A Teremtés könyvében az Őstörténet rögzíti: „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: »… Legyen világosság«, és világos lett. Isten látta, hogy a világosság jó…” (1,1-3) A fény láthatóvá, érzékelhetővé teszi a világot, megszűnteti a sötétséget, csökkenti a félelmet, a szorongást. Az Ószövetség naptól független valóságként is ismeri a fény fogalmát. Isten teremtményei a világító nap, a hold, a csillagok mutatják a Teremtés rendjében az Időnek Istentől szabott rendjét.
A fény a Bibliában az életet, a boldogságot, az üdvösséget jelképezi., a világosság szinonim az élettel, rokon fogalom a jóval, a mennyországgal; míg a sötétséget a halállal, a rosszal-gonosszal, az alvilág képével rokonítjuk. A világosság fiai időben és eszkatologikus (a „végső dolgok”, az utolsó ítélet és a feltámadás) értelemben is harcolnak a sötétség fiai ellen, hogy legyőzzék őket. Akinek nincs jövője, annak kialszik a lámpása. A fény nekünk világít, másokért világít: „És ha világosságot gyújtanak, nem teszik véka alá, hanem a tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának.” (Mt 5,15)
„Ahol a sötétség és a fény találkozik, keletkeznek a színek” – vallotta Arisztotelész. A Bibliában sok összetett szín szerepel, például a színes lovak képében. Közülük a piros a háborút, a fakó a halált és a poklot, a fekete az igazságot, illetve az ítélkezést, a fehér pedig a győztest, a harcost jelenti. A fehér ettől a bibliai színszimbolikától eredezteti a köztudatban az ártatlanságot, a bűntől való mentességet, a tisztaságot.
A fényt akarni is kell, Isten is akarta. A teremtést is azzal kezdte, hogy „Legyen…” A fényt lélekkel és tiszta szavakkal, tiszta szándékkal kell előcsalogatni rejtekeiből, végtelenül gyengéden, mert a fény is végtelenül gyengéd és sérülékeny. A fényt gondozni kell, a bennünk lévőt csakúgy, mint a másokból, máshonnan jövőt. Nagyobb ablakokat kell „vágnunk” énünk-lényünk házára, és nagyobb ablakokat kell vágnunk valóságos házainkra is! (Szörnyű félreértése az életnek, ha Hádész birodalmát csinálunk házunkból és hazánkból.)
A legősibb színszimbólumokhoz a vörös és kék, a zöld, esetenként a sárga, valamint a fehér és a fekete színekhez kapcsolódnak. A fehér szín speciális eset, mert a feketével ellentétben, az összes szín együttes jelentése hozza létre. A fehérre illik a filozófusok által emlegetett „Egy” fogalma, mert egységbe foglalja az összes színt, ugyanakkor az emberi szem számára mégis üresnek hat. A színek jelentése koronként változik, mert az ember mindig a saját életéből vett részeket kapcsolja hozzá. A fehér színhez elsődleges képzettársításként a szenvedés, tisztaság, ártatlanság, a szentek életében a mártírium kapcsolódik. Az irodalomban mindig jelen vannak a szimbólumok, egyszerűbb vagy elvontabb képzet- és jelentéstársításokkal.
Az Úr fényességben jelenik meg Adynál is: „Oszlik lelkemnek barna gyásza: / Nagy, fehér fényben jön az Isten, / Hogy ellenségim leigázza.” (A Sion-hegy alatt.) Ady A fekete macska című cikkében a francia szimbolizmus eredményeit értelmezte, költészetében tovább is fejlesztette. A költő újat lát és újmódon érez. Megtanítja az embereket új módon látni, új hangulatokat megérezni és megérteni. Losonczy Miklós fejti ki: Ady művészi látása kivételes, tér-, forma- és színérzékenységét egy festő is megirigyelhette volna. Ez a fejlődés során alakult ki, korai verseiben csak a fehér és fekete kontrasztjait, a fény és a sötétség ellentétét aknázta ki.
Már Nagyváradon tudatosan kezdett foglalkozni a fény-szín problémával, amint ezt (Nagyvárad, 1903. Még egyszer című verskötetében megjelent) az Éjimádó című verse is bizonyítja: „…Fény ad színt a darabka kőnek, / Fény ad színt minden agyvelőnek. / A fény teremtett, a fény teremt / Fejet zsibbasztó végtelent.” (…) a fénytől élünk s fény vagyunk…” Nagyváradon a fekete szín a domináns, majd az Új versek kötettel a fehér szín lesz meghatározó, de ennek használata is tudatosabbá, differenciáltabbá vált. A fehér ritkán jelenik meg tisztán szimbólumként, inkább csak jelzőként, mégpedig sokféle jellegű versben. A szerelmes versekben, például a Lédához írt A Fehér csönd címűben egészen elvont jelentéseket hordoz a fehér szín. Ady fényszomjas szívvel jut el A Patyolat üzenetéig…
A fény emberre gyakorolt funkciója, hogy megszűnteti a sötétet, és láthatóvá teszi a dolgokat, tárgyakat, hasonló ahhoz, amit a onomasztika tanít, amely szerint a megnevezés egyben legyőzés. Mindez az ősi barlangrajzoktól kezdve bizonyítható, hogy amit ki tudunk fejezni, amit meg tudunk nevezni, attól nem kell annyira félnünk, mert azt bizonyos fokig lelki-szellemi hatalmunkba vonhatjuk. Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című, százhúsz szonettből álló lírai rekviemben a Szűzanya ismérveiből átvett „csillagfénykoszorús” jelzőt használja…
A fizika egyik legragyogóbb tétele: az anyag végső fokon fény. Már a hangot is fényképezik és az is fény. Egy deka szemétben annyi fényenergia van, hogy azt fölszabadítva Budapestet egy egész esztendeig lehetne belőle fűteni és világítani. Minden szemét, ringy-rongy ember is lehet fény, örök-fény is, ha egyszer rásüt az Isten napja és fölszabadítja gonoszság borzalmas terheitől. A lélekvezetők, a csillaglelkek tudják: a színárnyalatok gazdagsága meghatározza a műalkotások hangulatát is. Különösen a kétfajta színhatás, a kék és a barna kapcsol bennünket a kozmikus rendhez.
A színek a fény látható megnyilatkozásaiként keresztény értelmezésben „Isten tettei”. A Szentháromság szimbolikájában a kék a Fiút jelöli. Kék az ég, a levegő, a víz színe; a tisztaságot és hűséget is kifejezi. A barna a föld, a humusz színe, a szegénységet, a mély alázatot jelölője. Dsida Jenő Templomablak című versében ezt érzékelteti: Ó, titkok titka: / a földön ittlent / belülről nézzen / mindenki mindent, / szemet és szívet / és harcot és békét ! – / Áldja meg az Úr, / áldja meg az Úr / a belülről látók / fényességét !
Babits Móricz Zsigmondnak ajánlotta A gyémántszóró asszony című, döbbenetes, Trianon utáni versét: „Éjszaka ez testvér! … Szükség van a fényre, / vetni ama őrült asszony elébe: / kit tántorgóvá vakított szörnyű vesztesége. // (…) Lámpása a szélben, – hagyta – kialudt: / Vak tátongó mélység szélén fut és egyre fut – / Mégis fény ragyogja be, s nem sötét az út. // Nem a csináltvirág s üveggömb ragyog, / Hanem az a gyémánt, amit elhagyott: / Még az árokba is utána ragyog! // Ragyogj, gyémánt, ragyogj! Szükség van a fényre, / Szegény őrült asszony útjai elébe; / Mert anyánk ő s a miénk minden vesztesége.”
Az egyházi évet, az ünnepeket végigkíséri a fény liturgiája. A karácsonyfa különböző jelképek összetett szimbóluma: a fa fények, örökzöld gallyak, díszek, ajándékok fókusza. (Benne megvannak az átlényegülés allegóriái nem keresztény értelemben is, pl. az alkímiában. Jung mutatta a fa ága között a Nap, Hold és a hét bolygó az alkímiai átlényegülés allegóriáitól övezve.) A karácsonyfa csillogó gömbjei égitesteket jelképeznek, a Napot, Holdat, csillagokat. A karácsonyfa – világfa, az átlényegülés, az önmegvalósítás szimbóluma is. (Bizonyos alkímiai szövegekben az adeptus fára mászik, ez igen ősi sámánisztikus motívum lehet, mert csak az eksztatikus állapotban lévő sámán mássza meg a varázsfát, mert így tesz szert varázserőre.)
Karácsonyfát csak a XVII. századtól szokás állítani, de ki merné tagadni, hogy az év leghosszabb és legsötétebb éjszakáján a fény visszatérését jelképezi, archetipikus jelentéstartalommal. Jung szerint a karácsonyfa-állítás szertartása „a karácsonyi fenyőfa vonzereje a psziché mélyében, a kollektív tudattalanban gyökerezik, és az egész messze túlmutat a betlehemi idillen, a jászolon meg a barmokon.” A karácsony születésétől fogva a nappal egyre hosszabb, a fény egyre több lesz, az éjszaka és a sötétség pedig egyre rövidebb és kevesebb. A sötétség mélypontján, december 24-én, éjfélkor születik meg a Szent Fény: a Lumen Sacrum. A szentestén az üdvösség rendjében a Halhatatlan halandóvá, zarándokutunk társává lett. Ég és Föld találkozásának csodálatos pillanatában az égi csend összeolvadt a földivel, a föld titka egybeért a csillagokéval. Karácsony misztériumában „Verbum caro factum est”, „Az Ige testté lőn”.
Krisztus halálában és Feltámadásában a későbbi korok emberei sajátosan a keresztség révén részesülnek, hiszen a keresztség a vízben való alámerülés által a Krisztussal együtt való eltemetést fejezi ki, és a Krisztussal együtt való Feltámadást eredményezi. Új életre támad az ember, régi életének sötétségét Krisztus világossága oszlatja el. Ezért szerepel éppen Húsvét éjszakájának liturgiájában a vízszentelés, a keresztelés és a fény motívuma. A keresztény hitünk szerint feltámadunk, mégpedig személyesen, saját testünkben. Ezt a feltámadásban elérhető emberi életteljességet vetíti előre a táborhegyi jelenés, amikor Krisztus tanítványainak a szeme láttára Mózes és Illés társaságában, sugárzó fényben jelenik meg (Mt 17,1-9; Mk 9,2-10; Lk 9,28-36). Ennek ígéretét hordozzák később a Feltámadt Krisztus megjelenései.
Vörösmarty, amikor a cognitio Dei experimentalis szellemében valóban keres, a végtelennél „áll meg”, mint határtalannál. Élet-szenvedélye szólal meg a Tündérvölgy eme soraiban: „Én is oly dalt mondok világ hallatára, / Melynek égen, földön ne légyen határa, / Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára, / Azt én írva lelém lelkem asztalára.” Horváth János írta Vörösmarty Zalán futásáról: „Fények, árnyak, ködlő jelenségek, s változékony, elfolyó vagy ámulva megálló, tükröző vizek mily imbolygó sejtelmekkel, lényegük mily egymást kereső s minősítő változataival ösztökélik gondolatunkat Vörösmarty képeiben a földtől a földet övező nagy mindenség felé. Valóban nincsenek a szó szokott értelmében vett tájképei: a földi táj neki a földön túli értelemmel teljes, és nem körvonalai, nem plasztikája kötik le a figyelmét, hanem látszat változásai, miben a végtelenből jövő s oda visszaröppenő fény nyomán az egyetemes élet sejtelmei nyiladoznak meg a látás számára.” (Napkelet, 1925-26.)
Juhász Gyula verse is Isten-dicséret: „Egy régi húsvét fényénél borongott / S vigasztalódott sok tűnt nemzedék, / Én dalt jövendő húsvétjára zsongok, És neki szánok lombot és zenét.” A költő a húsvéti öröm ünneptartalmát fogalmazza meg művészi módon, a fényt, mely a Feltámadást és a megváltást jelképezi. Az ó- és újszövetségi szentírási olvasmányok átfogják az üdvösség történetét, egyben emlékeztetnek arra, hogy a felnőtt keresztelendőket hogyan avatták be a hit titkaiba. Pilinszky Harmadnapon című versében „És fölzúgnak akkor a hamuszín egek, / hajnalfele a ravensbrücki fák, / És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. És fölzeng a világ. // Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni a szive – / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die.”
A kegyelem fénye az értelmet megvilágítja, akkor amint Aquinói Szent Tamásnak is egyszer, a Vosa Nova-i templomban megadatott a Mindenségbe való misztikus bepillantás, a misztikus egységélményről így adott számot: „Minden, amit láttam és írtam, szalmának tűnik ahhoz képest, amit láttam és ami számomra megnyilatkozott.”
Alcuinus Flaccus (730-804): Te homo laudet — Ének Istenhez. (Az ember méltóságáról): Áldjon az ember, / Drága Teremtő, / Szívbéli szóval, / Béke dalával, / Mert a világon / Nem kicsi pont ő. / Nincsen a földön // Semmi hasonló: / Mert a Te képed / Egymaga hordja / Lelke lakában, / Tiszta szívében.// Isteni fönség, / Fény Ura: áldás, / Töltse be szívünk. / Ülje meg ajkunk, / Szent te, szeressünk / Minden időben!” (Sík Sándor fordítása.)
Goethétől tudjuk, akinek igazát sírfelirat hirdeti: „Mehr Licht!”
Cs. Varga István
Kép: Gerhard Richter Tiziano Angyali üdvözletének parafrázis-sorozata
