Szent László napján, 2013. június 27-én szülőfalumban, a felvidéki Hegyesmajtényban ünnepélyes keretek között, katonai tiszteletadás mellett újratemettek engem. (Már amit a sírfosztogatók még megtaláltak földi porsátoromból az aradi temető sírhantjában.) Temetésem napjára csütörtököt mondtak. Engem és tisztelőimet elfelejtették meghívni, így nekem kell születésem 275-ik évfordulója alkalmából új sírdombom fölött nekrológot mondanom.
Az utóbbi napokban felbolydultak néhai személyem és nemzetségem körül, és vitát generáltak származásom felől. Akadt köztük, aki nem csak engem nevezetett ki tót gyereknek, de magyar huszártársaim 60-80 százalékát is. Az ilyen nem lóra termett ló-permet szakember még azt is elorozná tőlünk, hogy a huszár, ha nevének megfelelt, mindenkor magyar volt, vagy ha nem, törekedett azzá válni!
Volt idő, amikor dicsőség volt magyarnak lenni, és ez az idő ma sem múlt el, de ma jónéhányan próbálják ennek az ellenkezőjét velünk elhitetni. Ezért is a feledés drága jótékony homályából olyanok próbáltak és próbálnak kitemetni, akiknek ehhez maguk biztosította joguk sincs, de erkölcsi alapjuk hozzá pedig semmilyen sem. Csak visszaélési lehetőségük.
Ezért a viták helyett elmondom magamról:
A Trencsén-megyei illavai járásbeli Pruzsina mellett 1738. június 27-én, régi, de elszegényedett nemesi család sarjaként láttam meg a napvilágot. Születtem Hegyesmajtény településen magyar apától és magyar anyától. Édesanyám neve Kovács Katalin, apám, Gábris György.
Skultéty László anyakönyvi kivonata
Majtény 16-ik században lakatlanná vált területére a 18-ik században települt a Gábris család. Apám György, és testvérei István és Miklós, feleségeikkel. És Gábris Zsuzsanna az ő férjével, Janiga Mihállyal, akik a keresztszüleim voltak.
Mindannyian színmagyarok, mint a település többi lakói. Szülőtelepülésem felvirágoztatására a hagyatékom kétezer arany és ezüst pénzéből végrendeletemben örökséget hagytam. Ebből épült fel Pruzsinán az új templom. Ezért is kaptam emlékoszlopot ott a templom előtt.
A családnevemről: Gábris családnév értelmezése elég nyilvánvaló, héber eredetű, a kereszténységgel Európa-szerte elterjedt Gábor kicsinyítőképzős magyar alakja, amelyet átvett más nyelv is. Vagyis eredetileg becenév. Az újtelepítésű jobbágyközségek és irtványtelepülések vezetőjét, községi elöljáróját, azaz a falubírót nevezték az oklevelek scultetusnak, és ebből lett előnevem a Skultéty.
A magyar neveket átvették az ide bevándorolt más népek fiai is. A lett a felső szomszéd a Gyurgyák, ami eredetileg Györgydeáknak hangzott, de a ránk küldött visszakatolizáló tót kántorok szándékoltan rontották el az anyakönyvekben. Az ottani himnusz dallama is eredetileg magyar népdal volt, mint ahogy a mai ottani címer kettős keresztjét is a magyar címerpajzsból szakították ki a Felvidék egészével együtt.
A katona temetője a harctér, sírja ott van, bolygatni nem illik. Nekem nem adatott meg a hősi halál, mert aki a harctéren veszíti életét, bármilyen ország bármelyik tábornoka is vezényelte oda, hős, bármilyen eszméért is veszítette el életét. A katona öl, és a katona hal. Rendes utódok ezt tudják és megértik.
Nem a nevemmel kellene élni és visszaélni, nem a megtörtént tetteimmel kellene dicsekedni azoknak, akik ilyen tettekre egyébként képtelenek, hanem ezeknek a példájával és példája szerint élni, erre nevelni a fiatalságot. Lám én is milyen ifjú éves koromban léptem be a huszárok vitézlő iskolájába.
22 hadjáratban álltam helyt karommal és kardommal. Hűséggel szolgáltam, és testemen a vitézségnek a dicsőség mezején szerzett több jegyeit hordozom.
De a legfájdalmasabb sebet az a budapesti marxista képzettségű dialektikus világképű, magát magyarnak tódító, de nem magyar nevű történészféle ütötte, aki engem Háry János előképének nyilvánított. Hát nem olvasta Garay költeményét, amely már címe szerint is nem huszárról, hanem obsitosról szól! Az ilyen lehet, hogy nem is tud olvasni, csak beszélni! Garay obsitosa sosem volt huszár, hiszen elmondja, hogy lovagolni sem tud, csak képzeli, hogy huszár. Ő a nagyotmondásairól volt híres, én meg a tisztességes helytállásomról lettem nevezetes.
Ugyanez az akadémikus komikus mondja, hogy a magyar huszárregimentek 60-80 százaléka másokból állt. Az ilyen botcsinálta történésznek és análfabéta hadszakértőnek üzenem innen, hogy nézzen már utána hű tótjai kardforgatási tudományának! Nézze már végig az újkori olimpiászokon hány szlovák kardforgató nyert érmet, és hány magyar!
Édesanyám elhunytát követően, hogy árván odahaza ne maradjak, úgy határoztam, hogy a Szabolcs-Szatmár vármegyei Nyírbátorban lévő báró Ghillányi János ezredének szállásán önként vállalt hadi szolgálatba állok.
Együtt, egy ezredben szolgálhattam apámmal, és rokonommal, Scultéty Ádámmal. Egy ezredben, de másik század kötelékében.
Ezredemmel, az akkor már gróf Hadik András huszárezredével végigcsatáztam a hétéves háború minden hadjáratát, így a nevezetes berlini portyán, azon a világra szóló hadivállalkozásban is ott voltam. Amit csak azért említek külön, mert a 250-ik évfordulóján e világra szóló haditettnek Berlinben megemlékeztek a franciaországi Bercsényi és Esterházy huszárok, akiket a Brandenburgi kapunál nagy ünnepélyességgel fogadott a német főváros polgármestere. Németországban éppen magyar év volt sok cigányzenekarral és pingáló művésszel, de az évfordulóról Budapesten teljesen megfeledkeztek.
Végigharcoltam a Habsburg Birodalom összes háborúját, a franciák, a törökök, az olaszok, a poroszok és az oroszok ellen. Előléptettek strázsamesterré, és kineveztek az ezred zászlótartójává. Osztrák Magyar Monarchia hadseregében Mária Teréziától I. Ferencig négy uralkodót szolgáltam. Nyolcvanegy esztendőt töltöttem tényleges katonai szolgálatban. A huszárságnál használt vezényleti nyelvet édesanyámtól tanultam, a vitézségre való hajlamomat huszár édesapámtól örököltem. De beszéltem a hozzánk beköltöző hegyi emberek nyelvét is. Mert érdekes, hogy mi a helyben lakók megtanultuk a hozzánk beköltözők nyelvét, de az új jövevények sosem tanulták meg a miénket. Később, már hetvenöt évesen besanconi tétlenkedésünk során a francúz nyelvbe is beletanultam.
Első temetésemen a búcsúbeszédet ezredparancsnokom gróf Esterházy Vince mondta. Az Esterházyak is megérdemelnének, hogy misét mondjanak értük. Ezeket a hős Esterházyakat nem temetik újra, tiszteletadást sem kapnak, pedig megérdemelnék. Volt, amikor négy ifjú Esterházy áldozta életét a haza védelmében, mint a tótok által nagyon nem emlegetett vezekényi csatában.
Esetem fölöslegesen borzolja honfitársaim idegszálait. Az ilyen történelmi alakgyűjtés a szomszédos magyarlakta területeken Trianon óta általános. Ne sajnáljatok ottani testvéreinktől. Legyen nekik egy rendes történelmi alakjuk is. A felvidékiek se tiltakozzanak, örüljenek, hogy kapnak egy magyar huszárt a Felvidékre. A többiek mellé. Legalább a hősök szaporodjanak, ha már a felvidéki magyarság száma rohamosan fogy. Aztán meg ki a megmondhatója, hogy én a felvidéki földben nem jobban nyugszom majd jobban véreim között, mint eddig az aradi temetőben tettem. Örüljünk annak, hogy néhány tótnak édesebb lesz a makkos álma, nyugodtabban hajtja fejét majd párnájának frissen szerzett tollai közé. Abba az új sírhelybe csak néhány korhadó csontom kerül. Nem lélekben vagyok ott, csak egykori testem néhány porló részében. Mert lélekben vagyok veletek hű magyarjaim. Tőletek elvehetetlenül. Maradványaimat lehet egyeseknek bitorolni, de életem példáját nem. Az minden jóérzésű embertársamé. Bármit is írtak új sírkövemre, ti tudjátok, hogy helyesen és igazan azon ezt a szöveget kell olvasnotok:
Meghaltam, de élek minden jobb ember emlékezetében. Nem a pillanatnyi történelmi helyzet, nem orvul szerzett kincs vagy nagyhatalmi politika juttatta terület birtoklása a nemzetek büszkesége. Ne szerény személyemről, de életem tetteiről vegyetek példát.
Felvidéki sírhelyem erre figyelmeztesse azokat az ottaniakat, akik még erre fogékonyak, hogy legyetek hű hazafiak tetteitekkel, nem puszta szóval, hazugságokkal, népámítással, és olcsó erőfitogtatással.
Lélekben örökre veletek vagyok honfitársaim!
Voltam, vagyok és leszek a ti Skultéty Lászlótok.
Lejegyezte: Halasy-Nagy Endre
Kép: adontes.hu
