Csődben az európai árampiac

Zárlatot kapott a kontinens villanykereskedelme, ezért európai szinten van szükség a piac megreformálására – jelentette ki Ursula von der Leyen. Az Európai Bizottság elnöke erről a balti államok energiabiztonsági csúcstalálkozóján beszélt Koppenhágában. A megbeszéléseket követő sajtótájékoztatón úgy fogalmazott, hogy „a szél erejét használva távolodunk el az Oroszországból származó fosszilis tüzelőanyagoktól”. Azt is kijelentette, hogy az európai árampiac biztonságában jelentős szerepet játszanak továbbra is a szénerőművek, továbbá „Az árampiac hosszú távú, strukturális reformjait kell kidolgoznunk. Az árampiac ugyanis már nem működőképes piac.” Ezekről a megdöbbentő kijelentésekről Járosi Mártont, az Energiapolitika2000 Társulat elnökét kérdeztük. 

—    Elnök úr, mi csaphatta ki a biztosítékot az Európai Bizottság elnöki magaslatán?

—2003-ban egy kerekasztal vitán ezt mondtam: „Nem tudom, minek kell még bekövetkeznie, hogy az európai politikusok komolyan nekiálljanak, a modell felülvizsgálatának.” Most már tudom, ennek a csődnek. Eljött az igazság órája. Kiderült, hogy a király, vagyis ebben az esetben az uniós energiapolitika meztelen. Egyértelmű vált, hogy valami nincs rendben, tovább már nem takargatható a működésképtelenség, amit már régóta sokan tudtak, de eddig mégis úgy tettek mintha minden rendben lenne.

Bürokratikus politikai hatalmi eszközökkel leplezték a bajokat. Politikailag nem volt korrekt, ezért kevesen mertek/mernek ezzel szembe menni, a szakmai igazságot képviselni. Most a legilletékesebb nyilvánosan bevallotta azt, amit az energetikai szakértők, köztük társulatunk is, a villanypiac liberalizálása óta hangoztat: a villany nem áru, hanem közösségi érdekű szolgáltatás, természetes monopólium, ideológiákkal nem működtethető.

Ami az Unióban már húsz éve a villanypiacra hivatkozva történik, annak semmi köze a tisztességes szolgáltatáshoz, de még az ún. „piaci”szabályokhoz sem. A liberális energiapolitika nem szereti a szakembereket. Ahogy mondják: a liberalizált piac működtetéséhez nem szakemberekre, hanem menedzserekre van szükség. Most ennek itt az eredménye. A villamosenergia-rendszer liberalizációjával párhuzamosan egyfajta tudatos szellemi leépítés ment végbe hazánkban is, melynek során nem szakemberek kerültek vezetői pozíciókba. A szakembereknek ui. etikai felelőssége, hogy a szakmai igazságok mellett kiálljanak és ezzel a politikát befolyásolják. Csakhogy nemcsak villamosenergia-rendszert, de a szakembereket is „privatizálták”. A tőke megvásárolta a szakemberek és a szakmai szervezetek többségét, s ők, egzisztenciális félelmükben általában azt mondják, amit várnak tőlük, és úgy tesznek mintha a ránk erőltetett liberális uniós energiapolitikával egyetértenének.

— Ön hogyan bocsátana fényt a villanypiacok működésére? 

— Ehhez a közösségi villanyrendszerek kialakulásáig kell visszatekintenünk. A villamosenergia-rendszer természeténél fogva vertikálisan felépített struktúra, amely a termelőből, azaz a különféle típusú erőművekből, az átviteli hálózatból és az elosztó hálózatból áll. Ezek a részek kölcsönös egymásrautaltságban, központi irányítással működnek együtt. Létezik technikai és gazdasági jellegű együttműködés. A termelés és a fogyasztás egyensúlyát megvalósítva a rendszernek folyamatosan kell alkalmazkodni a változó igényekhez.

Technikai szempontból a termelés és a fogyasztás egyensúlyát két aspektusból kell megvalósítani. Mivel a villamos energia számottevő mértékben nem tárolható, a jelenben mindig annyi villamos energiát (villanyt) kell termelni, amennyit a fogyasztók igényelnek (elfogyasztanak), és a jövő szempontjából, mert ahhoz, hogy rendszer hosszabb távon működhessen, biztosítani kell a távlati igények ellátásának lehetőségét, a teljesítményt (kapacitást) is. Ezt hívjuk rendszerfejlesztési igénynek, kötelezettségnek. Kulcskérdés, hogy a rendszer nemcsak a pillanatnyi igényeket elégítse ki, de idejében felkészüljön a jövőben várható, növekvő igényekre is.

Gazdasági szempontból lényeges, hogy milyen alapon történik a rendszer szereplői közötti együttműködés. A hagyományos modell szerint a célfüggvény kettős. Első a biztonság, tehát az, hogy mindig legyen áram, a második pedig a lehető legkisebb költség. Ez azt jelenti, hogy először a legolcsóbban termelő egységeket üzemeltetik, és ha növekszik az igény, az egyre nagyobb költségűeket léptetik be a termelésbe. Ezt nevezik növekményarányos terheléselosztásnak, ez a legkisebb költség elvének az érvényesülése az üzemeltetésben. De amikor liberalizálják a rendszert, vagyis szabadjára engedik a gyeplőt és, a szereplők önállóvá válnak, mindenki a saját érdekei szerint vesz részt az „együttműködésben”, és csak arra törekszik, hogy minél nagyobb jövedelemhez jusson.

— Miért teszi ez rázóssá a fogyasztói árak kérdését?

— A liberalizált rendszerben az ár elméletileg is magasabb, mint ott, ahol a legkisebb költségre optimalizálnak. Közgazdasági nyelven szólva: nem önköltségtípusú lesz az áram ára, hanem értéktípusú. Vagyis az ellátáshoz még szükséges, legmagasabb árakkal dolgozó piaci szereplő határozza meg az értéktípusú piaci árat. (Ez jelenleg az európai piacon a földgázerőmű.) Ezért mese, hogy a verseny csökkenti a villanyárakat. A liberalizált árampiac önállósult szereplőinek csak a haszonszerzés lesz a célfüggvénye.

— Vagyis az árampiac csak a pillanatnyi helyzetre reagál, ezért rossz kezek matatnak a kapcsolón?

— Való igaz. A szolgáltatás helyébe a személytelen kereskedés lépett. Megjelentek a rendszerben villanykereskedők, a viszonteladók és a korábbi tényleges műszaki-gazdasági tevékenység virtualizálódott; a kereskedők jószerivel azt sem tudják, hogy mivel kereskednek. Óriási a tülekedés az átviteli hálózatokon, viszont senki nem akar azért fizetni, hogy a hálózatot fejlesszék, mert az az illúzió alakult ki a kereskedőkben, hogy virtuálisan, kereskedelmi szerződésekkel az egész rendszer működtethető. Ezt az illúziót táplálja a számítástechnika, amellyel rengeteg szerződést nyilván lehet tartani. A liberalizált piac szereplőinek nincs fejlesztési kötelezettségük, nem kötelességük új erőművek és a hálózat beruházásáról gondoskodni, és ezért itt megjelenik egy alapvető ellentmondás. A tőkének nincs ellátási kötelezettsége, ő a szabadság híve, szabadon ad-vesz, kínál. Ez mindaddig működik, amíg a piacon termelői felesleg, kínálat van. Amikor a felesleget felemésztik, vagyis az igények növekedése miatt, elfogy ez a „tartalék”, akkor jelentkeznek a zavarok. Ez már a legtöbb uniós országban bekövetkezett. Ekkor, a liberális modellnek megfelelően, nemcsak megemelkedik a fogyasztói ár, de az ellátásbiztonság is megrendül. Ennek vagyunk jelenleg a tanúi.

– Felszínre került a liberalizált árampiac egy másik alapvető ellentmondása is. A tőke csak akkor fejleszt, ha garanciát kap arra, hogy ez megtérül neki. Ez az ő szempontjából érthető!

– Garanciára, hosszú távú áramvásárlási szerződésre lenne szüksége, mivel hitelből építenek mindent, s csak így hiteleznek a bankok. A beruházásokhoz olyan „piacidegen” garanciára, hosszú távú áramvásárlási szerződésekre lenne szüksége, amiket a liberalizáció érdekében uniós közreműködéssel felszámoltak. Amikor Magyarországon elkezdték propagálni a liberalizációt, minden rosszat összehordtak a hosszú távú áramvásárlási szerződésekről, amelyek az ellátásbiztonság garanciái. A privatizáció óta végrehajtott áremelések a befektetők profitját, a jövőbe való befektetések „megtakarításával” extraprofitra növelték, ebből a pénzből meg lehetett volna újítani a rendszert. Ehelyett azt kivitték az országból.

— Vagyis a kialakult súlyos helyzet, az örökség kezelésére a korábban rossz tulajdonosnak titulált állam kénytelen megint odaállni a vezénylőpulthoz? 

 — A problémák mélyén alapkérdés húzódik meg: mire való az állam? A piac működőképességnek biztosítására, vagy a közjó szolgálatára? EU alapját képező kereszténydemokrata szellemiségű római szerződés még a közjó szolgálata által vezérelve, a közszolgáltatásokat kivonta az áru és a tőke szabad mozgására vonatkozó előírások hatálya alól. Az EU energiapolitikája angolszász hatásra vett neoliberális irányt. A meghirdetett energiapolitika deklarált célja a villamosenergia-ellátáshoz kapcsolódó monopóliumok korlátozása, a villanypiac liberalizálása lett. Azzal érveltek, hogy a verseny, amelynek fő eszköze az energiahordozó hálózatokhoz való szabad hozzáférés, árcsökkenést eredményez. A magyar villamosenergia-rendszer részekre bontását és privatizálását — hamisan — a „piacosítás”, az EU-hoz való csatlakozás feltételeként tüntették fel. Az unió elsősorban közös piac lett, amelynek keleti bővítése a multinacionális energiaszolgáltatók piacának kiterjesztését szolgálta. Az uniós irányelvek a privatizáció és liberalizáció trójai falovának szerepét töltötték be a csatlakozni szándékozó közép- és kelet-európai országokban, s elsősorban e szegény országok energiapiacainak megszerzését célozták. Hazánk energiapolitikája az unióba lépéssel, a politikai- ideológiai átrendeződéssel együtt nyugati függőségbe került, amit a  uniós csatlakozásunk jogilag is bebetonozott. A piaci ideológiára alapozva „tervszerűen” leépítették az energetikánkat. A privatizációs ígéretek ellenére erőművek nem épültek, helyettük importból pótolták a hiányukat.

— Hogyan zárta mégis az áramkört 2010 után a nemzeti kormány?

— A nemzeti kormány szakított a liberális piaci doktrínával, s megkezdte a helyreállítást. Ezt azonban az unió minden eszközzel akadályozta. A nemzeti kormány, amely megörökölte az oroszországi materiális energetikai függést is, a „két pogány közt egy hazáért” reálpolitikát (keleti nyitás) folytatva eredményesen egyensúlyozott a keleti materiális energiafüggés és a nyugati ideologikus nyomás között. Eredményes lépéseket tett az elprivatizált energetikai vagyon visszaszerzésére, a nemzeti érdekű energiapolitika megteremtésére. Ezt a földgázellátásban sikeresen véghez is vitte. A villanyszolgáltatásban a külföldi tulajdonú energiaszolgáltatók extraprofitjának csökkentésével (rezsicsökkentés) az energiaárakat mérsékelte. A villanyszolgáltatásban azonban a 2010-es évek második felében kibontakozó klímaidiotizmussá fejlesztett globális klímavédelmi áltudományos ideológiát  rátolták az energetikára, miáltal a nemzeti energiapolitika is végzetesnek tűnő terhelést kapott. A klíma védelemnek és az energetikának ez a különös, kikényszerített házassága lett az európai energiaválság kialakulásának, a villanypiac összeomlásának egyik fő oka. A klímahisztéria mára valós energiaválsággá változott, amit az orosz-ukrán háború elmélyített.  A szükséges primer energiaforrásokkal nem rendelkező országok számára az energiaellátás biztonsága megkérdőjeleződött.

— A 2018-as választásokat követően azonban itthon is kérdőjeles lett a jelképes érintésvédelem…

— Valóban. A kormány energiapolitikája rossz irányba fordult. Az erőművi ellátásbiztonság, a paksi bővítés kivételével, háttérbe szorult. Uniós nyomásra a villanytermelésben, a klímavédelem jegyében, a megújulók részesedését növelték, lemondva a hazai lignitvagyon hasznosításáról, a hagyományos időjárás-független erőművek korszerűsítéséről, létesítéséről. A naperőműves projekteket azzal a korábban kifejtett szakmailag hamis ideológiával erőltették, amely egyenlőségjelet tesz a teljesítmény (kapacitás, MW) és a megtermelt energia (MWh) közé. Vagyis nem foglalkozik a rendszerfejlesztéssel, mert a teljesítmény (kapacitás) nem piaci termék. Uniós nyomásra hazánkban is az ún. klímavédelemnek  egész intézményrendszere alakult ki. Az energetikai államtitkárság a Regionális Energia Kutatási Központot tekintette az energiapolitika szellemi bázisának. Ebben az intézetben készültek a globalista ideológiára alapozott tanulmányok, amelyek a hazai energiapolitika forgatókönyvei lettek. A fő törekvés az ellátásbiztonság helyreállítása helyett a széndioxid-kibocsátás csökkentése lett. (Pedig az energiaellátás valójában független attól, hogy mit gondolunk az éghajlatváltozás okáról.) Ezért módosították a Nemzeti Energia Stratégiát (NES): a három alap-energiahordozó (atom, szén, megújulók) közül az egyetlen hazai energiahordozót, a szenet (lignitet) törölték belőle. Nem épültek valódi, hanem csak un. „virtuális” erőművek, fetisizálták a naperőműveket. A Nemzeti Energia- és Klímaterv (NEKT) 2040-re már 12000 MW naperőmű kapacitással számol.  Mivel az időjárásfüggő naperőművi kapacitás az ellátásbiztonságot nem szolgálja, ezért fokozódott a termelői kapacitáshiány, növekedett az importhányad. Ebből következően ma már csak 30-40 százalékos import teljesítménnyel tartható fenn az áramszolgáltatás, amit az új NES forrásnak tekint. A csődbe jutott uniós energiapolitika: az atomerőművek leállítása, a fosszilis energiahordozók kivezetése, azonban nem teszi lehetővé, hogy az import áramot biztonságos forrásnak tekintsük. Sajnos az „energiaválság” legnagyobb hazai fenyegetéséről, az import villanyról nem esik szó a hazai médiában. Kormányzati nyilatkozatok szerint „teljes gőzzel” megyünk a megújulós (nap- és szélerőműves) zsákutcába. Tudnunk kell, hogy a fogyasztói ár ársapkával időlegesen védhető, de a piacról beszerzett (import) villany termelői (tőzsdei) ára a kormány által nem befolyásolható. Ezért volt kénytelen a kormány a rezsitámogatást szűkíteni. Az energiapolitika korrigálása létkérdéssé vált.

— Hogyan teszi rizikóssá az ellátásbiztonságot a jelenlegi háborús helyzet?

— Világossá tette az uniós dekarbonizációs zöldpolitika tarthatatlanságát. A globális piaci-pénzügyi rendszer összeomlásával a hazug „klíma-vészhelyzet” helyett valódi „energia-vészhelyzet” alakult ki egész Európában. Ennek fő oka, hogy az időjárásfüggő megújulós energiafejlesztésekből származó villamosenergia-rendszeri kiegyenlítési, szabályozási feladatokat földgáz erőművekkel tervezték megoldani, ami most a háborús helyzet miatt megkérdőjeleződött.  Az Oroszországtól való, történelmileg kialakult/kialakított 40 százalékos földgázfüggőség azonban még középtávon sem szüntethető meg. Ezért a „szankciós” politika kontra-produktív, ahhoz hasonlítható, amikor a beteg, még meggyógyulása előtt, a lélegeztető gépről való lekapcsolását szorgalmazza. Mára már európai szinten is nyilvánvalóvá vált, hogy a klímahisztéria miatt is (e-mobilitás, klimatizálás) egyre növekvő, villanyszükséglet csak a megújulókkal, fosszilis- és  atomerőművek nélkül nem biztosítható. Ezt ékesen bizonyítja Európa Bizottság elnökének a felvezetőben ön által említett, ellentmondásos bevallása, amely szerint az európai árampiac biztonságában jelentős szerepet játszanak továbbra is a szénerőművek, továbbá az árampiac hosszú távú, strukturális reformjait kell kidolgozni, mivel az árampiac „már nem egy működőképes piac”(Sic!)

— Meg lehet reformálni az árampiacot?

—Szerintem nem, mert a korábban kifejtettek szerint a rendszer elvileg hibás. A piacliberalizáció története eddig is a folyamatos, politikai érdekű, bürokratikus reformok története. A „reform” a megújuló villanytermelés pozitív diszkriminációjával (önköltségtől független támogatott áron történő kötelező átvétel) kezdődött, és a hagyományos szén és atomerőművek erőművek elleni intézkedésekkel (karbonadó, taxonómia rendelet) folytatódott. Annak ellenére, hogy az uniós alapokmány szerint az energiapolitika, az un. energiamix meghatározása tagállami hatáskör. Bürokratikus pótcselekvések helyett szakmai alapon kell a tagállamok diszkriminalizálástól  mentes energetikai együttműködését újraszervezni.

— Mire villant fényt a kialakult helyzet?

— Az oroszországi energetikai kapcsolatainkat meg kell őriznünk. A látványosan összeomlott uniós energiapolitika ezt megköveteli. De tanulnunk kell a múltból! Ehhez az országgyűlési választás során szerzett egyértelmű politikai felhatalmazás birtokában, le kell vonni a tanulságokat, és ezekre alapozva kell radikális nemzeti érdekű korrigáló intézkedéseket tenni. Legfontosabb a rendszer kapacitás hiányának mérséklése. Bíztató kezdeti fejlemény, hogy az EU a kialakult energiaválság hatására kénytelen a nukleáris (és átmenetileg a földgáz) alapú villanytermelést is elfogadni.

A magyar villamosenergia-rendszer megbízható, gazdaságos működését csak egy nemzeti tulajdonban/rendelkezésben álló, optimális struktúrájú, a rendszerszintű egyensúlyt és az ellátásbiztonságot egyaránt garantáló erőműrendszer tudja biztosítani. Ebben a meghatározónak az atomerőműveknek kell lenni, amelyek a nukleáris üzemanyag tárolhatósága és többirányú beszerezhetősége miatt kvázi hazai forrásnak tekinthetők. A Paks2 megvalósítása mellett vizsgálni kell a Paks 1 blokkjainak bejelentett üzemidő hosszabbítását is. Egy, Pakstól eltérő magyarországi telephelyen, két további atomerőművi blokk távlati létesítését is vizsgálni kell, amint azt Süli János tárca nélküli miniszter a parlamentben már 2017-ben is kijelentette. Az időjárásfüggő megújulókkal kapcsolatos fejlesztéseket – a helyi igényre méretezett lakossági napelemek kivételével — fel kell függeszteni, mert azok az ellátásbiztonság szempontjából nem értékelhetők. Vissza kell térni a 2011. évi NES koncepciójához, kiegészítve a gázerőművek létesítésének szükségességével. Nemzeti rendelkezésű, széles tartományban szabályozható és viszonylag gyorsan felépíthető, gázerőműveket kell létesíteni. A németek által privatizált Mátrai Erőmű bővítése már 2008-ban is napirenden volt, de sajnos nem valósult meg. Az újból hazai tulajdonba került erőmű korszerűsítésénél, a tiszta széntechnológia alkalmazását is figyelembe kell venni.   Vizsgálni javasolt olyan külföldi erőműépítésekben, vagy vásárlásokban való tulajdonosi részvétel lehetősége is, ahol az erőművek üzemanyaga rendelkezésre áll.

Molnár Pál

Kép: enpol2000.hu