Szent István királyságát a Hazámnak érzem. Ezért nem tekintem külföldnek és csak magyarul említem elszakított országrészeit, településeit. Erre sokan mondják, hogy értelmetlen, ezen a történelem túllépett, már senkit sem érdekel és nem is számít. Ez tévedés.
A békediktátum mindannyiunk életét befolyásolja még mai is. Nincs olyan magyar ember, aki a határok változatlanul hagyása esetén, most azt csinálná, amit éppen tesz. Azt nem tudhatjuk, hogy miként alakulhatott volna, de azt feltételezem, sőt, hiszem, hogy jobb lenne nekünk természetes határaink között.
A múlt alapján bíznunk kell a jövőben. 1541 és 1690 között is olyan arányban volt feldarabolva a Kárpát-medence, mint ma. Nagyjából harmadában maradt a valódi magyar állam, Erdélyben. Ha akkori vezetőink feladták volna és behódolnak a császárnak vagy a szultánnak, ma nem léteznénk. De minden fejedelmünk azzal a céllal esküdött föl a Szent István-i törvények alapján, hogy majd ő lesz a Haza „újraegyesítője”. Báthory Istvánnak, Bocskai Istvánnak és Bethlen Gábornak majdnem sikerült. Később megpróbálta Thököly, Rákóczi és Kossuth is. Egyetlen mozdulatuk sem volt hiábavaló, mert mindannyiuk hite kellett ahhoz, hogy a XIX. század második felére ismét eltűnjek a belső határok.
Trianon, Párizs, majd Jugoszlávia felbomlása óta már tíz részre vagyunk szabdalva. Ám az 1849-es, „Dicsőséges tavaszi hadjárat” példája erőt adhat nekünk. A fiatal Magyar Honvédségnek aligha lett volna esélye az osztrák hadsereg ellen. A vezérkar éppen ezért zseniális hadmozdulatokkal le-leszakítgatott belőle kisebb, de még mindig hatalmas részeket és azokat egyenként győzte le. Vitézeink így tudták kiverni szinte az egész országból Windischgrätz-et és foglalták vissza Budát is.
Ezekben a napokban, Sepsiszentgyörgyön székely művészek adják elő az István, a király rockoperát. A végén azt éneklik: „Szép Magyarország, édes Hazánk!”
2022. augusztus 20.
Gadácsi János