Vándor székely hazatalált

Borsos Tibortól búcsúztak Tibolddarócon, a Kapusi arborétumban.

Váratlanul ért mindenkit a halála. 73 éves volt. Nem csak eltávozásának híre volt megdöbbentő, de az is, hogy egyetlen Média nem adott hírt a nagyszerű művész haláláról. Pedig nem magának élő, nem befelé forduló személyiség volt. Életpályája során számos intézménynek nyújtotta át produktumát, de úgy látszik, ez nem volt elég egy rövid híradásra sem. Plakettjeiből nyílt tárlat a Gyulai Várszínház kamaragalériájában. Az erdélyi képzőművész és tanár 1997 óta készített agyag plaketteket a teátrum számára. A kiállításon összesen 85 munkát láthattak az érdeklődők, ebből 31-et bronzból öntöttek ki…

Visszhangtalan maradt ez a nagyívű munkálkodás is?

Pedig Borsos Tibor az előadások legjellemzőbb pillanatait örökítette meg alkotásain. Minden évadhoz új plakettet készített, ezenkívül a Shakespeare-fesztiváloknak és az új bemutatóknak is saját plakettjük van ma már. Az egyedi alkotásokat a színészek és a közreműködő művészek kapták meg.

Önmagáról így vallott: „Erdélyországban, Székelyföldön, Gyergyócsomafalván születtem 1948-ban. A brassói gépészmérnöki egyetem elvégzése után a Csíkszeredai Népművészeti Szövetkezetben vállaltam munkát, ott kerültem közelebb a képzőművészethez. A keramikus képesítést 1974-ben szereztem meg Segesváron. 1992 óta élek az „Anyaországban”. 44 évesen jöttem át tanítani fúrást-faragást, kerámiát, rovásírást… Érdekel az írástörténet, a néphagyomány, jómagam is tisztelem elődeink, őseink tiszta értékeit. A családomban a kézművesség apáról fiúra, apáról leányra szállt, a fúrást-faragást édesapám asztalosműhelyében szerettem meg. Eleinte fametszeteket készítettem, majd a linómetszetek kezdtek foglalkoztatni. Miután a rendszerváltást követően megszűnt a munkahelyem, a Gyulai Népfőiskolához kerültem, mint fafaragó oktató. Leányom, Borsos Lilla, szintén képzőművész. Szívesen dolgozom fából, de közel áll hozzám a kerámia is. A régen elfelejtett linómetszéssel is foglalkozom. Nagy mesteremnek Gy.Szabó Bélát tartom, aki ennek a műfajnak kiváló művelője volt. A képzőművészet számos ága mellett szívemhez legközelebb a versek világa áll. Kedvenc költőim: József Attila, Ady Endre, Kányádi Sándor, Wass Albert.” 

Ezt a kiváló művészt búcsúztatták ma Mezőkövesdtől 15 kilométerre Tibolddaróc és Kács között, a   Kaposi Imre arborétumban, ahol gyakori vendég volt, egy fenyőt is ültetett, mely mindörökké az emlékét őrzi.

A szép számban megjelenteket Kaposi Imre és Pázmándy László költő hívta össze, hogy emlékidézéssel vegyenek búcsút mindannyiuk barátjától.

Kapos Imre  meggyökeresedett barátságfának nevezte  az eltávozót, aki „annyi erőt sugárzott, mint az a fa, amelyet ültetett ide a tó partjára, de ez a fa 300 évig él, s ez a barátság, mely itt nőtt fel az arborétumban, addig kitart, s aztán majd beszélgetünk róla, hogyan tovább”. 

Pázmándy László a gyökeret vert székely emberi nagyságáról és művészeti erejéről, soha nem lankadó energiájáról szólt, melynek eredménye ott van a kácsi templom megfaragott 14 stációjában, a főtéren elhelyezett körszobrában, mely az őstörténetünket mintázta meg, és mindabban a félezer kopjafában, melyek keze nyomát dicsőítik. Pázmándy László költőtárs a fantasztikus fantáziával megáldott alkotóművészt varázsolta a megjelentek elé, majd több, saját versében, idézte meg a táj újkeletű honfoglalóját.

Dósa Sándor a művész tibolddaróci életének állomásait elemezte s azt a nem mindennapi utat, amelyen egy gyergyói ember hazatalál a borsodi hegyek között, mely a székely hegyekre  emlékeztette legerősebben, majd alkotott, felújított egy szocializmusban elkobzott kastélyt és sajátos művészteret alakított ki benne.

Dusza Bertalan a képzelőerőt felülmúló alkotóművész árnyát vetítette a megjelentek elé, azt az empatikus embert, aki az erők és erdők sűrűjében fellelhető őstölgy tövében egy kopjafát faragott a felesége emlékére, s egyben megkérte a rá emlékezőket, hogy az alkotóművész emlékét idéző emléktábla jövő tavaszi felavatására mindannyian jöjjenek el. Egy örökéletű tobozkoszorút helyezett el a művész táblája alá és egy pillanatra mindenki előtt megjelent a feledhetetlen művész pillanat-varázsolta hatalmas alakja.

Szíki Károly színművész az alkotó művésztársra emlékezve  közös felelősségre hívta fel a figyelmet, Pál apostol sorsállomásának egyik motívumára mutatván: vajon eleget tettünk-e mindannyian a Mikulás-arccal köztünk közlekedő művészért és megtaláltuk-e a kulcsot az ő szívéhez, hogy ne ment volna el ilyen korán? Verseket is mondott a széki-Szíki. Először a székely szívet megnyitó Farkas Árpád költeményt Kányádi Sándorhoz, hiszen holtomiglan-holtodiglan szerette őket, végül Gazdag Erzsi: Ezüst szánkót hajt a dér című versével búcsúzott, megerősítvén: meghalni tudni kell egy Mikulásnak, hiszen az Úr az ő felé vezető szánját szólította meg: Vezesd a székihez közelálló szívű székely szánját a fények útján.

Szedresi István fájdalmas hegedűszólama után Daragó Károly megrázó, harmonikával kísért éneke alatt Kiss Mátyás szórta szét a 64 vármegyében összegyűjtött földet a 300 évig emlékeket őrző fenyő tövére.

Heti Hang Szóró—-Hangosan mindenről, ami nekünk fontos.

Sz. K.

Borsos Tibor: Bérceknek királya

 Valaha nagy voltál, bérceknek királya,
 A sólymoknak sólyma, szép turulmadara,
 Jöttek a viharok, balszerencsés vészek,
 Megtépázódott a királyi fészek.
 Jöttek mindenfelől, jöttek mint a pestis,
 Elfoglalták fészked, szorgos lett a rest is
 Amidőn a fecske, ha kiszáll a házából,
 Verébhadak ülnek helyébe hálából.
 Nézed tehetetlen a szomorú romlást,
 Nem tudod felfogni, mi hozta a bomlást,
 Hogy jutottál oda, egy utolsó dúvad,
 Büntetlenül tépi maradék tolladat?
 Ne hagyd szép madaram, hogy ez így maradjon,
 Ne hagyd, hogy otthonod darabokra hulljon,
 Ébreszd büszkeséged, rázd meg magad újra,
 És féljenek Tőled imákba foglalva:
 MENTS MEG URAM MINKET
 A TURUL TOLLÁTÓL!
 Úgy lesz nyugodalmad, verébtől, szar-kától!