenki képes erre, felragasztani magát egy képre, s ha ezt megtagadja, élő halott vagy törzsutas a megélhetés limuzinjában.
Egy visszatérő álom, kapaszkodó, biztos pontot kereső egyetlen nagymonológ volt az élete, melyben boldogság-szonettek, szimfóniák raktak örömfészket, majd kizuhanva onnan most, mint akkor, a legnehezebb bánatos időkre mutat rá.
Egy kedves tavasz eleji sanzonnal muzsikált, de már ott rejtőzött, settenkedett a következő ciklusba átemelő Sötétedik verse. Mert sötétedett. Senkivel nem tudatta, de távozóban volt.
Sok kérdőjel volt ebben súlyos költővé érésben és létélményben, egy asszony útkeresésében, mely visszatekintésekkel teljes, de vele nem a lenge, gondtalan ifjúság dalolt, hanem a kapaszkodás valami túlélés-szerűségbe. Menedék volt, aki úgy adott erőt, reményt, hogy leverte a lakatot a gyűlöletről, haragról.
Versei, mint ő maga is volt, a belső fájdalom tanúi. Fogyó lombok mellett megbecsüléssel említette szűkebb hazájának élő és holt tanúit, így írt megható szeretettel az élőkhöz: Bertha Zoltánhoz, Réti Árpádhoz, Fülöp Lajoshoz és holtakhoz: Cseh Károlyhoz, Hubai Gruber Miklóshoz, Turcsány Péterhez. Ebben az időutazásban, mely tavasztól őszig tart a külső és belső terekben, teljessé formázta a mikro- és makrokozmoszt. Nagy szeretettel és lélekkel, nem léket kapott szándékkal írta ezeket a költeményeket.
Húsvétos idő ez, sok kereszttel, szikár feltámadási reménnyel. Húsvét idejét éljük? De melyik napokat? A kereszthalál felé vezetőt, vagy ahol fénysugarasodik a jelen, és a feltámadás útja felé mutat? Csatáné Bartha Irénke nem hamis fényjelekkel figurázott, hanem mélyre rántotta a felületes tűnődőt, olvasót, bárkit, aki hiszi, könnyedén reméli, hogy a feltámadás csak úgy jön, egy napon bekopogtat és beszól az ablaknyíláson, ajtórésen: drága magyarok, a feltámadás eljött!
A feltámadásért meg kellene kicsit dolgozni! Legalább egy Hiszekegyet elimádkozni, mert anélkül nem érdemlünk semmit, Trianon mocska is, mire oly sokszor rámutatott Irénke, tovább szárad a képünkön, már pereg le róla, mint guanó szennye, s csak nézünk ki fejünkből a vásárlási listára, meg a La Ligára, oda bele, a szuperképernyőbe. Bartha Irénke ezt a betegfolyamatot próbálta megállítani, s beállítani mindenkit a megvilágosodás irányába.
Megremegtető fejezetei voltak a marosvásárhelyi pogromról, mint nemzetfelkiáltó jelről, ébresztő momentumról, ó, Jézus! Johannis, és még egy kis szász-játszma és lehúzhatjuk a redőnyt!
Ebben a lehetetlen és hihetetlen helyzetben a költőnő a bohócsipkáért nyúlt, mert hitte, az megvéd, de mint Shakespeare egyetlen bohócát sem védte meg az agressziótól, de legalább kimondta, mit más nem mert. Korunk bohóca szerepét játszotta élete néhány fejezetében úgy, mintha minden kockázatmentes lenne, nem jönnének vissza MDP-s MSZMP-s figurák, cilinderes ruha helyett finom öltönyökben, önmutogató meztelen, perverz-pornó képeken, narkósan, alkoholmámorban, s eközben zsebükben nem csilingel a krajcár, hanem ömlik fentről le, tovább a gyerekek zsebébe. Jönnek itt, jönnek ott…
Daccal teszi, s írja is: Ahol a félelem arat,/ a becsületből vajon mi marad?/ csak néma jaj és fájó kín/ a megrabolt jognak romjain?/. Soron kívül, sorain belül Trianon árváit szólította fohásznak, reménysugárnak, szétszóratott, otthontalan székelyeit szólította, kik jöttek és mellé leültek.
Nyílt ellenálló szerepében zsoltáros könyörgő költő lett. Nemzetféltésében sorjáztak újabb és újabb kérdések: miért hagyjátok, hogy katedrálisból kocsmába tereljenek? Veszélyes és önveszélyes létet vállalt fel, ami az összeomlás, a lelki-fizikai infarktus veszélye is egyben, mert sorshordozónak lenni rendkívüli vállalás, halálközeli kísérlet.
Életének utolsó fejezetében nem a függöny legördülés előtti, hanem éppen az új felvonás, az indulás lélekemelő képeihez tért vissza, oda, mikor víziójában angyalszárnyak mozdultak. Ünnepi lázban égett mindhalálig, de saját-sajátos haláláról sosem esett szó, mert elrejtette, helyette csak ünnepi fényekről, sziporkázó szaloncukrokról, fénylő ragyogásról beszélt, hol a béke pillanatai ülik meg az öreg-örök tornácokat, honnan elbűvölő a sirálytánc, a virágvasárnapi derű.
Örömóda? Remény? Könyörgés? Boldogító talány?… Mi volt az élete? Mindegy! Minden volt. Jogunk van a tavaszünnephez, de már magunkban, nélküle. Hogy ne érezzük a magányt, kezünkbe adja a citerát, az ősi hangszert. Mert vissza őseinkhez, kapaszkodni az ő reményébe!
Önálló mű lett az élete, amiben bemutatta magát. Könnyen olvasható, nehezen letehető költőnő volt, akit újra és mégis: tovább lapozgatunk! Mert valami megmaradt, kézzel foghatóan itt maradt.
A teremtő vezessen lépteiden, Drága Irénke!
Szíki Károly
Kép: mezokovesd.hu