Az avar birodalomban élő magyar nyelvű népelem léte már nem feltevés, hanem tény. Megtartották a Magyarságkutató Intézet Ősi írásaink – a népszerűsítés és oktatás kihívásai, lehetőségei című konferenciáját. Az első előadást Fehér Bence, a Magyarságkutató Intézet Klasszika-filológiai Kutatóközpontjának igazgatója tartotta Első ismert írásemlékeink (avar kor) és az ismeretterjesztés címmel. Őt kérdezte a Gondola képviseletében Molnár Pál, a Présház főszerkesztője.
– Igazgató úr, az avar kori írott emlékek száma nagy ütemben gyarapszik, ma már jóval negyven felett van, így tudományosan is megbízható következtetés vonható le belőlük. Egy korábbi kiállításon az egymás mellé tett hun, avar és magyar íj egyértelműen jelezte a hun-avar-magyar folytonosságot. Miért kell a klasszika-filológiai megerősítés is?
– A két bizonyítási eljárás különböző síkon mozog. Ahogy jogos elvárása a régész-történész szakmának, hogy nyelvészeti érvekből ne vonjunk le történeti következtetést (ahogy a XIX. századi tudomány tette), a nyelvészet számára sem elégséges alátámasztás egy régészeti érv.
A tárgyi hagyaték kapcsolata kulturális folytonosságot jelent, ami önazonosságunk nagyon fontos eleme, de nem jelent nyelvi azonosságot. Azt, hogy egy népcsoport a VIII. században vagy akármikor milyen nyelven beszélt, csak nyelvi természetű bizonyítékok alapján állapíthatjuk meg; és ez ismét nem azonos azzal, hogy az adott népcsoport minek vallotta magát. Kiváló példája a Magyar Királyság alattvalóinak Hungarus-tudata: nem magyar anyanyelvű néprészek is Hungarusnak definiálták magukat.
A teljes interjú.
Kép: Magyarságkutató Intézet