A „szabad és demokratikus” Európában sohasem lesz elég bátorság ahhoz, hogy szembeforduljon önmagával, és belássa végzetes tévedését, amelyet a XX. században a magyarság ellen elkövetett – olvasható az őszi, október 23-ai keltezéssel megjelent Aracs folyóirat Csak hinnünk kell benne című alkotásában, amelynek szerzője az Európa-érmes főszerkesztő, Bata János. Őt kérdezte a Présház.
– Főszerkesztő úr, „A Magyar Szent Korona tulajdona a Kárpát-medence egész területe”, így az itt élők a Szent Korona tagjai – rögzíti Jelenczki István Szkíta Aranyszarvas-díjas filmrendező A legfontosabb teendő a nemzeti öntudat visszaállítása című eszmefuttatásában. A Szent Korona ma az Országház kupolacsarnokában fénylik, úgy, mintha Steindl Imre ezt az épületrészt kifejezetten a Szent Koronának tervezte volna. A világ távoli szegleteiből idekerülő turisták a hatása alá kerülnek. Hogyan érhető el, hogy a Lajtától a Berecki-havasokig, a Dunajectől a Tengermellékig elterülő térség magyarjai mind Őfelsége elé zarándokolhassanak?
– Azt hiszem, ez kivitelezhetetlen lenne, bármennyire szeretnénk is. Sokkal fontosabb lenne, hogy a mindenkori magyar kormány számára minden magyar egyaránt fontos legyen, hogy a mindenkori magyar kormány a Szent Korona Tan szellemiségében gondoskodjon és viseljen gondot minden magyarról, és nem csak a Kárpát-hazában, hanem azon túl is.
Persze, az már egy másik, fájó kérdés, hogy erre a gondoskodásra vajon igényt tartana-e minden magyar?
– A bécsi „magyar királyi testőrség valójában huszártestőrséget jelentett. E nemzeti fegyveres testületünk olyan rendkívül magas szintű művelődéstörténeti teljesítményt tett le a haza oltárára, melynek révén a közgondolkodás testőrírók névvel illette őket!” – rögzíti a történelmi tényt Diószegi György Antal Szellemi honvédelem a hőseinket tisztelő hazafiság és filhellén műveltség jegyében című tanulmányában. Miért fontos tudatosítanunk, hogy Bécsből nemcsak Habsburg diktátumok, hanem haladó európai szellemi áramlatok is eljutottak a haza értelmiségi közösségeihez évszázadokon át?
– Azért, mert a nemzetellenes erők állandóan meggyöngítésünkön dolgoznak, és nem csak az utóbbi száz évben. Ránk akarják erőltetni a hazugságaikat, miszerint mi köldöknéző bugrisok vagyunk, kelés Európa testén, amit mielőbb el kell onnan távolítani. Mi vagyunk az elnyomók, az utolsó csatlósok, a mindig rossz oldalra állók, miközben nekünk soha nem voltak gyarmataink, nem voltak rabszolgáink, nem irtottunk ki népeket, a hozzánk menekülőket gyakran erőn felül védelmeztük, akár saját népünk rovására, pusztulására is. A történetek változnak, a szereplők is, de a lényeg mindig ugyanaz: bennünket ki akarnak semmizni a saját szülőföldünkön.
– Még 2009-ben a szerb Igazságügyi Minisztériumnak kellett létrehoznia „egy bizottságot az 1944 és 1946 közötti kivégzések, valamint titokban tartott tömegsírok feltárására” – eleveníti föl a fejleményt Botlik József A Magyar-Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság megalakulása és működése című könyvrészlete. Annak idején Cseres Tibor azért (is) írta meg a Hideg napok című, magyar részről gyónásnak tekinthető regényt, mert azt remélte, szerb író részről viszonzása lesz. Cseresnek csalódnia kellett, s keserűen be is vallotta. Ez miért jutott eszünkbe?
– Bizonyára azért, mert Cseres Hideg napjai óta vajmi keveset változott a világ sora a Délvidéken. A közelmúltban beszéltem olyan budapesti, meglett, okos és egyébiránt rendkívül tájékozott, világlátott szociológussal, aki mit sem hallott a délvidéki magyarirtásról. Hiába volt Cseres vezeklése, hiába való volt a példátlan magyar katonai bírósági eljárás még a háború alatt, majd a kommunista magyar állam jogtalan ítélete, a másik fél részéről mind a mai napig érdemi válasz ezekre a magyar lépésekre nem érkezett. Egyetlen, a szerb állam által megjelölt és megtisztelt magyar tömegsír sincs a Délvidéken. A mi magyarjaink még mindig dögtemetőkben, szemétdombok alatt nyugszanak. Egyetlen egy exhumálás, újratemetés nem történt.
A legújabb, döbbenetes történet, ami a délvidéki magyar holokauszthoz kapcsolódik, az az újvidéki, 1944-es, 45-ös ártatlan áldozatoknak állítandó emlékmű körül zajlik, ami nem csak a magyar, hanem a német és más ártatlan áldozatoknak állítana emléket. Pontosabban szólva: nem is igazán tudni, hogy kiknek, mert az emlékműre a következő feliratot szeretnék rávésetni szerbül, magyarul és németül: 1944/45 összes ártatlan áldozatának emlékére. Az emlékű egy fehér márványból készült madarat ábrázolna. Csakhogy még ez a teljesen semleges mondat is akkora ellenállásba ütközik egyes szerb körökben, hogy az emlékmű fölállítása már 2016 óta csúszik.
Molnár Pál